A felvidéki magyarok helyzete 1945 őszén

„Minden megmentett ember, minden veszély, amit a családtól elhárítunk, a társadalmat erősíti meg.” A Társadalmi Szociális Egyesület itt közölt, 1942. évi beszámolójából megismerhetjük néhány budapesti nyomortelep lakóinak életkörülményeit, megélhetési gondjait, és azt az arisztokrácia és a nagytőke együttműködésével létrejött társadalmi összefogást, amely az itt élő emberek szociális problémáin próbált enyhíteni.

Bevezetés

A felvidéki magyar lakosság helyzetének kedvezőtlen alakulásával a magyar minisztertanács már a csehszlovák kormány által meghirdetett kassai kormányprogram (1945. április 5.) nyilvánosságra kerülése után néhány héttel foglalkozott. Korlátozott szuverenitása következtében azonban a csehszlovák kormánnyal közvetlenül nem vehette fel a kapcsolatot, csupán arra volt lehetősége, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál, esetleg az illetékes szovjet szerveknél tiltakozzon, és kérje közbenjárásukat. A magyar kormány a csehszlovákiai magyarokat ért sérelmek ügyében 1945 júniusáig 32 esetben, a Tildy-kormány megalakulásáig (1945. november 15.) pedig több mint 150 esetben küldött írásos tiltakozást a

E tiltakozások és panaszok többségét a SZEB szovjet vezetői azonban elfektették, azokat a bizottság általában érdemben nem tárgyalta. Jellemző, hogy amikor az amerikai misszió vezetője a Bizottság szeptember 24-i ülésén tájékoztatást kért Vorosilov marsalltól a magyarok kitelepítéséről Csehszlovákiából és Romániából, a SZEB elnöke kijelentette: „Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormányától egész idő alatt panaszok és bejelentések érkeznek arról, hogy Csehszlovákiából állítólag kitelepítik a magyarokat, és megsértik az érdekeiket. De ezek a bejelentések tényekkel nincsenek megalapozva, és ezért a marsall úgy véli, hogy nem felelnek meg a
Felhívta a szövetséges hatalmak figyelmét a felvidéki magyarsággal szembeni méltatlan bánásmódra az a jegyzék is, amelyet a külügyminiszter a békeelőkészítéssel kapcsolatban 1945 augusztusában juttatott el a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia majd azok az 1945. szeptember 13-i, illetve november 20-i keltezéssel eljuttatott újabb dokumentumok, amelyek már kizárólag a felvidéki magyarság sorsával A magyar kormány azt szerette volna elérni, hogy a szövetséges hatalmak vállaljanak szerepet a kérdés méltányos rendezésében. Ilyen közvetlen közreműködésre azonban azok nem voltak hajlandók.
A csehszlovák kormány szintén a szövetséges hatalmak közreműködésével szerette volna elérni, hogy Csehszlovákiából a teljes magyar lakosságot eltávolítsák, és ez által az országot tiszta szláv állammá alakítsák. (Anélkül természetesen, hogy a trianoni határokat Magyarország javára megváltoztatnák.) A három szövetséges hatalom vezetői azonban 1945. július 17.-augusztus 2. között tartott potsdami értekezletükön elutasították a csehszlovák kormány kérését. Az Egyesült Államok kormánya (és állítólag a Szovjetunió képviselői is) a közös határozaton túlmenően is tudomására hozták a csehszlovák vezetésnek, hogy a kollektív bűnösség elvének alkalmazását a magyarsággal szemben nem fogadják el, és hogy a kérdés rendezésére kétoldalú kormányközi tárgyalásokat, illetve megegyezést tartanak Így a közvetlen kapcsolatfelvétel elől egyik fél sem térhetett ki.
A csehszlovák kormánynak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság mellé delegált megbízottja, Dalibor Krno követ 1945. szeptember 3-án közölte Gyöngyösi János külügyminiszterrel: kormánya továbbra is azon az állásponton van, hogy egy tiszta szláv állam megteremtése érdekében a magyarokat el kell távolítani Csehszlovákiából. A magyarok kitelepítésének indokául Krno azt hozta fel, hogy a közelmúlt idők tapasztalatai alapján a magyarság szlovákiai léte állandó veszélyt jelent a csehszlovák állam szempontjából éppen úgy, mint a szudéta németeké Csehországban. Kívánatos volna, hogy ezt a kérdést a két állam egymás között barátságos megegyezéssel intézze el. Gyakorlatilag a kérdés lebonyolítása két részre oszlik: 1/ a népcserére, vagyis arra, hogy a szlovákiai magyarok magyarországi szlovákokkal lennének kicserélendők, azután 2/ egy kitelepítésre vagy áttelepítésre úgy, hogy a még fennmaradó rész Magyarország területére volna átteendő. Jellemző, hogy a csehszlovák fél annyira fölényes helyzetben érezte magát, hogy a „fennmaradó, átteendő rész" számára mindössze a humánus bánásmódot, és ingóságainak áthozatalát helyezte kilátásba, de semmiféle vagyoni kárpótlásról nem tett említést. Ezt az álláspontját a csehszlovák fél a továbbiakban is végig fenntartotta a lakosságcsere-tárgyalások, illetve a párizsi béketárgyalások során. Az említett megbeszélésen Krno követ azt is közölte Gyöngyösi külügyminiszterrel, hogy hivatalos megbízatása van e kérdésekről tárgyalásokat folytatni a magyar kormánnyal.
Másfél hónappal később, október végén D. Krno a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon keresztül levelet juttatott el a magyar miniszterelnökhöz, amelyben ismét a tárgyalások felvételét sürgette. Magyar részről a levelére természetesen csak az 1945. novemberi választások lezajlása, az új kormány megalakulása után lehetett érdemi választ adni. Tildy Zoltán miniszterelnök válaszát a felvidéki magyarságot ért újabb sérelmek részletes felsorolásával kezdte, azokat az intézkedéseket tette szóvá, amelyeket a csehszlovák kormány a tárgyalások kezdeményezése óta, október-november folyamán tett (az ellenséges vagyonok elkobzásáról, a magyar lakosság közmunka-kötelezettségéről, a magyarok összeírásáról, igazolásának megtagadásáról, perlési jogának megvonásáról stb. szóló rendelkezések). „Le kívánom szögezni - folytatódik a levél -, hogy [ezen intézkedések] következtében a Csehszlovák Köztársaság területén, különösen pedig a Szlovákiában élő magyarság a szó szoros értelmében törvényen kívüli állapotba került, és erkölcsileg súlyosan megbélyegezve, elemi jogaitól megfosztva, személyes szabadságában az internálási és deportálási intézkedések által korlátozva, a puszta létfenntartáshoz szükséges eszközökkel és lehetőséggel sem rendelkezik." A nemzetközi joggal ellentétesnek minősítette a jogfosztó intézkedéseket, és azt az eljárást, hogy a csehszlovák kormány a tárgyalások megkezdése előtt kész helyzetet akart teremteni. Egyúttal felhívta a figyelmet, hogy ilyen körülmények között a tárgyalások eredményéhez nem sok reményt fűz, de az esetleges eredménytelenségért nem a magyar kormányt terheli majd a felelősség.
A minisztertanács 1945. november 27-én tárgyalt a csehszlovák kormány kezdeményezéséről, a Dalibor Krno levelére adandó válaszról, és a külügyminiszter tervezett prágai útjáról. A honvédelmi miniszter kivételével valamennyi hozzászóló (Szakasits Árpád, Balla Antal, Gordon Ferenc, Gerő Ernő, Tildy Zoltán, illetve maga a külügyminiszter) szükségesnek mondta a tárgyalások felvételét. A kormány azonban semmiféle megállapodás aláírására nem adott felhatalmazást a külügyminiszter részére abból a megfontolásból kiindulva, nehogy a lakosságcsere gondolatát idő előtt elfogadva végképp kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön az egyoldalú csehszlovák törekvésekkel szemben.
A két fél között 1945. december 3-6. között Prágában lezajlott tárgyalások nem hoztak eredményt. A magyar fél álláspontja az volt, hogy ha Csehszlovákia mindenképpen meg akar szabadulni a magyar népességtől, és tiszta szláv állammá akar alakulni, akkor a népességgel földet is át kell adnia, azaz határmódosításra van szükség. Hangsúlyozta azonban, hogy a magyar kormány törekvése az adott történelmi körülmények között elsősorban nem erre irányul, hanem arra, hogy a Csehszlovákiában hosszabb távon is megmaradó magyarság egyéni állampolgári jogainak, illetve kollektív nemzeti közösséget megillető jogainak biztosítására a csehszlovák fél kötelezettséget vállaljon. Erre a felvetésre azonban csehszlovák részről merev elutasítás volt a A tárgyalások utáni nyilatkozat-háborúban a csehszlovák propaganda Magyarország revíziós igényeit emelte ki, és ezzel kétségtelenül a maga oldalára állította a nemzetközi közvélemény jelentős részét. Ennek ellensúlyozására tartotta szükségesnek a magyar kormány, hogy a maga álláspontjáról közvetlenül tájékoztassa a szövetséges hatalmak kormányait.
A felvidéki magyarság akkori viszonyainak, illetve a lakosságcsere-egyezmény előzményeinek megismerése szempontjából az alábbi két dokumentum mindenképpen figyelmet érdemel.

Ezen a napon történt június 06.

1944

A normandiai partraszállási hadművelet első napja, a „D-day”.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – I.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, impériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as várhatóan ugyanezen hónap 18-án. A most megjelenő 2. szám első írásának szerzője, Sárándi Tamás a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetét eleveníti fel a román hadsereg 1919. áprilisi bevonulásától egész az 1920-as évek elejéig, a helyi román uralom és közigazgatás megszilárdulásának kezdetéig. Kosztyó Gyula Beregszász és vidékének 1918 és 1920 közötti vészterhes hónapjait mutatja be: az összeomlást, a proletárdiktatúra időszakát, az ezt követő román, majd cseh megszállást, továbbá a csehszlovák államhatalom berendezkedését. Perczel Olivér a Duna–Tisza köze 1919. évi román megszállását vizsgálja, Szeghy-Gayer Veronika a kassai impériumváltás után a csehszlovák hatóságok által elbocsájtott helyi magyar postai alkalmazottak sorsát követi nyomon, míg Gyarmati Enikő írása az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlását követő külföldi magyar propaganda megszervezéséről szól.

 

Budapest, 2020. június 4.
A szerkesztők