Szabad választások, vagy választási komédia?

Propaganda-képsorozat az 1947. évi magyarországi választásokról

Az 1947. augusztus 31-ei parlamenti választás félreérthetetlenül megmutatta a második világháború utáni magyar politikai és hatalmi viszonyok átalakulásának irányát. Az ún. kékcédulás választás a többpártrendszer és a valódi képviseleti demokrácia felszámolásának előjátéka volt. A választások eseményeit megörökítő fényképek a Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült pártok nagygyűléseit és vezetőit örökítették meg. Ez arra utal, hogy már ekkor is csak ilyen tendenciózus válogatást lehetett megküldeni az egyes követségeknek a külföld „tájékoztatására”.

Az 1947. augusztus 31-i választások előkészítése, lebonyolítása és utóélete félreérthetetlenül megmutatta a második világháború utáni magyar politikai és hatalmi viszonyok átalakulásának irányát.

A Kisgazdapárt radikális szárnyának (Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán és mások) kizárása a pártból, majd centrumának (Kovács Imre, Nagy Ferenc, Varga Béla) letartóztatása, illetve külföldre kényszerítése után az 1945-ös választásokon abszolút többséget szerzett párt oly mértékben gyengült meg, és vesztette el hitelét, hogy jogosan vetődött fel az új választások kiírásának és a politikai-hatalmi pozíciók újraosztásának igénye. A polgári erők az új erőpróbát a békeszerződés hatályba lépése és a szovjet csapatok (általuk remélt) kivonása utáni időpontra szerették volna halasztani, amikor majd az ország lakossága szuverenitása teljes birtokában nyilváníthatta volna ki politikai akaratát. A baloldali pártoknak - mindenekelőtt a Magyar Kommunista Pártnak - azonban éppen ellenkezőleg, az volt az érdekük, hogy a választásokat olyan időpontban tartsák meg, amikor a Szövetséges Ellenőrző Bizottság még ellenőrzése alatt tartja a magyar közéletet, és jelentős segítséget tud nyújtani a baloldal érdekérvényesítését segítő intézkedések megtételéhez.

A baloldal elképzeléseinek megfelelően a választások kiírását célzó előkészületek 1947. június-július folyamán megtörténtek. Ennek keretében módosították az 1945-ben megalkotott, a demokratikus követelményeknek szinte maradéktalanul megfelelő választójogi törvényt, az 1945. évi VIII. törvénycikket. A módosítás egyrészt azt célozta, hogy a jobboldal potenciális szavazóinak minél nagyobb hányadát megfosszák szavazati jogától, másrészt azt, hogy a jobboldal egyes prominens személyiségeit - háború előtti valamilyen szintű politikai-közéleti szerepvállalásuk okán - kizárják a politikai életből. A módosított törvény a fentieken túl több hátrányos rendelkezéssel nehezítette az újonnan alakult polgári pártok választási szereplését: az ő képviselőiknek ajánlásokat kellett gyűjteni, ami egyben a választás titkosságát is sértette, vagy például az országos listán megszerezhető képviselői mandátumok szétosztását eleve a baloldalnak kedvezve szabályozta. A törvény tág lehetőséget adott a közigazgatást, illetve a rendőrséget ellenőrzése alatt tartó Kommunista Pártnak (és részben a Baloldali Blokk pártjainak) választási csalások elkövetésére is. Ezek közül a legismertebb az ún. névjegyzék-kivonatokkal (kékcédulákkal) való tömeges visszaélés.
Tildy Zoltán köztársasági elnök 1947. július 25-én, az új választójogi törvény (1947. évi XXII. törvénycikk) kihirdetése után feloszlatta a Nemzetgyűlést, és augusztus 31-ére kiírta a választásokat. A választásokon tíz párt indult. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült és választási szövetségre lépett Független Kisgazdapárt, Magyar Kommunista Párt, Szociáldemokrata Párt és Nemzeti Parasztpárt mellett az ugyancsak 1945 óta működő Polgári Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt, továbbá a többnyire jobboldalinak minősített Demokrata Néppárt (Barankovics István vezetésével), ill. az új pártszerveződések közül a Magyar Függetlenségi Párt Pfeiffer Zoltán vezetésével, a Független Magyar Demokrata Párt Balogh István vezetésével és a Slachta Margit vezette Független Női Tábor.
A választások tisztaságával kapcsolatos kételyek ellenére a pártok nagy lendülettel vetették magukat a küzdelembe, és a lakosság széles rétegeit sikerült megmozgatniuk, befolyásuk alá vonniuk. Az 1947. júliusában alakult Magyar Függetlenségi Pártnak például három hét alatt 23 budapesti és 991 vidéki szervezete alakult meg. A választási hadjárat során a pártok 14 000 politikai nagygyűlést tartottak (az MKP egymaga 4718-at). A propaganda hatásos eszköze volt a plakátok és röplapok széles körű terjesztése is. Ebben az anyagilag legjobb lehetőségekkel rendelkező MKP járt az élen: 86-féle plakátot terjesztett több mint négy millió példányban, és közel tíz millió röplapot, brosúrát juttatott el a választókhoz.
Az ország választóképes lakosságának száma mintegy 6,5 millió volt. A törvény rendelkezése értelmében eleve megfosztották választójoguktól a kitelepítésre ítélt németeket és a magyar-csehszlovák lakosságcsere keretében Felvidékről áttelepülő magyarokat (mintegy 150-200 ezer választópolgár). A baloldali pártok megbízottai által irányított bizottságok a választói névjegyzékek összeállítása során - a választási törvény által teremtett lehetőséggel élve - túlnyomórészt politikai indoklással eleve kihagytak mintegy 250-300 ezer személyt. A kékcédulával - túlnyomórészt a Magyar Kommunista Pártra - leadott szavazatok számát a visszaemlékezők (megbízható dokumentumok hiányában) 100-200 ezer közé teszik. Ez összességében a választások végeredményét a lehetséges szavazatok mintegy 10%-ával befolyásolta, azaz torzította, túlnyomórészt a jobboldal rovására. Ezt az eredményt módosította még tovább a baloldal javára az országos listán megszerezhető mandátumok elosztása.
Ennek fényében kell értékelni a választások végeredményeként kihirdetett alábbi, az egyes pártokra leadott szavazatok megoszlását, ill. a megszerzett mandátumokat tartalmazó adatokat:

Magyar Kommunista Párt

22,3%

100 mandátum

Demokrata Néppárt

16,4%

60 mandátum

Független Kisgazdapárt

15,4%

68 mandátum

Szociáldemokrata Párt

14,9%

67 mandátum

Magyar Függetlenségi Párt

13,4%

49 mandátum

Nemzeti Parasztpárt

8,3%

36 mandátum

Független Magyar Demokrata Párt

5,2%

18 mandátum

Magyar Radikális Párt

1,7%

6 mandátum

Keresztény Női Tábor

1,4%

4 mandátum

Polgári Demokrata Párt

1,0%

3 mandátum

A választópolgárok többségének egyértelmű akaratnyilvánítását mutatja, hogy a választási visszaélések ellenére a 411 mandátum többségét még mindig a Kisgazdapárt és a többnyire belőle kivált jobboldali pártok szerezték meg. Azaz a lakosság többsége 1947-ben a magántulajdon és a polgári életforma fenntartására szavazott. A Kommunista Párt kezdeményezésére azonban a Választási Bíróság (amelyben a baloldali pártok képviselői voltak többségben) a Magyar Függetlenségi Párt mandátumait hamis ajánlásokra hivatkozva megsemmisítette. Ezzel újabb 670 000 választópolgár (összesen immár a lakosság mintegy 20%-a!) maradt képviselet nélkül a szeptemberben összeülő Országgyűlésben, amelyben így a Kommunista Párt és leghűségesebb szövetségesei abszolút többséghez jutottak.
Az 1947. évi országgyűlési választás tehát a lakosság demokráciába vetett hite, többségének lelkes részvétele és a politikai vélemények széles skáláját képviselő pártok indulása ellenére végül is a többpártrendszer és a valódi képviseleti demokrácia felszámolásának előjátéka volt.

*

Az általunk közölt képek a Külügyminisztériumnak a Magyar Országos Levéltárban őrzött iratfondjában találhatók. (Jelzete: MOL XXXII-8; Külügyminisztériumi fotógyűjtemény.)
A fotógyűjtemény darabjai, illetve összefüggő sorozatot képező tematikus egységei részben a Külügyminisztérium Kulturális osztálya működése során, részben egyéb szervezeti egységek, követségek tevékenységének eredményeként keletkeztek. Általában valamely ügyirat mellékleteként kerültek a minisztérium irattárába, ahol azután a későbbi rendezés során - korántsem következetesen és teljes körűen - az aktáktól elkülönítve külön gyűjteményt hoztak létre belőlük. Szerencsés esetben a fotók hátoldalán található, vagy a mellettük külön lapon olvasható feljegyzés alapján megállapítható, hogy mely ügyiratból emelték ki, és a felvételek milyen eseményt milyen céllal örökítettek meg.
Az 1947. évi választások eseményeit megörökítő 33 fénykép, és az ezt követő kormányváltásról készült három fotó esetében azonban semmilyen támpontunk nincs, hogy milyen megfontolás alapján kerültek a Külügyminisztériumhoz, és ezeket a felvételeket hogyan hasznosították. Csak más korabeli fotóegyüttesekkel kapcsolatos feljegyzések alapján következtethetünk arra, hogy valószínűleg a külföld tájékoztatására használták fel oly módon, hogy az egyes követségek a számukra elküldött sorozatot különböző szerkesztőségekhez juttatták el, ill., ami még valószínűbb, hogy a fotókból kis házi kiállításokat rendeztek, esetleg az épület külső falán elhelyezett vitrinben mutatták be.
A fotók közül 32 darabot a „CURIRPOST Press and Photo Agency, Budapest, Hungary" nevű cég készített, amit a hátoldalon látható bélyegzőlenyomat igazol. Négy db fotó készítőjét nem lehet megállapítani, mert hátoldalán nincs bélyegző, de lehetséges, hogy ezek is ugyanettől a cégtől származnak.
A fotók többségének hátoldalára írógéppel írt, tájékoztató szöveget tartalmazó cédulát ragasztottak, amely az esemény általános ismertetése után közli a felvétel tárgyának pontos meghatározását és készítésének dátumát. A mellékelten közölt fotók képaláírásai túlnyomórészt ezeknek a szövegeknek az átvételével készültek. Ahol a korabeli képaláírás nem tűnt eléggé informatívnak, azt [ ]-be tett kurzivált szöveggel egészítettük ki. Ugyancsak [ ]-be tettük és kurziváltuk azokat a megjegyzéseket, amelyekkel az egyes fotók sajátos hangulatára kívántuk felhívni a figyelmet.
A képsorozat feltűnően hiányos és aránytalan abból a szempontból, hogy - egy kivételével - csak a Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült pártok nagygyűléseit és vezetőit örökítette meg. A választási küzdelem olyan meghatározó ellenzéki szereplőiről, mint Barankovics István, Pfeiffer Zoltán vagy Balogh István, ill. az általuk vezetett pártokról egyetlen fotó sem található a gyűjteményben. Jellemző továbbá az is, hogy a kivételt képező egyetlen ellenzéki párt (a Magyar Radikális Párt és a hozzá csatlakozott Peyer Károly vezette csoport) választási gyűlését bemutató fotóhoz kapcsolódó szöveg (a többitől eltérően) meglehetősen negatív hangütésű. Az - a fotókat készítő ügynökség által adott eredeti „munkaszámok" alapján - teljes biztonsággal megállapítható, hogy a sorozatban eredetileg a többi párt gyűléseit és vezetőit megörökítő képek is szerepeltek. Nem tudhatjuk, hogy ezek miért nem maradtak meg a Külügyminisztérium anyagában. Valószínűleg nem járunk azonban messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy az akkori belpolitikai, ill. nemzetközi politikai helyzetben már csak ilyen tendenciózus válogatást lehetett a külföld „tájékoztatására" szolgáló propaganda-anyagként megküldeni az egyes követségeknek.

Ezen a napon történt szeptember 24.

1949

Halálra ítélik Rajk László volt belügyminisztert, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást.Tovább

1989

Az SZDSZ bejelentette, hogy aláírások gyűjtésével népszavazás kiírását kezdeményezi négy kérdésben: a köztársasági elnök megválasztásának...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő