Szabad választások, vagy választási komédia?

Propaganda-képsorozat az 1947. évi magyarországi választásokról

Az 1947. augusztus 31-ei parlamenti választás félreérthetetlenül megmutatta a második világháború utáni magyar politikai és hatalmi viszonyok átalakulásának irányát. Az ún. kékcédulás választás a többpártrendszer és a valódi képviseleti demokrácia felszámolásának előjátéka volt. A választások eseményeit megörökítő fényképek a Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült pártok nagygyűléseit és vezetőit örökítették meg. Ez arra utal, hogy már ekkor is csak ilyen tendenciózus válogatást lehetett megküldeni az egyes követségeknek a külföld „tájékoztatására”.

Az 1947. augusztus 31-i választások előkészítése, lebonyolítása és utóélete félreérthetetlenül megmutatta a második világháború utáni magyar politikai és hatalmi viszonyok átalakulásának irányát.

A Kisgazdapárt radikális szárnyának (Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán és mások) kizárása a pártból, majd centrumának (Kovács Imre, Nagy Ferenc, Varga Béla) letartóztatása, illetve külföldre kényszerítése után az 1945-ös választásokon abszolút többséget szerzett párt oly mértékben gyengült meg, és vesztette el hitelét, hogy jogosan vetődött fel az új választások kiírásának és a politikai-hatalmi pozíciók újraosztásának igénye. A polgári erők az új erőpróbát a békeszerződés hatályba lépése és a szovjet csapatok (általuk remélt) kivonása utáni időpontra szerették volna halasztani, amikor majd az ország lakossága szuverenitása teljes birtokában nyilváníthatta volna ki politikai akaratát. A baloldali pártoknak - mindenekelőtt a Magyar Kommunista Pártnak - azonban éppen ellenkezőleg, az volt az érdekük, hogy a választásokat olyan időpontban tartsák meg, amikor a Szövetséges Ellenőrző Bizottság még ellenőrzése alatt tartja a magyar közéletet, és jelentős segítséget tud nyújtani a baloldal érdekérvényesítését segítő intézkedések megtételéhez.

A baloldal elképzeléseinek megfelelően a választások kiírását célzó előkészületek 1947. június-július folyamán megtörténtek. Ennek keretében módosították az 1945-ben megalkotott, a demokratikus követelményeknek szinte maradéktalanul megfelelő választójogi törvényt, az 1945. évi VIII. törvénycikket. A módosítás egyrészt azt célozta, hogy a jobboldal potenciális szavazóinak minél nagyobb hányadát megfosszák szavazati jogától, másrészt azt, hogy a jobboldal egyes prominens személyiségeit - háború előtti valamilyen szintű politikai-közéleti szerepvállalásuk okán - kizárják a politikai életből. A módosított törvény a fentieken túl több hátrányos rendelkezéssel nehezítette az újonnan alakult polgári pártok választási szereplését: az ő képviselőiknek ajánlásokat kellett gyűjteni, ami egyben a választás titkosságát is sértette, vagy például az országos listán megszerezhető képviselői mandátumok szétosztását eleve a baloldalnak kedvezve szabályozta. A törvény tág lehetőséget adott a közigazgatást, illetve a rendőrséget ellenőrzése alatt tartó Kommunista Pártnak (és részben a Baloldali Blokk pártjainak) választási csalások elkövetésére is. Ezek közül a legismertebb az ún. névjegyzék-kivonatokkal (kékcédulákkal) való tömeges visszaélés.
Tildy Zoltán köztársasági elnök 1947. július 25-én, az új választójogi törvény (1947. évi XXII. törvénycikk) kihirdetése után feloszlatta a Nemzetgyűlést, és augusztus 31-ére kiírta a választásokat. A választásokon tíz párt indult. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült és választási szövetségre lépett Független Kisgazdapárt, Magyar Kommunista Párt, Szociáldemokrata Párt és Nemzeti Parasztpárt mellett az ugyancsak 1945 óta működő Polgári Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt, továbbá a többnyire jobboldalinak minősített Demokrata Néppárt (Barankovics István vezetésével), ill. az új pártszerveződések közül a Magyar Függetlenségi Párt Pfeiffer Zoltán vezetésével, a Független Magyar Demokrata Párt Balogh István vezetésével és a Slachta Margit vezette Független Női Tábor.
A választások tisztaságával kapcsolatos kételyek ellenére a pártok nagy lendülettel vetették magukat a küzdelembe, és a lakosság széles rétegeit sikerült megmozgatniuk, befolyásuk alá vonniuk. Az 1947. júliusában alakult Magyar Függetlenségi Pártnak például három hét alatt 23 budapesti és 991 vidéki szervezete alakult meg. A választási hadjárat során a pártok 14 000 politikai nagygyűlést tartottak (az MKP egymaga 4718-at). A propaganda hatásos eszköze volt a plakátok és röplapok széles körű terjesztése is. Ebben az anyagilag legjobb lehetőségekkel rendelkező MKP járt az élen: 86-féle plakátot terjesztett több mint négy millió példányban, és közel tíz millió röplapot, brosúrát juttatott el a választókhoz.
Az ország választóképes lakosságának száma mintegy 6,5 millió volt. A törvény rendelkezése értelmében eleve megfosztották választójoguktól a kitelepítésre ítélt németeket és a magyar-csehszlovák lakosságcsere keretében Felvidékről áttelepülő magyarokat (mintegy 150-200 ezer választópolgár). A baloldali pártok megbízottai által irányított bizottságok a választói névjegyzékek összeállítása során - a választási törvény által teremtett lehetőséggel élve - túlnyomórészt politikai indoklással eleve kihagytak mintegy 250-300 ezer személyt. A kékcédulával - túlnyomórészt a Magyar Kommunista Pártra - leadott szavazatok számát a visszaemlékezők (megbízható dokumentumok hiányában) 100-200 ezer közé teszik. Ez összességében a választások végeredményét a lehetséges szavazatok mintegy 10%-ával befolyásolta, azaz torzította, túlnyomórészt a jobboldal rovására. Ezt az eredményt módosította még tovább a baloldal javára az országos listán megszerezhető mandátumok elosztása.
Ennek fényében kell értékelni a választások végeredményeként kihirdetett alábbi, az egyes pártokra leadott szavazatok megoszlását, ill. a megszerzett mandátumokat tartalmazó adatokat:

Magyar Kommunista Párt

22,3%

100 mandátum

Demokrata Néppárt

16,4%

60 mandátum

Független Kisgazdapárt

15,4%

68 mandátum

Szociáldemokrata Párt

14,9%

67 mandátum

Magyar Függetlenségi Párt

13,4%

49 mandátum

Nemzeti Parasztpárt

8,3%

36 mandátum

Független Magyar Demokrata Párt

5,2%

18 mandátum

Magyar Radikális Párt

1,7%

6 mandátum

Keresztény Női Tábor

1,4%

4 mandátum

Polgári Demokrata Párt

1,0%

3 mandátum

A választópolgárok többségének egyértelmű akaratnyilvánítását mutatja, hogy a választási visszaélések ellenére a 411 mandátum többségét még mindig a Kisgazdapárt és a többnyire belőle kivált jobboldali pártok szerezték meg. Azaz a lakosság többsége 1947-ben a magántulajdon és a polgári életforma fenntartására szavazott. A Kommunista Párt kezdeményezésére azonban a Választási Bíróság (amelyben a baloldali pártok képviselői voltak többségben) a Magyar Függetlenségi Párt mandátumait hamis ajánlásokra hivatkozva megsemmisítette. Ezzel újabb 670 000 választópolgár (összesen immár a lakosság mintegy 20%-a!) maradt képviselet nélkül a szeptemberben összeülő Országgyűlésben, amelyben így a Kommunista Párt és leghűségesebb szövetségesei abszolút többséghez jutottak.
Az 1947. évi országgyűlési választás tehát a lakosság demokráciába vetett hite, többségének lelkes részvétele és a politikai vélemények széles skáláját képviselő pártok indulása ellenére végül is a többpártrendszer és a valódi képviseleti demokrácia felszámolásának előjátéka volt.

*

Az általunk közölt képek a Külügyminisztériumnak a Magyar Országos Levéltárban őrzött iratfondjában találhatók. (Jelzete: MOL XXXII-8; Külügyminisztériumi fotógyűjtemény.)
A fotógyűjtemény darabjai, illetve összefüggő sorozatot képező tematikus egységei részben a Külügyminisztérium Kulturális osztálya működése során, részben egyéb szervezeti egységek, követségek tevékenységének eredményeként keletkeztek. Általában valamely ügyirat mellékleteként kerültek a minisztérium irattárába, ahol azután a későbbi rendezés során - korántsem következetesen és teljes körűen - az aktáktól elkülönítve külön gyűjteményt hoztak létre belőlük. Szerencsés esetben a fotók hátoldalán található, vagy a mellettük külön lapon olvasható feljegyzés alapján megállapítható, hogy mely ügyiratból emelték ki, és a felvételek milyen eseményt milyen céllal örökítettek meg.
Az 1947. évi választások eseményeit megörökítő 33 fénykép, és az ezt követő kormányváltásról készült három fotó esetében azonban semmilyen támpontunk nincs, hogy milyen megfontolás alapján kerültek a Külügyminisztériumhoz, és ezeket a felvételeket hogyan hasznosították. Csak más korabeli fotóegyüttesekkel kapcsolatos feljegyzések alapján következtethetünk arra, hogy valószínűleg a külföld tájékoztatására használták fel oly módon, hogy az egyes követségek a számukra elküldött sorozatot különböző szerkesztőségekhez juttatták el, ill., ami még valószínűbb, hogy a fotókból kis házi kiállításokat rendeztek, esetleg az épület külső falán elhelyezett vitrinben mutatták be.
A fotók közül 32 darabot a „CURIRPOST Press and Photo Agency, Budapest, Hungary" nevű cég készített, amit a hátoldalon látható bélyegzőlenyomat igazol. Négy db fotó készítőjét nem lehet megállapítani, mert hátoldalán nincs bélyegző, de lehetséges, hogy ezek is ugyanettől a cégtől származnak.
A fotók többségének hátoldalára írógéppel írt, tájékoztató szöveget tartalmazó cédulát ragasztottak, amely az esemény általános ismertetése után közli a felvétel tárgyának pontos meghatározását és készítésének dátumát. A mellékelten közölt fotók képaláírásai túlnyomórészt ezeknek a szövegeknek az átvételével készültek. Ahol a korabeli képaláírás nem tűnt eléggé informatívnak, azt [ ]-be tett kurzivált szöveggel egészítettük ki. Ugyancsak [ ]-be tettük és kurziváltuk azokat a megjegyzéseket, amelyekkel az egyes fotók sajátos hangulatára kívántuk felhívni a figyelmet.
A képsorozat feltűnően hiányos és aránytalan abból a szempontból, hogy - egy kivételével - csak a Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült pártok nagygyűléseit és vezetőit örökítette meg. A választási küzdelem olyan meghatározó ellenzéki szereplőiről, mint Barankovics István, Pfeiffer Zoltán vagy Balogh István, ill. az általuk vezetett pártokról egyetlen fotó sem található a gyűjteményben. Jellemző továbbá az is, hogy a kivételt képező egyetlen ellenzéki párt (a Magyar Radikális Párt és a hozzá csatlakozott Peyer Károly vezette csoport) választási gyűlését bemutató fotóhoz kapcsolódó szöveg (a többitől eltérően) meglehetősen negatív hangütésű. Az - a fotókat készítő ügynökség által adott eredeti „munkaszámok" alapján - teljes biztonsággal megállapítható, hogy a sorozatban eredetileg a többi párt gyűléseit és vezetőit megörökítő képek is szerepeltek. Nem tudhatjuk, hogy ezek miért nem maradtak meg a Külügyminisztérium anyagában. Valószínűleg nem járunk azonban messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy az akkori belpolitikai, ill. nemzetközi politikai helyzetben már csak ilyen tendenciózus válogatást lehetett a külföld „tájékoztatására" szolgáló propaganda-anyagként megküldeni az egyes követségeknek.

Ezen a napon történt július 14.

1956

Átadják a Keleti-főcsatornát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők