Francia diplomaták helyzetértékelése és a keleti nyitási politika lehetőségei.

A francia külpolitika válaszúton

„Magyarország az az ország, ahol a desztalinizáció a leglátványosabb módon ment végbe. A változás kétségtelenül a Kádár által csendben bevezetett politikának köszönhető, akinek sikerült – nem kis ügyességgel – 1956 után egy toleráns légkört bevezetnie. Másrészről azonban az 1956-os forradalom nem igazán játszott olyan nagy szerepet a desztalinizáció folyamatában, mint ahogy korábban gondoltuk. Magyarország a népi demokráciák közül Moszkva egyik leghűségesebb elkötelezettjének számít.”

Bevezetés 

Az 1958-1962 közötti válságok miatt a nemzetközi politikai élet szereplői felismerték, hogy a hidegháborús feszültséget enyhíteni kell, ezért szuperhatalmak kapcsolatában a megegyezésre helyeződött a hangsúly. A békés egymás mellett élés politikájának megerősödése szükségessé tette a konfliktuskereső magatartás hibáival való szembenézést is, ami megkönnyítette a vitás kérdések tárgyalásos megoldását.

1963 elején a francia külpolitika is válaszúthoz érkezett. Az év elején 

 elnök számos olyan látványos diplomáciai lépést tett, amellyel egyértelművé tette Franciaország egyedi viszonyát Európához, a biztonság kérdéséhez, és hogy újra kívánja gondolni a nyugati szövetségi rendszerben elfoglat helyét. A brüsszeli tárgyalások során képviselt francia álláspont, majd a britek Közös Piacba történő felvételének megvétózása (1963. január 14.) lényegében beleilleszkedett De Gaulle kontinentális Európáról alkotott koncepciójába.

Ehhez a döntéshez szorosan kapcsolódott az 1958-1963 közötti francia-német közeledést szentesítő, ún. Elysée-szerződés megkötése (1963. január 22.) is.

Az érzelmi tényező jelentőségét mutatja, hogy 

 moszkvai francia nagykövet szerint a szovjeteket valósággal sokkolta a francia-német barátsági szerződés megkötése, mivel abban a közös ellenség elleni harcban korábban meglévő és történelmi hagyományokra alapuló francia-szovjet szolidaritás végét látták, és a szorosabb francia-német együttműködés következményeként a németek újbóli megerősödésétől, és az . Francia értékelés szerint a szovjet diplomácia védekezni kényszerült, amelynek kompenzálásaként a szovjet békeszándékok, ill. a  A francia-szovjet kapcsolatokban azonban mindkét részről a gazdasági kapcsolatok fejlesztésére törekedtek, amit az 1963 nyarán megkötött kereskedelmi szerződés is bizonyított. Ez a szerződés mintát is adott a többi szocialista ország számára a franciákkal kialakítandó kereskedelmi együttműködésre.

A szovjet stratégia tehát érezhetően megváltozott, 1963-tól kezdve Moszkvában a német kérdés rendezését már kevésbé tartották sürgősnek, és a hangsúlyt a másik kedvelt területre, az európai biztonság kérdéseire helyezték át. Propagandájukban és diplomáciai tevékenységükben a német atomfegyverkezés miatti

 A szovjet diplomácia fő célja ugyanis a status quo fenntartása és a szocialista táboron belüli kohézió megerősítése volt. Ehhez a német veszély érzelmi, ideológiai és nem reálpolitika érvek mentén való hangoztatása alapvető fontosságú diplomáciai nyomásgyakorló eszközt jelentett.

A francia-német barátsági szerződés megkötése azonban új helyzetet eredményezett. A kelet-közép-európai szocialista országok reakciója eltért egymástól, ami a franciák számára is megmutatta az első repedéseket a korábbi egységes képhez képest. Összességében természetesen minden szatellit ország elítélte a francia-német szerződést, de Csehszlovákia és Lengyelország reakciója sokkal élénkebb, elutasítóbb és határozottabb volt, míg a románok, a magyarok és a bolgárok (vagyis a II. világháború vesztesei) enyhébben ítélték meg az eseményt.

 de a  ami a közelmúltig franciagyarmat Algéria új kormányának elismerése mellett tovább mérgezte a kapcsolatokat. Románia mérsékelt álláspontot képviselt, míg Bulgária lényegében nem hallatta a hangját. Románia kapcsolatai teljesen más képet mutattak: De Gaulle-nak a hagyományos francia-román barátságra vonatkozó beszédei és a román követ megnyilatkozása egyaránt azt érzékeltették, hogy a

A francia keleti nyitási politika összetevői. Célok és elképzelések.

De Gaulle keleti nyitás politikája szorosan kapcsolódott ahhoz az elszigetelődési folyamathoz, ami megváltoztatta Franciaországnak a nyugati szövetségesi rendszeren belüli pozícióját. E tényezők közül az alábbiak voltak a legfontosabbak:

  1. Konrad Adenauer, az NSZK kancellára nem tudta meggyőzni a német politikai elitet arról, hogy az Egyesült Államok rovására Franciaországgal építsen ki szorosabb kapcsolatokat, így a radikális francia-német közeledésnek ekkor még nem volt realitása.
  2. Az Európa politikai egyesülését célul tűző ún. Fouchet-tervet a hollandok megvétózták.
  3. Az atomfegyverek kérdésében a britek Nassauban a franciák kárára inkább az amerikaiakkal egyeztek ki.

Ezek az események együttesen azt eredményezték, hogy Franciaországnak nagyobb érdeklődést és rugalmasságot kellett mutatnia Európa keleti fele irányába. Jogosan vetődik fel azonban a kérdés, hogy De Gaulle számára a keleti nyitási politika mennyire volt őszinte, következetes, és alapozódott egy

 vagy elsősorban politikai nyomásgyakorló eszközt jelentett az általa elindított konfliktusban, és konkrétan az amerikaiakkal szembeni francia pozíciók erősítését szolgálta.   aki ennek a politikának a kidolgozásában aktív szerepet játszott, a függetlenség az Egyesült Államokkal szemben az Európa felé való fordulás, így a keleti nyitás előfeltételét jelentette. A fő cél ugyanis Európa francia vezetéssel történő egyesítése, a francia nagyhatalmi pozíciók („grandeur") visszaszerzése volt, amelybe a keleti országokat is be kívánták vonni. A blokkok megszüntetésének a terve és Európa politikai, földrajzi egyesítése lényegében ezt a célt szolgálta, vagyis a függetlenség hangoztatása az amerikaiakkal szemben az eszköz szerepét töltötte be, amelyhez egy új - tartalmában és formájában a harmincas évektől eltérő - keleti nyitási politika társult.

Kelet-Európa jelentőségének növekedését mutatja, hogy a francia külügyminisztériumban 1963 tavaszán szükségesnek ítélték, hogy egy követi konferencia keretében részletekbe menően elemezzék a szocialista államokkal kialakítandó kapcsolatok lehetőségeit, és azokat a változásokat, amelyek a szocialista országokon belül és közöttük megfigyelhetők voltak.(Lásd. az 1. dokumentumot!) Fontos hangsúlyozni, hogy 1949 után Párizsban lényegében „leírták" a térséget, mivel érdemi diplomáciai és államközi kapcsolatokra a hidegháború körülményei között nem volt lehetőség. Magyarország vonatkozásában azonban számon tartották, hogy csak Budapesten nem zárták be a Francia Intézetet 1949 után. E tény még az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején is ismert volt, és a Magyarországgal kialakítandó kapcsolatok érdekében megfogalmazott érvek között komoly súllyal szerepelt.

A hatvanas évek elejéig azonban a francia külügyminisztériumban lényegében nem, vagy csak alig ismerték a kelet-közép-európai szocialista államok helyzetét, azok vezetőit. A kapcsolatok alacsony szintjét mutatja, hogy Kelet-Európára vonatkozóan regionális konferenciát utoljára az ötvenes évek elején tartottak, így mindenféleképpen szükségesnek látták, hogy Franciaország nemzetközi pozíciójának változásait, és a francia diplomácia előtt lévő lehetőségeket szélesebb nemzetközi kontextusba helyezve is megvizsgálják.

Általánosságban természetesen minden országról készültek helyzetértékelések, jelentések, követi összefoglalók, helyzetértékelések, és a legfontosabb eseményekről olvashatjuk a táviratokat is. Észrevehető azonban, hogy ezek minősége, mennyisége nem egyforma. Voltak olyan nagyköveti posztok, amely nagyobb fontosságúnak számítottak (pl. Moszkva, Varsó), és természetesen voltak olyanok is, amelyek a francia diplomaták számára inkább „parkolópályát" vagy „ugródeszkát" jelentettek (pl. Budapest, Szófia). Kelet-Európában értelemszerűen a legfontosabb nagyköveti posztot a moszkvai jelentette. A moszkvai francia nagykövetség Párizs számára Londonhoz, Bonnhoz és Washingtonhoz hasonlóan viszonyítási pontot jelentett. Ez az informális súly megmutatkozik a moszkvai nagykövetség levéltári anyagában is, ugyanis nemcsak a fogadó ország, hanem a többi kelet-közép-európai államban található követség nagykövetség által készített jelentések, táviratot nagy része itt is megtalálható, és a mindenkori moszkvai francia nagykövet kiemelt szerepet töltött be a francia külpolitikában, a Külügyminisztérium hivatali szerkezetében. A forrásokban többször megszólaló Maurice Dejean moszkvai francia nagykövet a kor egyik legismertebb francia diplomatája, a német kérdés szakértője volt.

Nagyon sokat számított a nagykövet személye, ill. azok a lehetőségek, amelyekkel egy számára ellenséges környezetben, „vigyázó szemekkel körbevéve" dolgozni tudott. A követi jelentések, összefoglalók jelentős része lényegében az elérhető sajtóanyagra alapozódott (sokszor a francia titkosszolgálat ügynökei még a saját nagyköveteikkel sem osztották meg az információkat), aminek következtében meglehetősen felületes képet lehetett megfogalmazni a szocialista országok életéről, és így a

1963 folyamán tehát - látva a szocialista országok érzékeny reakcióját a német kérdésben - Párizsban egyszerűen szükséges vélték, hogy nyissanak a kelet-európai országok irányába. Az eddigiek alapján is látható, hogy lépéseiket elsősorban reálpolitikai érdekek motiválták. A szocialista országokban szolgálatot teljesítő diplomaták mellett természetesen az amerikai, német, brit és brüsszeli nagykövetek véleményét is kikérték, és azt a kelet-európai államokkal kialakítható gazdasági, kulturális kapcsolatok lehetőségeivel együtt elemezték. Fő céljuk az volt, hogy a különböző szempontból megfogalmazott információkat egybevessék, és megpróbáljanak olyan következtetéseket levonni, amelyekre az új keleti politikájukat alapozhatják. Az elemzések elsősorban a gazdasági, kulturális kapcsolatok fejlesztésének a lehetőségeit járták körül, és azokat

A konferencia 

 külügyminiszter általános helyzetértékelésével kezdődött, de beszédét a bizonytalanság érzése határozta meg. (Lásd az 1. dokumentumot!) De Gaulle 1963-ig folytatott politikája, ill. az a stratégia, hogy az új európai egyensúlyt a francia-német közeledésre és együttműködésre helyezzék, kudarcot vallott, az ország nyugaton egyre inkább elszigetelődött, így lényegében újra fel kellett „fedezni" a korábban periférikusan kezelt és az algériai háború alatt jegelt keleti kapcsolatokat.

A reálpolitikusnak tartott francia külügyminiszter De Gaulle közvetlen bizalmasának, de nem egy egyszerű végrehajtónak számított. Stílusa, egyénisége inkább egy angol úriemberre emlékeztetett, aki a kortársak visszaemlékezése szerint is szinte soha sem mutatott ki érzelmeket. 1963 tavaszán azonban a külügyminiszter és az elnök közötti viszony átmenetileg hidegebbé vált; a francia diplomata ugyanis túlzottan erősnek és önfejűnek tartotta az elnök politikáját. Ráadásul a nyugat-európai partnerek előtt elsősorban neki kellett megvédeni a francia álláspontot, amit következetesen és hideg udvariassággal tett. Couve de Murville ugyanis elsősorban a Közös Piac iránti elkötelezettségéről, és az európai egységesülés feltétlen támogatójaként volt ismert, így számára nem volt mellékes az, hogy az általános európai helyzet hogyan alakul a jövőben.

A kelet-közép-európai szocialista országokkal a konferencia délutánján foglalkoztak. A bevezető előadást a francia külügyminisztérium Kelet-Európa szakértőjének számító Jean Laloy tartotta, aki a további elemzések alapjául három alapvető kérdést vázolt fel:

  1. A szocialista országok viszonya az európai kérdésekhez.
  2. A kínai-szovjet konfliktus és annak a blokkon belüli következményei.

A konferencián a szocialista országokban szolgálatot teljesítő diplomaták sorra mutatták be „országaikat", amelyek során az instrukcióknak megfelelően a belpolitikai, a külpolitikai/diplomáciai, a gazdasági és a kulturális kérdések egymás után kerültek sorra. A Kelet-Európában szolgálatot teljesítő diplomaták rangsorában első helyet elfoglaló Dejean moszkvai nagykövet helyzetértékelése szerint (1963. május 7.) a Szovjetunióban a desztalinizáció ellentmondásos formában zajlott, és a kubai válság után a külpolitikai vonalvezetésben is ellentmondásos helyzet alakult ki. Egyrészt a presztízsveszteség miatt érzett felháborodás következtében Hruscsov személyével szemben elégedetlenség alakult ki, amely a kínai-szovjet ellentétek kiéleződését, a belpolitikában az ortodox kommunisták ellentámadását eredményezte. A szovjet változások következtében a belpolitikában már nem volt olyan erős rendőri elnyomás, mint korábban, és a szatelliták is nagyobb politikai függetlenséget élvezhettek. A Szovjetunió magatartását a nyugati integrációs politikával szemben azzal magyarázta, hogy az „hagyományosan" ellenséges minden európai egyesüléssel szemben (elsősorban a németek megerősödésétől tartva), másrészt a szovjet vezetés félt a nyugati gazdasági sikereknek a kommunista mozgalomra gyakorolt hatásától.

A moszkvai francia nagykövet után a kisebb szocialista államokban szolgálatot teljesítő misszióvezetők is sorra bemutatták országaikat. Lengyelország esetében megállapították, hogy a lakosság és a kommunista elit között nem csökkent a távolság, amit erősített az, hogy a lakosság 95%-a hívő katolikusnak tartotta magát, és a földek 86%-a magántulajdonban maradt: „Ebben az értelemben ki lehet jelenteni azt, hogy Lengyelország nem kommunista ország". A Varsóban szolgálatot teljesítő francia nagykövet az ország helyzetét ellentmondásosnak értékelte, mivel a politikai egypártrendszer mellett a kulturális életben a megmaradt nyílt belpolitikai viták lehetősége. A lengyelek ugyanakkor egyszerre és egyformán gyűlölték a németeket és az oroszokat, ez azonban a németek felé féloldalas formában jelent meg, mert a gazdasági teljesítmény miatt egyben tiszteletet is éreztek, és a fiatalok, akik egyszerre voltak kiábrándultak, hívők és nacionalisták, elsősorban az anyagi jólétet keresték. Csehszlovákia és Bulgária esetében elsősorban az ortodox sztálinizmus megmaradását emelték ki, amelyhez Csehszlovákiában a lengyelekéhez hasonló németellenesség társult, míg a bolgároknak a fő külpolitikai problémát a Jugoszláviához fűződő viszony, ill. a látensen továbbra is dédelgetett Nagy-Bulgária álma jelentette. A sorban teljesen sajátos helyett foglalt el Románia, ahol a desztalinizáció a hatvanas évek elejétől a nacionalista propagandával kapcsolták össze. A rendszer ugyanakkor a csehszlovák és a bolgár helyzethez hasonlóan teljesen sztálinista maradt, a kommunista elit szilárdan kézben tartotta a hatalmat, de a lakosság egy kisebb része Romániában is nagyon nyitott maradt a nyugati kultúra (elsősorban a francia) felé. A követ azonban alapvető problémának tartotta, hogy a rendszer diktatórikus jellege miatt szinte semmilyen társadalmi kapcsolatot nem tudott létrehozni, ezért valójában nem volt tisztában a román lakosság valódi véleményével. A hagyományosan külön kezelt Jugoszláviával kapcsolatban elsősorban a belső etnikai ellentéteket, ill. a gazdasági szükségszerűségből következő, esetleges túlzott nyugati nyitás veszélyeit, a rendszer kettősségét, vagyis a Nyugat s a Kelet közötti ingadozását említették.

Magyarország megítélését és a Kádár-rendszer politikáját 

 budapesti követ politikáját a francia követ hozzászólása elemezte. (Lásd a 3. dokumentumot!). 1963 folyamán magyar vezetés sajátos külpolitikája és a 1963-as francia-német barátsági szerződés miatt a korábbiaknál nagyobb figyelemmel fordult  Míg az ötvenes évek végén Budapesten De Gaulle hatalomra jutása kapcsán a francia fasizmus újjáéledéséről beszéltek, addig ez a helyzet a hatvanas évek elejére érezhetően megváltozott, és a magyar értékelések hangneme is pragmatikusabbá vált.

 diplomata visszaemlékezése szerint a magyar vezetés számára kiemelt fontosságú a diplomáciai kapcsolatok rendezése Franciaországgal, amely aktív szerepet játszott a Kádár-rendszer 1956 utáni bojkottjában. A magyar diplomaták egészen 1962-1963-ig szinte teljes elszigeteltségben dolgoztak, és a hivatalos Franciaország képviselőivel alig volt lehetőség kapcsolatfelvételre. Ez a helyzet kezdett oldódni 1963-tól, amelyben az 1959-től 1963-ig attaséként Párizsban szolgálatot teljesítő Klein Márton aktív szerepet játszott. Az itt közölt forrás (lásd a 4. dokumentumot!) mutatja, hogy bár Klein Márton és Yves Pagniez, a francia KÜM Kelet-Európai Osztályának megbízott vezetője között már közvetlen kapcsolat alakult ki, de ez még messze nem jelentett olyan bizalmi viszonyt, hogy a francia külügyi tisztviselők valóban megosszák a gondolataikat a magyar partneral. Az előrelépés persze tagadhatatlan, mert alig pár évvel korábban a francia diplomaták még „levegőnek" nézték a magyarokat. Fontos hangsúlyozni, hogy a párizsi magyar követségen ebben az időszakban lényegében egyedül Klein Márton volt az egyetlen olyan beosztott diplomata (Vincze József követ mellett), aki franciául - ráadásul anyanyelvi szinten - fejthette ki a magyar kormány álláspontját. A dokumentum érdekessége tehát, hogy „normális" körülmények között egy pályakezdő attasé - a politikai helyzet realitása és francia protokoll igen szigorú szabályai értelmében egyaránt - nem beszélhetett volna közvetlenül egy osztályvezető szinten lévő francia diplomatával. A franciák pragmatizmusát és nyitottságát mutatja, hogy félretették fenntartásaikat és lényegében egyenrangú partnernak fogadták el a fiatal magyar diplomatát.

* * *

A francia Kelet-Európa politika lényegét, azaz a szocialista államokon nyugati nyitásának általános okait és így a lehetséges kapcsolódási pontokat az alábbiakban foglalhatjuk össze:

  1. A gazdasági fejlesztés a szocialista országok számára szükségessé teszi a nyugati kapcsolatok kiépítését, amely révén azok valamelyest csökkenteni képesek függésüket a Szovjetuniótól.
  2. A belpolitikában a fő kérdés és egyben a változások mércéje a desztalinizáció foka, amely azonban országonként eltérő formában és tartalommal kezdődött el, és függött a kommunista vezetők „lelki állapotától", vagyis attól, hogy a kommunista mozgalmon belül az ortodox vagy a „liberális" szárnyhoz tartoztak-e. A liberalizmus ezekben az országokban sajátos értelmezést kapott, a lakosság és a kommunista vezető elit közötti kompromisszum megteremtését szolgálta, amelyre a legjobb példának Magyarországot tekintették.
  3. A belső gazdasági problémákhoz szorosan kapcsolódik a KGST reformjának a kérdése.
  4. A táboron belüli egység problematikájának részei a nemzeti érzelem, a kisebbségek miatti, de a szovjetek által kontrollált, (ill. megfékezett), de látensen tovább élő hagyományos nemzeti ellentétek.
  5. A kínai-szovjet ideológia/politikai rivalizálás a szatelliták politikájában az ellentétek kiéleződésére katalizátor-hatással volt, amely szintén a korábbi

A nyilvánosság előtt De Gaulle fogalmazta meg a „francia üzenetet", és az 1963 végén tartott beszédében már nyíltan a szocialista államokkal kialakítandó új kapcsolatok szükségességéről beszélt: 

Ezen a napon történt december 11.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

ArchívNet 2024/4

 

Tisztelt Olvasók!

 

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei negyedik száma. Friss lapszámunkban mindössze szűk két évtizedből származó forrásokat mutatnak be szerzőink: a publikációk közül három kapcsolódik a második világháborúhoz, egy pedig az 1950-es évekhez. A második világháborús tematikájú ismertetések közül pedig kettő évfordulósnak mondható: az 1944. őszi magyarországi hadi és politikai eseményeket járják körül – kortárs és retrospektív források segítségével.

 

Molnár András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltára) kétrészes forrásismertetésében Tuba László hadnagy 1942 áprilisa és szeptembere között vezetett harctéri naplóját adja közre. A napló nemcsak a 2. magyar hadsereg Don menti harcainak egy eddig publikálatlan forrása, hanem még szűkebben véve a 47. gyalogezred II. csáktornyai zászlóaljának a működéséhez is számos új információval szolgál. Mostani számunkban a napló első része kerül bemutatásra.

Magyarország második világháborús részvételének egyik sorsdöntő napja volt 1944. október 15., amikor sikertelenül próbálta meg a magyar vezetés végrehajtani az átállást. Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) Hlatky Endre, a Lakatos-kormány miniszterelnökségi államtitkára által 1952-ben magyar, valamint 1954-ben német nyelven írt visszatekintéseit mutatja be. Hlatky a két forrásban az 1944. október 15-én történt eseményekben betöltött szerepéről számolt be.

A kiugrási kísérlet idején Magyarország keleti fele már hadszíntér volt. Fóris Ákos (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, kutató, Erőszakkutató Intézet) az észak-alföldi hadieseményekhez kapcsolódó német hadijelentéseket ismertet, amelyek azonban nem a konkrét harccselekményeket írták le, hanem, hogy a magyar polgári lakosságot milyen atrocitások érték a szovjet csapatok részéről. A szerző kétrészes forrásismertetésének első részében arra is kitér, hogy a német katonai hatóságok milyen módon jutottak hozzá az információkhoz, azokat hogyan dolgozták fel, és végül, hogy a Harmadik Birodalom propagandája miként kívánta azokat felhasználni a saját céljaira.

Luka Dániel (történész, agrártörténet kutató) egy 1954-es előterjesztés segítségével vizsgálja meg, hogy a Rákosi-rendszer agrárpolitikája, -irányítása miként változott a magántermelés esetében. A beszolgáltatással, mint gazdasági eszközzel végig számoló agrárpolitika revíziójára 1953-ban került sor, azonban a magyarországi pártállam belső harcai szintén érintették a gazdaságirányítás ezen területét is. Erre példa a szerző által bemutatott, a szabadpiac helyzetét és fejlesztési lehetőségeit taglaló előterjesztés is.

Az idei negyedik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Az ArchívNet szerkesztősége egyben továbbra is várja a jövő évi lapszámaiba a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. november 22.

Miklós Dániel
főszerkesztő