Pierre Francfort francia követ jelentése a francia-magyar kapcsolatok nagyköveti szintre emeléséről

(1963. október 26.)

„A kormány és még inkább a lakosság, amelynek a nemzeti érzése igen erős, különösen Románia vonatkozásában, presztízs kérdésnek tekintik azt, hogy már többet ne várjanak és a Szovjetunió után a nyugati hatalmak is legitimnek ismerjék el a magyar kormányt. Ugyanakkor történelmi összefüggésekbe is el kell helyezni a kelet és közép európai államok 1918 utáni, és érzelmek által meghatározott viszonyát a nyugati országokkal.”

Bevezetés 

"Magyarország a nyugati játszmában
földrajzi fekvése, kultúrája és nyugati hagyományai révén
nem kisebb szerepet tölthetne be a balkáni szomszédaihoz képest."
(Idézet Pierre Francfort jelentéséből)

Az általunk közölt forrás érdekessége, hogy a Francia Külügyminisztérium Levéltárának Nantes-ban található központjából származik. Ez a levéltári részleg viszonylag ismeretlen a magyar kutatók számára, de hangsúlyozni kell, hogy itt őrzik a követségek, nagykövetségek és konzulátusok - elsősorban technikai, adminisztrációs vonatkozású - iratait. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a követségi, nagykövetségi fondban lényegesen több forrást lehet találni a diplomáciai szolgálat munkájára, a fogadó ország politikusaira és az ország mindennapi életére vonatkozó eseményekre, mint az ún. központi kormányszervek levéltári fondjaiban.

Nantes esetében azonban sajnálatos módon a kutatás lehetőségeit jelentősen behatárolja, hogy a követek és nagykövetek személyi fondjai (egyesek 2027-ig vagy 2040-ig zároltak) nem kutathatók; így a legfontosabb kérdésre, vagyis arra, hogy milyen kapcsolati háló révén szerezték az információikat, jelenleg csak feltételezésekre szorítkozhatunk. A követi jelentésekből - legalábbis a mi elemzésünk szempontjából nézve - elsősorban az "országkép" módosulására lehet következtetni, és ez Pierre Francfort jelentéseinek olvasásakor is megfigyelhető. A követ szakmai életrajzát a forráshoz mellékelve közöljük.

A francia diplomata a jelentéseiben Magyarországot rendszeresen Romániához viszonyítva értékelte, ami egyrészt azzal magyarázható, hogy korábban ott teljesített szolgálatot és így tudott viszonyítani, másrészt - és ezt a román-francia kapcsolatokra vonatkozó források birtokában már tudhatjuk - azzal, hogy a nemzeti sajátosságokban megmutatkozó eltérések, és így a Szovjetunióhoz való viszony változásai, élénken foglalkoztatták a francia döntéshozókat.

Ugyanakkor 1963-1964 folyamán fokozatosan kelet felé forduló francia diplomácia kereste azokat a konkrét kapcsolódási pontokat, amelyeken keresztül a kelet-európai formális és informális befolyását növelni tudta. Ebben a diplomáciai elemző munkában - tekintettel a korábbi információ-hiányos periódusra - a követi jelentések jelentősége egyre inkább megnövekedett. A komoly szakmai tapasztalatokkal rendelkező és a magyar rendszer iránt az elődjéhez képest "rugalmasabb hozzáállást" mutató Francfort követ számára a magyarországi szolgálat a diplomácia karrierjének egy újabb jelentős állomását jelentette (1965 után Jugoszláviában teljesített nagykövetként diplomáciai szolgálatot), és ennek megfelelően igyekezett a saját jelentőségét és így közvetve a diplomáciai missziójának a jelentőségét is kihangsúlyozni.

A magyar-francia kapcsolatok vonatkozásában a kapcsolatok nagyköveti szintre való emelése volt az első jele annak, hogy a két ország elérkezettnek látta az időt arra, hogy az együttműködésüket magasabb szinten folytassák. A francia forrásból láthatjuk, hogy részükről ez a döntés függött a nyugati szövetségesekhez való viszonyuktól is, és kimondva-kimondatlanul a nyugati hatalmak közötti rivalizálástól is függött. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan érzékelhető azon francia szándék is, hogy elkerüljék a három szocialista kisállam közötti nemzeti rivalizálás ismételt megerősödését.

A francia-magyar vonatkozásban a nagyköveti kapcsolatfelvétel 1963. december 17-én történt meg, ami a diplomácia nyelvén azt jelentette, hogy a két ország elérkezettnek látta az időt arra, hogy nyilvánosság előtt is kimutassák a kétoldalú kapcsolatok kölcsönös továbbépítésének szándékát.

Az általunk közölt forrás érdekessége, hogy a magyar-francia diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szintre emelésnek francia okainak és szemszögének megértéséhez szolgál adalékul, és látható belőle, hogy a francia diplomaták igyekeztek a lehetőségekhez képest objektív képet rajzolni a fogadó ország helyzetéről.

Láthatjuk azonban, hogy francia részről ez a cselekedet egész Kelet-Európa felé megmutatkozó nyitási politikába illeszkedett bele, és csak annak részeként értelmezhető. Magyar részről egyben utalni kell arra is, hogy az év folyamán Magyarország Franciaország mellett Svájccal és Belgiummal, illetve Nagy-Britanniával és Görögországgal emelte nagyköveti szintre a kapcsolatait, vagyis általánosságban a "francofon világ" iránti magyar figyelem növekedéséről is beszélhetünk.

Pierre Francfort követ, majd nagykövet szakmai életrajza

Született 1908. október 28-án. A Politikatudományok Iskoláját végezte, 1939-1940 behívták katonának, de az ellenállás szolgálatába lépett 1942-1944 között.

I. osztályú miniszter rangban volt 1963-ban

Diplomáciai missziói 1965-ig:

1934-1935 alkonzul, Kharbine
1935-1936 segédkonzul, Sanghaj
1936-1937 követattasé, Peking
1937-1938 majd III. titkár, Peking
1938-1939 III. titkár, Madrid
1939-központi szolgálat
1940-ben csatlakozott az ellenálláshoz
1943-1945 I. titkár, London
1945-1948 II. tanácsos, London
1956.VIII. 14. A Becsületrend lovagja
1948-1950 I. tanácsos, Moszkva
1950-1951 Központi szolgálat (Afrika-Közel-Kelet)
1951-1952 II. tanácsos, Washington
1953 I. tanácsos, Washington
1953-1957 különleges és meghatalmazott miniszter, Bukarest
1955. jún. 10. A Becsületrend tisztje
1957 október-1958 június. A miniszter kabinetjének helyettes igazgatója
1959-1962 Az új alkotmány kidolgozásában vesz részt
1962-1963 követ, Budapest
1963-1965 nagykövet, különleges és meghatalmazott miniszter, Budapest

Forrás: Annuaire Diplomatiqe et Consulaire de la République Francaise pour 1963, Tome LXIII, Imprimerie Nationale, Paris 1963.

Ezen a napon történt július 08.

1911

Nagy földrengés Kecskeméten.Tovább

1946

Az egység jegyében megalakult a Magyar Zsidók Országos Egyesülete.
A SZIT üzemi úttörőcsapatok szervezését kezdi meg.Tovább

1974

A KISZ KB jelzésére a KB Párt és Tömegszervezeti Osztálya előterjesztést készített Aczél György számára, hogy a „nyilvánosság legteljesebb...Tovább

1983

A Hazafias Népfront támogatásával megalakították a Népfőiskolások Baráti Körét. Ez a lépés is a demokratikus erők összefogását szolgálta,...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők