„Ez a zászlóalj halálra van ítélve” Halmi (Hauk) László karpaszományos tizedes harctéri naplója Oroszországból 1942–1943

Amikor 1942 áprilisának második felében a keleti hadszíntérre induló magyar 2. hadsereg pécsi IV. hadtestének kötelékében mozgósították a somogyi 10. könnyű hadosztályt, a kaposvári 6. gyalogezred alakulatainak ikreződésével felállították a 36. gyalogezredet. Miután azonban a 36/II. ikerzászlóalj már 1941 novemberétől megszálló feladatokat látott el Ukrajnában, 1942 márciusának második felétől pedig a szovjet reguláris erőkkel vívott súlyos védelmi harcokat Harkov térségében, helyette a pécsi 11. könnyű hadosztály 8. gyalogezrede által a Baranya vármegyei Pélmonostoron felállított 38/II. zászlóaljat osztották be a kaposvári seregtest 36. gyalogezredének kötelékébe.[1] Szemben a 10. könnyű hadosztály Somogy vármegyei alakulatainak – korabeli hadiokmányokkal, harctéri naplókkal és visszaemlékezésekkel is – jól dokumentált, részletesen ismert tevékenységével, a 38/II. zászlóalj 1942–1943. évi harctéri szolgálatáról eddig csak mozaikszerű adatokkal rendelkeztünk. Róluk mindössze Kiss József főhadnagynak az 1943. január 15-étől január 20-áig terjedő időszakra vonatkozó utólagos harctudósítása jelent meg – az első mondatok elhagyásával és számos olvasati pontatlansággal – a somogyi „rosseb” hadosztály történetét feldolgozó kötetben.[2] Mindezek miatt hiánypótló és páratlan jelentőségű az, a 38/II. zászlóalj 1942 júniusa és szeptembere, valamint 1942 novemberének vége és 1943 januárjának eleje közötti harctéri tevékenységét hitelesen dokumentáló kéziratos magánnapló, amelynek másolata, valamint az 1990-es években készített gépelt (a naplóíró idősebb fia, Halmi István által átfogalmazott és kiegészített) változata nemrég került elő a pélmonostori alakulat egykori karpaszományos tizedese, Halmi (1945-ig Hauk) László Baranya megyei igazgató-tanító hagyatékából.[3] A napló fényképmásolatát és gépelt szövegváltozatát, valamint a naplóíró vázlatos életrajzát[4] és őseinek családfáját[5] az ifjabbik fia, Halmi László nyugalmazott zalaegerszegi középiskolai tanár bocsátotta rendelkezésemre. Szívességét és a kéziratom családtörténeti adatainak pontosítását, kiegészítését neki ezúton is megköszönöm.

 

Hauk László kántortanító fiatalkori portréja, 1940 körül.
Forrás: Halmi László tulajdona.

 

Halmi (Hauk) László életrajza (1912–1988)

A harctéri napló szerzője, Hauk László a Baranya vármegyei Szajkon született 1912. április 5-én, római katolikus vallású családban, Hauk Antal kántortanító és Brutschy Mária tanítónő második gyermekeként.[6] Német származású, eredetileg Hauck vezetéknevet viselő ősei a 18. században vándoroltak be Magyarországra. A fennmaradt anyakönyvi adatok szerint 1796-ban a Tolna vármegyei Bátaszéken házasságot kötött Hauk Vilmos 1796-ban született fia, Ádám már a Baranya vármegyei Szopok (1928-tól Mecsekfalu, 1954-től Komló része) község tanítója volt az 1820-as években. Hauk Ádám második házasságából, Szopokon, 1836-ban született fia, Péter József is ugyanezen a baranyai településen élt kántortanítóként a kiegyezés körül. Az ő fia, Hauk Antal (a naplóíró apja) ugyanott jött a világra 1879-ben, és Szajkon, 1909-ben kötött házasságot Brutschy Máriával. Négy gyermekük született: a naplóíró László előtt, 1910-ben Imre, utána pedig 1914-ben Antal, 1915-ben Mária.[7]

Hauk László alig múlt 3 éves, amikor az első világháborúban elveszítette az orosz fronton harcoló édesapját. Hauk Antal 36 éves népfelkelő őrvezető, a pécsi 19. honvéd gyalogezred 8. századának katonája az ukrajnai Drohobicsnál 1915. május 20-án hajnalban végrehajtott roham során géppuskától tüdőlövéseket kapott, súlyos sebesülése következtében június 11-én elhunyt a munkácsi katonai kórházban, és három nappal később Munkácson temették el.[8] Özvegye egyedül nevelte fel a gyermekeit; közülük Imre mezőgazdász, László és Antal kántortanító, Mária pedig védőnő lett.[9] Hauk László 1922-től 1926-ig a pécsi Piusz jezsuita gimnáziumban tanult, 1926-tól pedig a Pécsi Püspöki Tanítóképző Intézet hallgatója volt, ahol 1931 júniusában népiskolai tanítói és kántori okleveleket szerzett.[10] Pedagógusi pályafutását 1932. augusztus 1-jén a Somogy vármegyei Németladon kezdte mint segédkántortanító, majd 1936. szeptember 1-jétől a Baranya vármegyei Erdősmecske római katolikus elemi népiskolájában dolgozott, ugyancsak segédkántortanítóként, és ugyanott 1939. június 13-án rendes tanítói kinevezést kapott.[11] Közben 1939 áprilisában eljegyezte a középrigóci Farkas Margitot,[12] de azután mégsem kötöttek házasságot.

 

Erdősmecske római katolikus temploma 1934-ben.
Forrás: Galeriasavaria.hu

 

1938. október 5-én hívták be katonai szolgálatra a magyar királyi „Béla király” 8. honvéd gyalogezred Pécsett állomásozó II. zászlóaljához, ahol december 20-áig mintegy kéthónapos póttartalékos kiképzést kapott. 1940. május 26-án rendkívüli fegyvergyakorlatra hívták be, és 1940 szeptemberében póttartalékos karpaszományos címzetes tizedesként vett részt alakulata észak-erdélyi bevonulásában. Onnan visszatérve 1940. október 9-én leszerelték, az újabb mozgósítás, illetve délvidéki bevonulás idején, 1941. április 5-étől 30-áig azonban ismét rendkívüli fegyvergyakorlat szolgálatot teljesített.[13] Abban az évben kántortanítói hivatása mellett már leventeoktató, Szívgárda vezető és tejszövetkezeti jegyző is volt a baranyai Erdősmecskén.[14]
 

 

Hauk László katonai nyilvántartási lapja, 1938–1941.
Jelzet: HU-MNL-BaVL-VI.501.a.

 

1942 áprilisában ismét behívták katonának, a 8. honvéd gyalogezred előző évben – a délvidéki bevonulást, illetve terület visszacsatolást követően – Pélmonostorra áthelyezett II. zászlóaljának mozgósításával felállított 38/II. ikerzászlóaljhoz. A pécsi IV. hadtest kaposvári 10. könnyű hadosztályához tartozó somogyi 36. gyalogezredhez harmadik zászlóaljként beosztott alakulatával 1942. június 4-étől 1943. április 1-jéig harctéri szolgálatot látott el a keleti hadszíntéren, karpaszományos tizedesként. (A 38/II. zászlóalj 1942–1943. évi történetével és Hauk László harctéri szolgálatával a későbbiekben részletesebben foglalkozom.)

Miután visszatért a frontról, 1943. április 6-án a Baranya vármegyei Hidor községbe helyezték át rendes tanítóként.[15] 1944. június 22-én Belvárdgyulán kötött polgári házasságot Ákos (Auth) Etelkával, akitől a későbbiekben három gyermeke született. (Idősebb fiuk, István tanító, míg a lányuk, Sarolta és a kisebbik fiuk, László középiskolai tanár lett.) A vezetéknevét 1945 júliusában „Halmi”-ra magyarosító Hauk László 1945-től a Baranya vármegyei Olaszon, majd Belvárdgyulán dolgozott tanítóként.[16] A felekezeti elemi népiskolák 1948-ben végrehajtott államosítása után az akkor létrehozott Hásságy–Hidor–Olaszi Állami Körzeti Általános Iskola Belvárdgyulai állami általános fiókiskolájában tanított annak vezetőjeként, és 1950 februárjában költözött át Hidor községből Belvárdgyulára.[17] 1952-ben még ott, 1955-ben azonban már Olasz községben szervezte a pécsi járás pedagógusainak munka-, illetve sportversenyeit.[18] 1956 áprilisában az olaszi általános iskola körzeti igazgatójaként tett közzé felhívást a Nevelők Lapjában, mert meg kívánta szervezni a pécsi tanítóképzőben 1931-ben végzett pedagógusok 25 éves találkozóját.[19]

Az 1956-os forradalom idején – mint korábbi helyi pártvezető – részt vett az újjászerveződő Független Kisgazdapárt Pécsen, október 31-én tartott megyei gyűlésén. Az ott hallottaknak megfelelően november 1-jén Hidor községben összehívta a volt kisgazdákat, akikkel újjáalakították a párt helyi alapszervezetét, amelynek tagjai ismét Halmi László tanítót választották az alapszervezet elnökének. Az alapszervezet jelöltjeinek megválasztásával aznap megalakították a helybeli nemzeti tanácsot is, a tanító azonban abban nem vállalt szerepet. A forradalmat követő megtorlás idején, 1957-ben „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel büntette miatt” büntetőeljárást indítottak egyes olaszi és hidori kisgazdák ellen, és 1958-ban többeket el is ítéltek. Noha az ügyészi nyomozás, majd a bírósági eljárás során többen is terhelő tanúvallomást tettek Halmi Lászlóra (azt állítva, hogy ő volt a Független Kisgazdapárt hidori alapszervezete újjászervezésének és a helybeli nemzeti tanács megalakításának „értelmi szerzője”),[20] Halmi ellen nem indítottak büntető eljárást, 1957 januárjában azonban koholt vádakkal Kistarcsára internálták, ahol tíz hónapig ítélet nélkül tartották fogva. Fiának emlékei szerint az olaszi iskola építésére szánt pénz elsikkasztásával vádolták meg alaptalanul, és a valódi bűnösöket – aki feljelenthették – állítólag 1958-ban több éves börtönbüntetésre ítélték.[21]

Miután Halmi László 1957 novemberében ítélet nélkül szabadult a kistarcsai internálótáborból, a Baranya megyei Bodára helyezték át. A továbbiakban ott dolgozott iskolaigazgatóként, majd a körzetesítés után tagintézmény vezetőként, 1972-ben történt nyugdíjazásáig. Nyugdíjazását követően a pécsi Litke Pezsgőgyár palackozó üzemében volt portás, egészen a Pécsett, 1988. november 20-án, életének 77 évében bekövetkezett haláláig.[22] Hamvait december 17-én a pécsi Belvárosi templom kriptájában helyezték örök nyugalomra.[23]

 

A 38/II. zászlóalj és Hauk (Halmi) László harctéri szolgálata (1942–1943)

Amikor Hauk László karpaszományos tizedest 1942 áprilisában ismét behívták katonának, a Pélmonostoron felállított 38/II. ikerzászlóalj géppuskás századának aknavető szakaszához osztották be. Csapattestét a pécsi IV. hadtest kaposvári 10. könnyű hadosztályához tartozó Somogy vármegyei 36. gyalogezred harmadik zászlóaljaként mozgósították, és a somogyi seregtest többi alakulatával együtt a magyar 2. hadsereg második szállítási lépcsőjében szállították ki az ukrajnai hadműveleti területre.[24] A 38/II. zászlóalj szovjet frontra induló katonáitól közel másfél hónapos felkészítés és összekovácsolás után, június első hetében vettek búcsút nyilvánosan, ünnepélyes keretek között Pélmonostoron.[25]

 

Baranyavár-Pélmonostor vasútállomása magyar katonákkal 1941-ben. 1942 júniusában innen indult a frontra a 38/II. zászlóalj.
Forrás: Fortepan / Lissák Tivadar.

 

A 2. hadsereg második szállítási lépcsőjének vasúton való felvonultatása 1942. május 28-án kezdődött és július 10-éig tartott. A szállítás a Székesfehérvár – Komárom – Érsekújvár – Galánta – Zsolna – Jablonkai-hágó – Katowice – Radom – Breszt-Litovszk – Pinszk – Kalinkovicsi – Rjesica útvonalon történt, és ezt a távolságot általában hat nap alatt tették meg a szerelvények. A kirakodás mintegy 600 km-rel nyugatabbra történt az első, április-májusi szállítási lépcső célállomásánál, Kurszknál, mert az oda vezető vasútvonalat egy időre használhatatlanná tették a partizánok. A 10. könnyű hadosztály alakulatai június 2-ától érkeztek ki Ukrajnába, és június 14-éig tartott a kirakodásuk a rjesicai állomáson.[26]

A 38/II. zászlóalj géppuskás századának aknavető szakaszát, Hauk Lászlót és bajtársait szállító vasúti szerelvény 1942. június 4-én reggel indult útnak Pélmonostorról, majd a fent leírt szállítási útvonalon haladva, június 11-én, Rjesicánál lépték át a Dnyepert, és aznap rakodtak ki Gomelben. Az itteni ötnapos pihenő után június 16-án menetoszlopot képezve, többnyire éjszakai gyalogmenetben kezdték meg felvonulásukat az arcvonal felé, Kurszk irányába. Az alakulat napi menetteljesítménye 10 és 46 km között mozgott, és általában 3–4 menetnap után tartottak egy-egy pihenőnapot. A 38/II. zászlóalj június 19-én Csernyigovban, június 22-én pedig Nyezsinben, volt szovjet laktanyákban tartott pihenőt. Június 24-én Komarovkán állítottak fel sátortábort, június 29-én magyar megszálló csapatokkal találkozva, Krolovecben szálltak meg. Július 2-án Gluhovban egy volt kórházban pihentek, július 18-án Karaskajánál egy gyümölcsösben táboroztak, július 20-án érték el Csernyanka városát, majd közel hathetes felvonulás után, július 26-án, a 10. könnyű hadosztály más alakulataival együtt érkeztek meg a korotojaki Don-kanyar közelében lévő közlekedési csomópontba, Osztrogozsszkba. Hauk László a feljegyzései szerint Gomeltől Osztrogozsszkig összesen mintegy 928 km-t tett meg gyalogmenetben a bajtársaival.[27]

 

 

Hauk László karpaszományos tizedes harctéri naplójának 1942. július 19-ei bejegyzései.
Forrás: Halmi László tulajdona.

 

A 10. könnyű hadosztály alakulatainak többsége Osztrogozsszkba érkezve nem tartott pihenőt, mert a 2. hadsereg parancsnoksága azonnal a Don mentén elfoglalt német védőállások átvételére utasította őket. A somogyi hadosztály csapattesteinek és alosztályainak az egyetlen, még a Donnál védekező német seregtestet, a 75. gyaloghadosztályt kellett felváltaniuk a Korotojak környéki védőállásában. A 10. könnyű hadosztály mintegy 52 km hosszan vette át a Don partján a németek sebtében kiépített állásait, és azokban védelemre rendezkedett be. A somogyi seregtest arcvonalán augusztus 6-áig nem történt említésre méltó esemény, azt követően azonban itt is megélénkült a front.[28]

Miközben a 6. és a 36. gyalogezred alakulatainak zöme átvette a Don menti védőállásokat, a július 26-án Osztrogozsszkba érkező 38/II. zászlóalj a 10. könnyű hadosztály tartalékaként két nap pihenőt tartott a fronttól mintegy 35–40 km-rel hátrébb lévő városban. Július 28-án az arcvonalhoz közelebb, az Osztrogozsszkól keletre fekvő Krinyicára vonult át a pélmonostori alakulat. Hauk László aknavető szakasza ekkor Krinyica keleti részén, egy horhosban foglalt tüzelőállást. Augusztus 1-jén szovjet tüzérségi tűz és repülőtámadás érte őket, augusztus 4-éig azonban alapvetően pihenőben maradtak.[29]

Augusztus 4-én a 38/II. zászlóalj a 10. könnyű hadosztály kötelékéből kivonva a III. hadtesthez tartozó 7. könnyű hadosztály alárendeltségébe került, és aznap délben indították útnak a soproni seregtest arcvonalának legdélebbi részén lévő Gyevicára, a soproni 4/II. zászlóalj felváltására.[30] Ugyanekkor a kaposvári 10. könnyű tüzérezred 4. ütegét is a 7. könnyű hadosztály arcvonalára vezényelték a pélmonostori alakulat támogatására.[31]

Miután az augusztus 6-án hajnalban az uriv-sztorzsevojei Don-kanyarban indított szovjet támadás áttörte a 7. könnyű hadosztály védelmi vonalát, és a támadók hídfőállást létesítettek a folyó nyugati partján, aznap délután a VI. kerékpáros zászlóaljjal együtt a 38/II. zászlóaljat is Sztorozsevoje körzetébe irányították, hogy részt vegyenek a védőállásaiból kiszorított soproni seregtest alakulatai által indítandó ellentámadásban. A két kisegítő zászlóalj felvonulása azonban a kitűzött menetcél elérése előtt elakadt, és a szovjet csapatokkal harcba keveredve védelemre kényszerültek Sztorozsevojétól délre, illetve egy erdő horhosaiban.[32]

Hauk László aknavető szakasza a szovjet támadás megindításával közel egy időben, augusztus 6-án hajnalban ért Bolgyirevka községbe. Onnan délelőtt Urivba vonultak át, és délután az Uriv északi szegélyén lévő cserjésben foglaltak tüzelőállást. Itt még be sem fejezték a légvédelmi árkok kiásását, amikor a 38/II. zászlóalj mindaddig tartalékban lévő katonáit a Szeljavnoje község északi szélén lévő erdőben a szovjetek által szétvert körmendi 35/II. zászlóalj helyére, az első vonalba irányították. Noha előrenyomulásukat igyekezett megzavarni az ellenséges tüzérség, az augusztus 6-áról 7-ére virradó éjszakát már a szeljavnojei erdő mellett húzódó rozstáblában töltötték.[33]

Másnap, augusztus 7-én hajnalban a 38/II. zászlóalj parancsnoka, Fogarassy Béla alezredes felelőtlenül, az előttük lévő ellenség felderítése és tüzérségi támogatás nélkül indította támadásba katonáit az erdőn át, ami a pélmonostori csapattest súlyos veszteségeihez vezetett. Kiss Ottokár hadapród őrmester, aki a Hauk László alakulatához beosztott, ám a harc helyszínére elkésve érkezett 10/4. üteg felderítő rajának vezetőjeként tehetetlenül figyelte az eseményeket, visszaemlékezésében így örökítette meg a 38/II. zászlóalj augusztus 7-ei tragédiáját: „A zászlóalj ekkor már az erdő szélében, a rozstábla mentén, mint egy hosszú szalag, sorakozott fel. Ekkor szabadult el a pokol. Egy rakétajelre fergeteges aknatűz kezdődött. Az aknák zöme fenn az ágakon robbant, így még jobban szétszóródtak a repeszek. Perceken belül a sebesültek jajszavától hangos az erdő. Ugyanakkor a rozstáblából géppisztolyos egység támadt a zászlóaljra. Pillanatok alatt szörnyű csatazaj, óriási vad lövöldözés bontakozott ki.”[34] Hauk László szakasza az összecsapás kezdetén az erdő északi szegélyén állította fel aknavetőit, azonban néhány lövés után ők is visszavonulásra kényszerültek a rendkívül erős ellenséges aknavető- és géppisztolytűzben az őket bekerítéssel fenyegető szovjetek elől. Pánikszerű menekülés után értek Urivba, majd onnan Bolgyirevára mentek, ahol utolérték a zászlóaljuk mintegy 100 főnyi maradványát. Hauk László szakasza aznap este Bolgyirevka-Keleten foglalt tüzelőállást.[35]

A 38/II. zászlóaljat az augusztus 7-én, Sztorozsevojétól 2 kilométerrel keletre váratlan ellenséges rajtaütés érte, mely következtében ketten elestek, hatvanan megsebesültek, 104-en pedig eltűntek (ebből 5 fő biztosan fogságba esett). Az eltűntek között volt az alakulat parancsnoka, Fogarassy Béla alezredes és Hauk László naplója szerint Mindek Géza tartalékos főhadnagy, akik valószínűleg hadifogságba estek, valamint egy időre nyoma veszett a 38/4. puskásszázad parancsnokának, Benkő Lajos továbbszolgáló-próbaszolgálatos főhadnagynak is.[36] (Ő azonban valamivel később előkerült, mert a névszerinti veszteségkimutatások szerint a szeptemberi hídfőharcok során halt hősi halált.)[37] A támadás következtében szétszóródott és rendezetlenül visszavonuló 38/II. zászlóalj személyi veszteségei augusztus 7-én olyan súlyosnak látszottak, hogy a III. hadtest aznap esti jelentésében a 7. könnyű hadosztály azon zászlóaljai közé sorolták az alakulatot, amelyek egy időre „mint önálló egységek megszűntek”, és maradványaikból átmenetileg különítményeket (harccsoportokat) alakítottak.[38]

A pélmonostori csapattest maradék állománya a továbbiakban is a 7. könnyű hadosztály alárendeltségében maradt, és 1942 augusztusában annak alakulataival együtt vívott védelmi harcokat Uriv térségében.[39] A tűzvonalból augusztus 10-én reggel kivont 38/II. zászlóalj parancsnokságát Székely Lóránt (a korabeli források egy részében: Lóránd) százados vette át Fogarassy Béla alezredes eltűnése után, és a 4. gyalogezredhez beosztott alakulat néhány napig a 7. könnyű hadosztály tartalékát képezte a soproni seregtest arcvonala mögött, Bolgyirevkán. Nyugalmuk ekkor sem volt, mert nappal szovjet vadászrepülők, éjszakánként pedig bombázógépek támadták őket több hullámban. A pélmonostori alakulat augusztus 16-án este váltotta le az első vonalban, Uriv közelében a soproni 4/II. zászlóaljat, és egy napraforgótáblában ásta be magát. Hauk László aknavető szakasza augusztus 21-étől Galdajevka község északi szegélyén, egy kisebb horhosban, közvetlenül a 38/5. puskásszázad mögött volt tüzelőállásban. Szeptember 2-ától erős szovjet tüzérségi és aknavetőtűz zúdult a 38/II. zászlóalj védőállásaira, szeptember 3-án és 4-én pedig a szovjet gyalogság is támadást intézett ellenük, de sikerült visszaverniük az ellenséget. A következő napokban szinte folyamatosan erős tüzérségi és aknavetőtűz alatt voltak Galdajevkánál a pélmonostori alakulat állásai.[40]

Az időközben némi feltöltést, személyi utánpótlást kapott 38/II. zászlóalj részt vett a szeptember 9. és 15. között vívott harmadik uriv-sztorozsevojei hídfőcsatában is.[41] A 4. gyalogezred parancsnokságánál szolgálatot teljesítő Koppányi Sebestyén főhadnagy visszaemlékezése szerint a pélmonostori csapattest szeptember 8-án érkezett Bolgyirevkára, azzal a feladattal, hogy másnap hajnalban a tüzérségi előkészítés után a 4. gyalogezred kötelékében Galdajevka – Uriv irányában, a támadás első lépcsőjében törjön előre. Hauk László alakulata aznap a Galdajevkánál lévő gyümölcsösben, a 4/II. zászlóalj mögött vett fel készenléti állást. A következő napon történteket így örökítette meg Koppányi főhadnagy: „Szeptember 9-én indult meg a támadás, az a támadás, melynek sikerétől a hadvezetés a Don-kanyar elfoglalását várta. A szovjet hídfőállásban alaposan felkészültek a támadás fogadására. Reggel 9 órára elvérzett a 38/II. zászlóalj, az 1300 főből mintegy 150 fő került vissza.”[42]

Hauk László harctéri naplója szintén nagyarányú veszteségről tanúskodik: értesülései szerint szeptember 9-én mintegy 480 sebesültet adtak le, és a másnap is folytatódó harcokat követően szeptember 10-én estére mindössze 7 tisztre és 76 fő legénységi állományú katonára apadt a 38/II. zászlóalj küzdőlétszáma. A sebesültek között volt az ideiglenes zászlóaljparancsnok, Székely Lóránt százados is, akitől Kiss Árpád tartalékos főhadnagy vette át a csapattest maradványainak parancsnokságát.[43]

Miután Hauk László zászlóaljának harcai a következő napokban is folytatódtak, a hivatalos kimutatások szerint a szeptember 9. és 15. között lezajlott harmadik uriv-sztorozsevojei hídfőcsata során legalább 310 fő volt a pélmonostori alakulat személyi vesztesége: 37 fő elesett, 218 fő megsebesült, 55 fő pedig eltűnt.[44] Szeptember 10-én fejlövés következtében esett el Urivnál a 38/II. zászlóalj egyik szakaszparancsnoka, Garas György tartalékos zászlós,[45] aki egy haditudósítói beszámoló szerint az előző napokban még eredményes védelmi harcot vívott a szakaszával,[46] szeptember 15-én pedig a pélmonostori csapattest rohamszázadának parancsnokaként Uriv térségében halt hősi halált a korábban, augusztus 7-én átmenetileg eltűntként nyilvántartásba vett Benkő Lajos továbbszolgáló-próbaszolgálatos főhadnagy.[47] Szeptember 13-án Galdajevka-Délkeleten légnyomássérülést szenvedett a pélmonostori alakulat ideiglenes parancsnoka, Kiss Árpád tartalékos főhadnagy is,[48] aki felgyógyulását követően visszatért alakulatához, és 1942 szeptemberének végétől – 220/46-os tábori postaszámának tanúsága szerint – a 38/II. zászlóalj géppuskás századának parancsnoka volt.[49]

Ebben a hídfőcsatában sebesült meg Hauk László karpaszományos tizedes is: szeptember 11-én hajnalban karlövés érte Galdajevkánál, röviddel azután, hogy összekötő járőrbe indult. Miután a zászlóalj-segélyhelyen bekötötték a sebét, kocsival Bolgyirevkára ment, ahonnan mentőautó szállította Novij Oszkolba, a pécsi IV. hadtest sebesültjeinek és betegeinek ellátását végző egészségügyi oszlophoz, majd még aznap tovább vitték Szinyije Lipjagiba, a 3/I. tábori kórházba.[50]

Az 1942. szeptember 11-ét követő két és fél hónapból nincsenek további adataink a 38/II. zászlóalj harctéri tevékenységéről, mert Hauk László ezt az időszakot alakulatától távol töltötte és annak eseményeit utólag sem jegyezte fel a naplójában, más forrást pedig egyelőre nem ismerünk a pélmonostori csapattest 1942. október-novemberi történetéről. Ami a naplóíró egyéni sorsát illeti, szeptember 13-án a sztarij oszkoli tábori kórházba szállították, majd szeptember 17-én sebesültszállító vonattal, Kurszkon keresztül Lgovba vitték, ahol a 101. betegellátó állomáson, egy volt orosz szanatóriumban folytatták a gyógykezelését. Október 1-jétől kezdve a lgovi betegellátó állomás konyhafőnöke mellett a konyhai számadásokat (tulajdonképpen a konyha gazdasági hivatalát) vezette. Munkájával annyira elégedettek voltak, hogy még felgyógyulását követően is több hétig Lgovban maradhatott, és onnan csak november 24-én kellett visszaindulnia az alakulatához.[51]

A 38/II. zászlóalj időközben visszakerült a kaposvári 10. könnyű hadosztály alárendeltségébe, és eredeti állomáshelyén, Krinyicán elhelyezve a 36. gyalogezred tartalékát képezte Székely Lóránt százados parancsnoksága alatt. A bajtársaihoz november 27-én, Krinyicára visszaérkező Hauk László naplója szerint a csapata akkor már le volt gyengülve, és hiányoztak mindazok a felszerelések, amelyek a szeptemberi hídfőharcok során vesztek el. A zászlóalj december 9-én kapott géppuskákat, de kezelők nélkül, így csak négy géppuskás rajt tudott kiküldeni az első vonal megerősítésére. December elején személyi pótlást is kaptak; egy egész menetszázad érkezett hozzájuk, hogy a létszámukat feltöltve ismét az első vonalba küldhessék őket. Mivel az alakulat géppuskás századánál nem pótolták az augusztus-szeptemberi harcokban elveszett aknavetőket, Hauk szakaszának a továbbiakban puskásként kellett szolgálatot teljesítenie.[52]

A 38/II. zászlóalj december 9–10-e körül települt át az első vonalba, a 10. könnyű hadosztály Don menti arcvonalszakaszának baloldali, nyugati szélére, Gyivnogorszk környékére. Hauk szakasza a naplójában sziklakápolnának nevezett, fehér mészkősziklába vájt gyivnogorjei barlangkolostorba került, amely a Don magas partján, a Tyihaja Szoszna folyó torkolata közelében, Korotojaktól 7 km-re állt, az alatta elterülő, korábban szanatóriumnak használt épületcsoport felett.[53] December 21-án éjjel a zászlóalj vállalkozó járőre átment a befagyott Donon, elpusztított néhány ellenséges katonát, de a szovjetek előretolt, alig 300 méterre lévő bunkerét, amelyből nappal tűz alatt tarthatták a magyar állásokat, nem sikerült felrobbantaniuk. Karácsonykor, december 24-én és 25-én éjszaka a szovjetek intéztek egy kisebb, majd nagyobb erejű támadást a pélmonostori alakulat védőállásai ellen, de a baranyai bakák mindkét támadást visszaverték, jelentős veszteségeket okozva az ellenségnek.[54]

Hauk László 1943. január 1-jén elkeseredetten írta a naplójába a gyivnogorszki „sziklakápolnában”, hogy a csapatok le vannak romolva, hatalmas, nagyszámú veszteségeiket alig pótolja a beérkezett menetszázad. Az orosz klíma, a szédítő nyári forróság, a szeles ősz és a kegyetlen tél kikezdte a katonák egészségét, az emberek szédelegnek, a betegek száma napról napra emelkedik, de pótlás nincs helyettük, továbbra is nekik kell ellátni a szolgálatot. A naplóíró maga is három nap óta gyengélkedett; a magas, állandóan 39 °C-on felüli láza miatt rossz volt a közérzete, étvágytalanság gyötörte. A zászlóalj rádióforgalmából már december utolsó napjaiban tudta, hogy a szovjetek valamire készülnek, mert a hírszerzők és a felderítő repülők nagyobb csapatösszevonásokat jelentettek, a Don túloldalán páncélosokat figyeltek meg, amiből arra lehetett következtetni, hogy januárban lesz az ellenség téli offenzívája.[55]

Hauk László január 3-án 40 °C-os lázzal feküdt az ágyában, amikor végre engedélyt kapott, hogy hazautazhat szabadságra. Bajtársai rá akarták venni, hogy ilyen állapotban nem induljon útnak, várjon egy-két hetet, de egy belső érzés azt súgta neki, hogy mennie kell. Miután egy tüzér hadnagy ellátta gyógyszerekkel, január 4-én szánnal jutott el Osztrogozsszkba, ahonnan a zászlóalj 11 másik szabadságolt katonájával együtt, vonattal utazott Valujkiba. Valujkiból másnap indult a magyar szabadságos vonat, amely Kurszkon, Kijeven, Vinyicán és Tarnopolon át január 9-én hajnalban érkezett a lavocsnei határállomásra. Ott fürdés és fertőtlenítés következett, majd este indult tovább Budapestre a másodosztályú kocsikból álló szabadságos szerelvény. Beszkidnél lépték át a magyar határt, azután Munkácson, Sátoraljaújhelyen és Miskolcon át utaztak a fővárosba. Ott Hauk néhány órát időzött, mielőtt este felszállt a pécsi gyorsra, amivel január 11-én kora hajnalban futott be a baranyai megyeszékhelyre, ahol megkezdhette szabadságát.[56]

Hauk Lászlónak óriási szerencséje volt a szabadságolásával, mert így kimaradt alakulatának 1943. január-februári, súlyos veszteségekkel járó harcaiból és visszavonulásából. A hazaérkezését követő napon, januári 12-én Urivnál történt szovjet áttörés során még nem érte közvetlen ellenséges támadás a 10. könnyű hadosztályt, de a kaposvári seregtest „villámcsoportját” és 10. légvédelmi gépágyús ütegét már ekkor a 7. könnyű hadosztály veszélyeztetett arcvonalszakasza mögé irányították. A január 14-én Scsucsje és Perejezseje térségéből indított második, nagyobb méretű szovjet támadás már jobban érintette a 10. könnyű hadosztály csapatait, mivel a jobboldali szomszéd, a 12. könnyű hadosztály védővonalát törték át az ellenséges erők. A kaposvári seregtest alakulatai másnap már komoly harcban álltak a jobb oldalukat kelet felől erősen támadó és így a Don menti arcvonalukat is bekerítéssel fenyegető szovjet csapatokkal.[57]

A 38/II. zászlóalj 5. és 6. puskásszázada, valamint géppuskás százada január 15-én még védelemben volt a Donnál, de a 4. puskásszázadot, mint zászlóalj tartalékot aznap délután Krinyicára irányították, hogy ott felváltsa a külső szállásőrséget. Miközben ez a század január 16-án délelőtt a 36. gyalogezred parancsnokának harcálláspontján, Krinyicától északra rendezkedett be védelemre, a pélmonostori csapattest Donnál maradt századait aznap reggel már déli irányból, Krinyica felől lőtte az ellenséges tüzérség, a bekerítéssel fenyegetett zászlóalj azonban csak délután 15 órakor kapott visszavonulási parancsot. A 4. századnak Krinyica-északon kellett volna bevárnia az oda visszavonuló alakulatot, arra azonban nem kerülhetett sor, mert Krinyicát időközben elfoglalták a szovjetek, és az már lángokban állt.[58]

A 38/II. zászlóalj és a vele együtt visszavonuló 36/I. zászlóalj az ellenséges rajtaütések következtében kisebb részekre szakadt, és Ribnojén, Szrednye-Voszkreszenszkojén, valamint a vasútvonal mentén tört magának utat Osztrogozsszk felé. A 36. gyalogezred parancsnokának harctudósítása szerint a január 16-áról 17-ére virradó éjszaka a 36/I. és 38/II. zászlóaljakból kisebb csoportokban körülbelül 250 fő vonult át Osztrogozsszkon.[59] A pélmonostori alakulat 5. százada, amelyet ugyanekkor a város hídjainak őrzésére osztottak be, január 20-án hajnalban, a 36/III. zászlóalj menetoszlopába besorolva hagyta el Osztrogozsszkot.[60]

A 38/II. zászlóalj további visszavonulásáról és az alakulat katonáinak tragikus sorsáról a parancsnokuk, Székely Lóránt százados beszélt utólag, 1943 májusában Hauk Lászlónak: Alekszejevkán csak közelharccal tudták áttörni a szovjet gyűrűt, és véres kézitusára került sor Veretyjénél, valamint Bugyennijnél is. A visszavonulóknak nemcsak a bekerítéseken kellett átvágniuk magukat, hanem az irtózatos hidegtől is sokat szenvedtek, míg megfogyatkozva elérték Belgorodot, ahonnan már rendezetten folytathatták a visszavonulást. A zászlóalj mintegy fele elesett vagy eltűnt, negyede kórházba került, és alig negyedük maradt meg, de az sem volt küzdőképes. Felszerelés nélkül, teljesen lerongyolódva, kiéhezve kerültek Konotopba, ahonnan Nyezsinbe, majd Ovrucsba mentek. Ott május 1-jén berakodtak a vasúti szerelvénybe, és elindultak hazafelé.[61]

A 38/II. zászlóalj katonáinak hazaszállításáról csak egyetlen, töredékes adattal rendelkezünk: az egyik, Pécsett kirakodó vasúti szállítmánnyal a pélmonostori csapattest egy tisztje és 18 főnyi legénysége érkezett haza.[62] Az alakulat életben maradt katonáira három hét egészségügyi vesztegzár várt, majd annak elteltével, május 24-én Kiss József főhadnagy parancsnoksága alatt szállították őket vasúton Pélmonostorra, ahol nyilvános, ünnepélyes fogadtatásban részesültek.[63] A zászlóalj keleti fronton elesett katonáinak emlékére 1943 nyarán hősi emlékművet emeltek a pélmonostori laktanya udvarán. Az emlékmű augusztus 16-ai ünnepélyes felavatása során Albrecht királyi herceg mondott beszédet, amelyben az alábbiakat emelte ki: A 38/II. zászlóalj „1942 májusában a keleti frontra indult, és augusztusban nagy harcokban vett részt. Korotojak és Uriv azok a helyek, ahol erősen vérzett a zászlóalj, de helyét megállta, és sok nagyszerű haditénnyel gyarapította a zászlóalj történelmi emlékeit. A Don menti elhárító harcokban szintén derekasan küzdöttek katonáink, és a legsúlyosabb harcokban is helytálltak és megvédték a frontot.” Albrecht ezután az alakulat veszteségeit ismertette, „majd a januári borzalmas téli orosz offenzíváról szólt, amelyben a zászlóalj minden katonája egy emberként küzdött, és kitartott a végletekig, sőt mondhatni a végleteken túl is.” A herceg azt is megemlítette, hogy a zászlóalj egyik „alakulata” – valószínűleg 1943. március-április folyamán, a Kijev környéki újjászervezési területen – részt vett a partizánok elleni harcokban is, amelyek „éppoly egész katonát követelnek, mint a lövészárkok.”

Az augusztus 16-ai ünnepségen az emléktábla felavatását követően a 38/II. zászlóalj harctéri parancsnoka, Székely Lóránt százados osztotta ki az alakulat tisztjeinek a vitézségükért és bátorságukért Horthy Miklós kormányzó által adományozott kitüntetéseket. A hősi halált halt Garas György tartalékos zászlós a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje hadiszalagon a kardokkal kitüntetést kapta, a Kormányzói Dicsérő Elismerés a hadiszalag és a kardok egyidejű adományozása mellett kitüntetésben Székely Lóránt százados, Kiss Árpád és Pálinkás János főhadnagy, valamint Belső Vendel tartalékos zászlós részesült, míg Kőváry József főhadnagy a Kormányzói Dicsérő Elismerés a hadiszalag egyidejű adományozása mellett kitüntetést kapott.[64]

Ami Hauk László katonai szolgálatának befejezését illeti, több mint egy hónapnyi szabadságot követően, február 17-én Budapestre utazott, miután a rádió közölte, hogy vissza kell menni a frontra. A fővárosban kellemes meglepetés érte, mert visszairányították Pélmonostorra, a 38/II. zászlóalj pótkeretéhez. Újabb hétnapi szabadság után, február 24-én vonult be az alakulatához, ahol a pót puskásszázadhoz osztották be, alig egy hónap elteltével, március 29-én azonban végleg leszerelték.[65] A valamennyi frontszolgálatot teljesítő honvédet megillető Tűzkereszt mellé egy komolyabb legénységi kitüntetést is kapott: a IV. hadtest parancsnoka 1943. április 22-én a Magyar Bronz Vitézségi Érmet adományozta Hauk László karpaszományos tizedesnek a keleti hadszíntéren, az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért.[66]

 

Halmi (Hauk) László 1942–1943. évi harctéri naplójáról

Hauk László karpaszományos tizedes valószínűleg a Pélmonostorról való elindulásuk napján, 1942. június 4-én kezdte el vezetni harctéri magánnaplóját, ám annak első oldalai, a június 10-éig terjedő bejegyzések a kézirat rendelkezésünkre álló fotómásolatából hiányoznak, az eredeti példány pedig napjainkban sajnos nem lelhető fel. (A korábbi naplókezdetre utal, hogy a június 11-ei bejegyzés – a tartalmából ítélve – már a kézirat folytatásaként készült.) Július 3. és július 14. között egyáltalán nincsenek naplóbejegyzések, az előző két nap eseményeire is visszatekintő július 17-ei bejegyzés pedig kiszakadt lapon, félbevágott szóval indul, amiből arra következtethetünk, hogy Hauk László ezeken a napokon is vezethette naplóját, ám a hiányzó időszakra vonatkozó lapok elkallódhattak. A naplóbejegyzések a továbbiakban gyakorlatilag folyamatosak, de számos esetben több nap eseményeit foglalják össze. A kisebb méretű füzetbe a helyszínen, a megörökített eseményekkel egyidejűleg vagy közel egyidejűleg vezetett napló fennmaradt lapjainak teljes terjedelme összesen 111 kéziratoldalt tesz ki. Az utolsó, már Hauk László erdősmecskei otthonában papírra vetett bejegyzés dátumában a hónap római száma kissé összemaszatolódott, így az IV-nek és VI-nak is olvasható, de a szöveg tartalma alapján inkább június – nem pedig április – 1-jéről lehet szó, mert a naplóíró csak alakulata maradványainak hazaérkezése után, 1943 májusában, Pélmonostoron értesülhetett volt parancsnokától, Székely Lóránt századostól a 38/II. zászlóalj 1943. január-februári sorsáról.

Halmi (Hauk) László élete végéig – még a családja elől is – elzárva őrizhette a napló kéziratát, mert az csak 1988-ban bekövetkezett halála után került Pécsett élő fia, István kezébe. Halmi István valamikor az 1990-es években legépelte a napló szövegét, és jelentős mértékben átfogalmazta, stilizálta, valamint ki is egészítette azt.[67] A napló hiányzó első oldalainak pótlásáról a következőket írta az édesapja kézirata alapján készített, „Hadak útján. Feljegyzéseim a keleti fronton eltöltött időről (1942. június 4. – 1943. április 1.)” címmel ellátott, 52 oldalas gépelt összeállítás előszavában: „kötelességemnek éreztem, hogy a napló hiányzó részeit megszerezzem, s a megszerzett adatokkal egy ép, egész írást csináljak belőle.” Az, hogy Halmi István az 1990-es években milyen forrásból, kiktől szerzett kiegészítő adatokat, a köszönetnyilvánításából derül ki. A „napló összeállításánál” segítségére volt Székely Lóránt százados Pécsett élő özvegye, vitéz Pohly János kanonok (aki tábori lelkészként szolgált a második világháborúban), továbbá Dancsházi-Nagy Gusztáv ezredes és a pécsi Honvéd Hagyományőrző Egyesület, valamint a következő, Erdősmecskéről származó pécsi lakosok: Schmidt János (és családja), Lutz János és Schubert Györgyné, született Kleisz Júlia.

Az alábbiakban modernizált, szöveghű változatban, a mai helyesírás szabályainak megfelelően, pontosított, egységesített személy- és földrajzi nevekkel, a benne szereplő katonák főbb életrajzi és szolgálati adatait lábjegyzetekben közölve, valamint pontosító vagy értelmező, magyarázó jegyzetekkel ellátva – a 10. könnyű hadosztály 1942–1943. évi történetéről 2015-ben megjelent, „A somogyi rosseb hadosztály a Don-kanyarban” című dokumentumkötet kiegészítéseképpen – adom közre Halmi (Hauk) László 1942–1943. évi harctéri naplóját. A forrásszöveg elejére dőlt (kurzivált) betűkkel jelölve beillesztettem a Halmi István által rekonstruált első, 1942. június 10-ig terjedő naplófeljegyzéseket, függelékként pedig a hadiokmány eredeti kézirata alapján teljes terjedelmében közlöm a 38/II. zászlóalj Kiss József főhadnagy által utólag, 1943. március 2-án készített harctudósítását, amely a leghitelesebb dokumentuma a pélmonostori alakulat 1943. január 15. és 20. közötti történetének. [68]

 

 

Dokumentum

 

 

Halmi (Hauk) László karpaszományos tizedes

(38/II. zászlóalj géppuskás század aknavető szakaszának tisztese)

harctéri naplója

1942. (április) június 11. – 1943. június 1.

 

Pélmonostor, 1942. április-május.

Már februárban ismeretessé vált, hogy húsvét táján általános mozgósításokat tartanak. Ezt a vezérkar később visszavonta, mivel időközben sokan bevonultak már.

A 38/II. zászlóalj parancsnoksága Pélmonostoron volt. Nekem itt kellett jelentkeznem. Nem saját akaratomból vonultam ide, hanem úgy irányítottak. Már az első napokban sok ismerőssel találkoztam, s így egészen otthonos hangulat alakult ki.

Mivel az indulásról senki sem tudott semmit, ezért az indulásig az időt a parancsnokság a kiképzési hiányosságok kiküszöbölésére fordította. Ennek súlya a gyalogság és tüzérség együttműködésének gyakorlásán nyugodott. Ugyanezen idő alatt a szakfegyvernemek csapatai is megfelelő továbbképzésben részesültek. Hálát adok a Mindenhatónak és a sok ismerősnek, ebben az időszakban nem kellett megszakadnom a kiképzési feladatok végrehajtásában.

A keleti frontra készülünk. Még nem ismeretes az indulásunk időpontja, de azért beszélgetéseink leggyakoribb témája. Arra a területre készülünk, amiről már sokat olvastunk, hallottunk, de magunk még nem találkoztunk. Azt tudtuk, hogy szovjet földön tombol a kommunizmus, ami ránk, hívő emberekre váratlanul hat majd. Persze, a tényleges találkozás úgyis testközelből az igazi.

Az utolsó pélmonostori napok a csomagolással, rakodással, bevagonírozással teltek. Mindenkiben érződött egy bizonyos fokú feszültség, ami ebben az esetben természetes volt.

Június 4-én reggel 6-kor nagyon lassan, döcögve, de elindultunk. Viszonylag gyorsan érjük el szeretett városomat, Pécset. Némi álldogálás és beszállás után indultunk tovább. Kiszállásról szó sem lehetett. Még egy búcsúpillantás a Mecsekre és a négy toronyra. Ki tudja előre, hogy mikor láthatom újra!

 

A vonaton, 1942. június 4–11.

Dombóvár, Sárbogárd, Székesfehérvár az útirányunk. A fülkében jó társaságok jöttek össze. A vonatozás nem lesz a látottak alapján unalmas.

Az órákat nem nézzük. Miért néznénk, hiszen napokig ebbe a fülkébe leszünk összezárva. Az időjárásra nem panaszkodunk. A robogó vonat által mozgatott levegő kellően áthűti a fülkét. De ahogy mindinkább észak felé haladunk, az éjszakák már elég hűvösek. Időközben Komáromnál keresztezzük a Dunát, s egyre jobban szakadunk el az otthonunktól.

6-án reggel Galántára érünk, ahol lehetőségünk van pénzváltásra. Szinte mindenki német márkára váltja a pénzét, hiszen ez tűnik ebben az időben a legmegbízhatóbb pénznemnek. A váltás miatti kiszállás arra is jó volt, hogy néhány képeslapot küldjünk szeretteinknek. A lapok alapján nyomon követhetik útvonalunkat. A városból egyébként semmi mást nem láttunk, mint a vasútállomást.

Lassan magunk mögött maradnak a magyarok lakta települések. Délután már a Vág völgyében robog velünk a vonat. Most mindenki az ablakokban lóg, hiszen csodálatos a táj. Tele van látnivalóval. Igyekezünk minden szépet és jót megjegyezni. Csak a jó Isten tudja, hogy mikor vonatozhatunk megint ilyen nyugodtan. Egymás után maradnak el a jól ismert városok: Pöstyén, Trencsén a csodálatos, sziklán épült várával, melyet hajdanán Bottyán generális[69] birtokolt, Illava, Zsolna. Éjfél körül már a Jablonkai-hágóra érünk. Ez már németek által megszállt terület.

7-én, a reggeli órákban futottunk be Katowice város pályaudvarára. Ez már teljesen német fennhatóság alatt áll. Így is fogadnak bennünket. Nem sokat időzünk, hanem a vonatunk keleti irányban hagyja el a bányászvárost.

8-án Radom, Deblin után Breszt-Litovszknál átlépjük a lengyel-szovjet (valójában ukrán) határt. Egymás után érkeznek a szerelvények, hogy bizonyos ellenőrzések után tovább induljunk keletre.

Most már mindenkin érződik az izgalom. Bár a vidékből egyelőre elég keveset látunk, hiszen késő éjszaka volt, mire elindultunk. Másik oka az, hogy erdőben haladunk. Ebből adódóan élveznünk kellene a tiszta levegőt, de az ablakokat felhúzatták velünk az előre jelzett partizánakciókra való tekintettel. Most már komolyan kell venni a partizánok tevékenységét, mert a reggeli világosban már láthatóak az aknák által képződött gödrök, s már hallhatóak puskalövések is.

Az erdő egyre inkább mocsaras vidéken húzódik. Az egyedüli stabil építmény a vasúti töltés. Érthető is ezek után a partizánok állandó jelenléte és támadásaik. A sínek mentén felrobbantott vasúti kocsik, lelőtt katonák – köztük azért partizánok is akadnak – hevernek. Mindenki izgatottan ül a helyén.

10-én késő este érünk Kalinkovicsi állomásra. Az eddigi támadások, robbantások arra késztették a pályaudvar parancsnokságát, hogy a szerelvények mozdonya elé egy tehervagont akasztottak, megelőzendő egy esetleges robbantást. Az előző napok eseményei indokolták ezt a megelőző óvintézkedést.[70]

 

1942. június 11.

Hajnali 3 órakor megyünk tovább. Most már békésebb vidéken. Szórványosan itt is akadnak partizánok, de nem oly tömegekben, mint az előző napi vidéken.

Délelőtt 10 órakor futunk be a Dnyeper partján fekvő rjesicai állomásra. Itt már van magyar pályaudvar-parancsnokság. Az előttünk futó szerelvények csaknem mind itt rakodtak ki.

Jólesik látni magyar katonákat. Eddig csak németek és szlovákok közt forgolódtunk. Egy sütőoszlop rakodik ki éppen.

Mi megyünk tovább. Átfutunk a Dnyeper felrobbantott s a németek által helyreállított hatalmas hídján. Újból erdők között vágtat vonatunk. Most azonban már sűrűbben látni magyarokat. A kaposvári 6-os bakák[71] fésülik az erdőket.

½ 1-kor érünk Gomelba. Hatalmas pályaudvarán szerelvény, szerelvény mellett áll. Mi nem megyünk tovább. Este 9-kor befejezzük a kirakodást. Gyalog folytatjuk utunkat a város közelében fekvő erdei laktanyába. Utunk a városon vezet keresztül. Az utcán végig sehol egy ép épület. A német bombázók alapos munkát végeztek. Az utca kihalt. Az őrség bakancsainak csattogásán kívül semmi sem hallatszik. Mintha a halál uralkodna a városon. Semmi fény, halotti sötétség.

Reggeli ½ 2-kor beszállásolunk.

 

1942. június 14. vasárnap.

Már harmadik napja vagyunk itt a táborban. Még az oroszok építették. Hatalmas épületcsoportok. Van vagy harminc.

Egymás után érkeznek az alakulatok. A hadosztályvonat[72] is befutott. Jönnek az ismerősök. Találkoztam Kálóczy Miska[73] bátyámmal, a romonyai mesterrel. A híradó századnál[74] van a pécsváradi Katona Kálmán[75] hadnagy, Kutnyánszky Géza[76] és Radnai Gyuszi[77] hadapród őrmesterek. Mindkettő osztálytársam volt a képzőben.[78]

Vasárnap orosz földön. Odahaza megszólalnak a misére hívó harangok. Hangjuk messze száll. A nép ünneplőbe öltözik. Siet leróni háláját az egek urának.

Itt egész más. Itt a vasárnap csak pihenőnap. Templom, harang nincs. Süket csend honol mindenfelé. Sztálinék[79] még a vallásos érzést is kiölték a népből.

Délután parázs kis mulatságon vettünk részt. Orosz táncokat lejtettek. Van itt néhány német hadseregbeli ukrán. Egész jó pofák. Ezek értenek ehhez. Persze mi csak nézők voltunk. A magyar baka azonban vállalkozó szellemű. Itt is csakhamar beugrott néhány a táncolók közé.

Este Kálóczy Miska bátyánknál szíttuk a jó hazai spriccert.[80] Először alapot raktunk a jó somogyi kolbászból. Nem is volna utolsó dolog legalább két naponkint egy ilyen kis szivolázás.[81]

A fenyves erdőben táborozó lovas alakulat mellett sátoroznak a zsidóink.[82] Lejárt az ő napjuk is. Odahaza igen nagy urak voltak. Most aztán szorgalmasan forgatják a lapátot, csákányt.

 

1942. június 16.

Hétfőn reggel ott hagytuk a gomeli tábort. Elindultunk az arcvonal felé. Már két napja úton vagyunk. Amerre mentünk, a szúnyogok hada kísért bennünket. A nyílegyenes országút szélén kétoldalt fenyves húzódik. Mintha alagútban menetelnénk. Szinte fellélegzünk, ahogy egy kis tisztás következik. Falut nem látni.

Utunk első szakasza pocsék. Hatalmas terméskövekkel kirakott út. Ha ilyen útjaink lesznek, akkor lesántulunk mind.

Gomel után kissé javul az út. Égetett téglából van kirakva. Jobb, mint az előbbi, azonban igen kemény. Nehéz járni rajta. Az út sokszor igen gödrös. Valószínű, aknával volt letelepítve.

Az út szélén egymás után érjük el a német katonasírokat. A németek ott temetik el halottjaikat, ahol elesnek. Igen csinosak a sírok. A fejfán rajt a sisak. Sok síron friss virág virít.

Június 15-én délután 3 órakor értünk Tyerjuha mellett egy erdőbe. Sátortábort verünk. Igen rendes dolog sátorban aludni. (25+5 km-t tettünk meg.)

Kedden folytattuk utunkat. 23 km-es menet van előttünk. Az út kriminális. A köves út elfogyott. Homok, mindenfelé homok. Nehezen kecmergünk. Lónak, embernek nehéz az út. De azért megyünk. Áll rajtunk az erdélyi mondás: „megy a honvéd, mint a vihar.”[83]

A mai menet kissé rövidnek tűnik. Sőt, jó utat is érünk. De csak vége felé.

Újból tábort verünk. Sőt még fürdünk is. Egy kis patakban mossuk le az út porát. Este megtisztulva hajtjuk fejünket nyugovóra. (Novij Jarilovicsi).

 

1942. június 19.

Csernyigov laktanyájában pihenünk. Újabb kétnapi menet után értünk ide.

Szerdán már jobb volt. Már elfogytak az erdők. Szabadabb lett a határ. Rozsvetések zöldellnek mindenfelé. Szerdán is délben értük el táborhelyünket Repki község egy hatalmas gyümölcsösében.

Sietnünk kellett, mert esőre állt az idő szája.[84] Épp csak hogy bebújhattunk a sátorba, máris kopogtak az esőcseppek a sátorlapon. Mint ázott ürgék kuporgunk a sátorban. Azért jobb, mint menetelni.

Csütörtökön nekilódultunk alaposan. Az út már tegnap kijavult. Csodák csodájára aszfaltos utat találtunk. Szinte csodálkozunk, hogy az öreg Sztálin még erre is gondolt.

Megyünk, mendegélünk. Óránként tartunk 10 perces pihenőt. Így nem fáradunk annyira. Még a díszmenetet is oly nagyszerűen vágjuk, hogy a hadosztályparancsnok[85] urunk is megdicsér bennünket. Rendes alakulat az aknavető.[86]

Ma aztán pihentünk. Újból egy rendes laktanyában fekszünk. Nagy mosakodás, mosás, tisztog[at]ás, ugyanis „vendéget” kaptunk. Megjelentek az első tetűk. Volt nagy rökönyödés. Az vigasztal, hogy lesz még több is.

Az időjárással nem vagyok kibékülve. Nap nap után esik az eső. Elég kellemetlen dolog ez.

 

1942. június 21. vasárnap.

A vasárnap békés, idillikus csendje üli meg a kis ukrajnai falut, hová ma 11-kor, kétnapi fárasztó menet után megérkeztünk. Most pihenünk. A házak előtt ünneplőbe öltözött ukránok. Bamba szemekkel bámészkodnak. Pedig már láttak magyar katonát.

Táborunk az út szélen, a házak mellett fekszik. A legénység nagy tisztálkodás után piheni az út fáradalmait. Az „intelligencia” az egyik sátor árnyékában forgatja az ördög bibliáját.[87] Őrajtuk még nem látszik az út fáradalma. Jómagam egy fatönkön kuporodva írom e sorokat.

Beszámolok a menetről. 20-án indultunk az összebombázott Csernyigovon keresztül Kulikovkára. Eleinte köves, majd földes dűlőúton poroszkáltunk. Lábaink sajogtak, mikor vagy 10 órás menet után, 39 km-t hagyva hátunk mögött, beértünk táborhelyünkre, Kulikovkára. Ebéd-vacsora egyben. Igen jó dolgunk van. 19-e óta német koszton vagyunk. Változatosabb, mint a mienk. Kaptunk vajat, csokoládét, pálinkát, savanyúcukrot, narancsot. Csokoládét, pálinkát hosszú menetkor adnak ki. Dohányellátásunk is változatosabb. Szivart is kaptunk. Feszesen, szivarral a szájában sétál ma a baka Gyremajlovka főutcáján. Mintha nem is háborúba indulnánk. Balogh István[88] honvéd, a vagány taligavezető el is kéretőzött szabályszerűen a lányokhoz.

A mai menetünk csak séta volt a tegnapihoz képest. Sukovkán elértük a lógyűjtő szakaszt. Vagány taligavezetőnk rögtön megkérdezte tőlük: Mi újság a konzervgyárban? Ugyanis a beteg, lesántult, virslinek való lovakat gyűjtik egybe. Persze lassú vándorlással jutnak csak előre.

Sukovkán láttuk az első, templomba siető öreg ukrán asszonyt, amint kis, bolsevista tanokkal átitatott unokáját vezette karján.

A másik faluban láttam egy templomot, mely talán hónapokkal ezelőtt még talán a népbiztos palotája volt. Keresztje ragyogott a napsütésben, hirdetve, hogy még nem halt ki a hit az ukrán nép lelkében Sztálin istentelen politikája ellenére sem. A keresztért jöttünk. A keresztnek győzni kell.

 

Komarovka, 1942. június 24.

A falu szélén kis nyírfa tövében pihenünk. Pihenőnap van. Már 10 napja, hogy kirakodási helyünket elhagytuk. Mind jobban közeledünk utunk végső célja felé.

Kétnapi battyogás után értünk ide. 22-én 11 órakor értünk Nyezsinbe, hol laktanyába szállásoltunk el. A nyezsini délután fürdéssel (gőz- és melegfürdő) és szórakozással telt el. Az egész alakulat moziban volt. Persze már aki. Jómagam Karcsival[89] s főhadnagy úrral felkerestük a Katonaotthon[90] helyiségeit. Torkunk irtón áhítozott egy kis sörital után. Állítólag itt adtak volna. Csalódni fáj. Csalódtunk. Holmi teákat, feketéket és Wehrmachtsuppet[91] adtak. Bús emlékkel a szívünkben vonultunk haza. Még a hirtelen rögtönzött tánc sem vidította fel csüggedt kedélyünket. A német vöröskeresztes hölgyek, bármilyen bájosak is voltak, nem hatottak ránk.

23-án battyogtunk tovább. Homokos úton vonultunk. Lovaink kókadtan lógatták fejüket. Nem csoda. Ők úgy vannak a szénával, mint mi a söritallal. Igazán motorizálhatnának már a németek.

Persze az időjárás is a maga szeszélyeivel játszogatott velünk. Az egyik pillanatban esett az eső, a másikban már sütött a nap. Végre mégis csak bebattyogtunk jelenlegi tartózkodási helyünkre.

A faluról nem sokat írhatok. Mint a többi ukrán faluk. Alacsony, szalmatetős, kisablakú viskók sorakoznak egymás mellett. Belül sem lehetnek különbek. A főtéren lelakatolt, bedeszkázott templom. Látszik, régen használták. Még most sincs használatban. Az ifjúság meggyőződéses kommunista. Említettem a vallást, az Istent. Kinevettek. Az öregek, talán félelmükben, még most sem mernek imádkozni. Félnek a vörös hóhértól. Pedig most magyar katona őrködik a vidék békéje felett.

Ma testben és lélekben felfrissülünk. Sátortáborunk elhagyott kolhoz[92] udvaron fekszik. Rádiónk ontja a hazai híreket. Újságunk nincs, s így szinte szomjazunk a hazai hírek után.

A testi felfrissülést a jó kosztra értem. Már vagy egy hete változatos német koszton élünk. Reggeli fekete, tízórai vaj, ebéd főzelék hússal, vacsora konzerv, rumos teával. Napközben is kapunk teát. Ezek után igazán jól esett egy paprikás csirke. Bár tyúkból főztük. Ily kicsire nem nézünk.

 

1942. június 27.

Szombat van. Amellett László napja. Más években nagy vigasságok mellett szoktam megünnepelni. Volt minden; bor, sör, cigány. Ma szerényen tartjuk. Semmi nincs. Utóvégre háború van. Otthon se vagyunk. Baturinban pihenünk. Lehet, hogy László-nap tiszteletére van pihenő.

Kétnapi igen fárasztó, meleg időjárásban megtett menet után értük el mostani pihenőnket. Június 25-én Komarovkáról Olinkovka, Borsnán át értünk Saponovkára. Borús, fullasztó időben, szerelvénnyel a hátunkon lépegettünk az igen mély, homokos úton. Dél felé kitisztult. Habosra izzadva értünk táborhelyünkre. Délután hatalmas záporeső örvendeztetett meg bennünket. Csak úgy kopogott a sátorlap.

A szomorú idő ellenére is nagy öröm ért bennünket. Este elterjedt a hír, hogy megérkezett az első tábori posta. Mint megbolygatott méhkas rajzott a bakanép a parancsnoki sátor elé. Jómagam is rohantam. Meg is volt az értelme. Két lapot és egy csomagot kaptam. Hiába, jó[l] van megszervezve az utánpótlás.

Nagy öröm nézni az öreg csatárokat,[93] amint a lapot szívükhöz szorítva bújtak a sátrakba, hogy átbetűzzék az otthonról kapott kusza sorokat. Otthon nem törődött a családjával, most azonban, hogy távol van hazájától, a családja a legkedvesebb.

Június 26-án folytattuk a menetet. Már kora reggel izzadtunk. Volt is meleg. A homok szikrázott a napsütésben. Rossz tulajdonságom a túlságos izzadás. Ez is kivette az erőmet. Egész utunk alatt ennyire kifáradva nem voltam még. A legénységen is igen meglátszott. Mint egy katlanban, úgy fő a testünk a posztóruhában. Az út mentén nagy lóheretáblák. A kolhozgazdaságokhoz tartoztak. Most mi etetjük a lovainkkal.

Táborhelyünkön ért az első veszteség bennünket. A század egyik lovának eltört a lába. Agyon kellett lőni. A helybeli német Kommando[94] átvette az orosz foglyok részére. Azt hiszem, a foglyok nem fognak sokat látni belőle. Majd kiosztják a mi alakulatunknak, marhahús helyett.

Pihenőnapunk nagy harcgyakorlattal kezdődött. Kálóczy Miska bátyánk most oktatja ki csatárait (vonatalakulat)[95] a harcszerű viselkedésre. Jókat nevettünk, amint a csatárok szoborszerű merevségben fogták a puskájukat. Kézzel-lábbal magyarázták a teendőjüket. Miska bátyánk bizonyára jó[l] bepálinkázott, hogy ilyen nagy harci kedve volt.

Délután fürdés, mosás volt a program.

Értesüléseket is kaptunk a nagy Harkov környéki csatáról, melyben magyarok[96] is részt vettek. A 38-asok[97] is derekasan kivették a részüket belőle. Az oroszok jól fel vannak szerelve. Azonban a Stukáktól[98] nagyon félnek. Kitűnő lövők. A harkovi nagy csatában nagy futást szenvedtek a németek. Persze sok a mese is.

 

Krolovec, 1942. június 30.

Kis orosz városka, hová június 29-én délután 6 órakor Baturinból, Altinovkán át értünk ide.

Június 28-án, vasárnap reggel indultunk Baturinból. Utunk első szakasza mély homokban, erdőn keresztül vezetett. Csaknem 7 kilométeren keresztül dorongúton baktattunk. Valamelyik zsidó munkászászlóalj építette. Sok izzadságukba került.

Közben megeredt az eső. Ránk kerültek a sátorlapok. Igen izzadtunk. Déli 1 órakor értük el Altinovkát. Sátortáborunk csakhamar állt. Nem sokat értünk el vele. Mindketten, Karcsi[99] is, meg én is szolgálatban voltunk. Karcsi zászlóalj ügyeletes, én pedig mint tábori őrs parancsnok.

Rossz éjszakám volt. Zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna, azonban őrszemünk állt a vártán. Tűrte a szelet, mely tépte ruháját, tűrte az esőt, mely szemébe csapott, szívében daccá keményült a bánat. Állta [a] vártát.

Június 29-én délután indultunk Krolovec felé. Kényelmes menetelés után értük el. Egész csinos kis városka. Tele van magyar katonákkal, kik még 1941 őszén jöttek ki.[100]

Ünnep lévén, a korzón fess leányzók sétáltak. Nem sokra mentünk velük.

Ma tüzetesebben néztem meg a városkát. Főterén két hősi temető. Egyikben 80 német, másikban 3 magyar hős alussza örök álmát.[101] A sírok szépen karbantartva, szinte felhívják a járókelők figyelmét a hősök tiszteletére. Új magyar hősök ők, kik a szent eszme szolgálatában az új, szebb, boldogabb magyar jövőért áldozták fel fiatal életüket. Egy Miatyánkot mondok el felettük.

A főtéren Sztálin diadalíve, akasztófa. Állandóan lóg rajta a kötél. A napokban kötöttek fel kettőt rá. Partizánt persze.

Pihenő van. Persze foglalkozás 8-[tól]11 óráig és 2-[től] 5-ig. Akárcsak a laktanyákban. Így lesz ez végig. Bár már kint lennénk az arcvonalban!

A koszt napról-napra gyengül. Nem tudom, mi lesz később. A kávé, tea élvezhetetlen. Az első keserű, a másik közönséges lábvíz. Szinte ráfanyalodik a legénység a lopásra. A kenyér, dohány kevés. Megette a fene a német kosztot. Jobb volna a magyar.

Majd meglátjuk, mit hoz a jövő.

Este a helybeli ukrán színházban színházi műsoros esten vettünk részt. Csodálatraméltó az a fegyelmezettség, tánctudomány, ének, stb., amit itt láttam. A nemzeti öntudat ébrentartásának iskolapéldáját láttam itt. A nagy orosz államban, sanyarú sorsban, elnyomatásban élő ukrán nép, hogy nemzeti létét fenntartsa, ukrán népmesék előadásával igyekszik népének lelkületére hatni, hogy a kommunizmus tanai erőt ne vegyenek rajta.

Az előadásról csak annyit, hogy kitűnő volt. Egy alkalmi színtársulattól jobbat, szebbet várni nem lehet. Kórusuk bámulatra méltóan fegyelmezett. Táncosaik annyira jók, hogy azt kimondani sem lehet. Kalap le előttük.

Előadás után Karcsival hazakísértük az egyik művésznőt. Igazi foglalkozása kémiai laboránsnő. Miután a hadianyaggyár, ahol eddig dolgozott, bombázás áldozata lett, színészetre adta a fejét. Havi 70 márkáért dolgozik. Törte a német nyelvet. Elmondta, hogy naponta 3 órát németül, 3 órát ukránul tanul. Ez az akaraterő, mely mindegyikből árad, adta vissza az ukrán nép szabadságát.

 

Gluhov, 1942. július 2.

Sarlós boldogasszony ünnepe. Baranya enyhe lejtőjű dombjai, szelíd hajlású lankái érlelik a magyar kenyeret adó búzát. Az utakon áhítatos énekszóval körmenetek kanyarognak a boldogságos Szűz templomai felé. Áhítatos öregasszonyok, férjeikért, jegyeseikért imádkoznak, fiatal feleségek és leányzók mormolják az imádság szent szavait. A júliusi szél fennen lengeti a szent zászlókat, hirdetve a győzelembe vetett hitet. Erőt meríteni mennek a Szűz képe elé, hogy elviselhessék azt a sok szenvedést, mit a háború reájuk ró. Ünnep van mindenfelé az egész világon.

Gondolatban én is velük vagyok. Lelkem ott száll szelíd lankájú mecsek-háti kicsi falum árnyat adó erdejének útján, s figyeli a kanyargó körmenetet, amint lépésről-lépésre haladva siet az erdei Mária-képhez. Tudom, érzem, én értem is imádkoznak, ki tanítójuk vagyok s most valahol messze Oroszországban küzdök, harcolok az új Európáért.

Gluhov volt kórházában pihenünk. Krolovecból július 1-jén jöttünk ide. Szelíd hajlású dombok közt kanyargott a rossz út. Mintha valahol Baranyában járnánk. A rossz karban levő földek azonban elárulják, jó pár ezer kilométerre járunk onnan. Pedig kitűnőek a földek. Gyönyörű kultúrát lehetne itt teremteni. Fátlan, kietlen a messzi síkság. Az utak is rendetlenek. Lassú sétálás után este 6-kor érünk be Gluhovba.

Gluhov rendetlen, piszkos kis orosz városka. A főterén levő kórházba szállunk be. Jót alszunk a földre hintett, már nem zizegő szalmán.

Július 2-án pihenünk. Délután gőz- és kádfürdő. Ez mindenesetre jó volt.

Este színházban voltunk. Akárcsak Krolovecben, itt is működik egy ukrán színtársulat. Nagyszerű műsorral leptek meg bennünket.

Mindjobban érezhető a drágaság. Egy cigaretta 50 pfennig. ½ dl pálinka 3 márka.

Találkoztam Lauer Jóskával.[102] Sokat mesélt téli élményeiről.[103]

 

[Július 17.][104]

[Július 15-én] […] [lé]pegetve battyogtunk. 3 óra felé haladtunk keresztül az oroszok téli állásain.[105] Földhányások, futóárkok jelzik, hogy védelemre voltak berendezve.

Lerombolt falukon haladunk keresztül. A vandalizmus szörnyű pusztításait látjuk mindenfelé. Kormos falak, üszkös gerendák jelzik a paradicsomi Oroszország békés fiainak visszavonulását. Sehol egy ép ház, az utak megrongálva, a hidak felrobbantva.

Késő este érünk Szvinecbe, hol egy domboldalon verjük fel sátrainkat. Sietnünk kellett, mert már a nyakunkban lógott az eső.

Július[106] 16-án szép napfényes időben folytattuk utunkat. Már erősen hullámos, sok helyen dombos vidéken haladtunk. Manturovo községnél elhagyjuk a 15-ös utat, s mellékútra térünk. ½ 2-kor érünk Osztaninóba, ahol egy kies fekvésű erdőben vertünk tábort.

Beszerző osztagunk este útra kelt, hogy holmi élő állatok beszerzésével gyenge kosztunkat feljavítsa. Csakhamar visszatértek egy hatalmas birkával és egy fél zsák hagymával. Már előre örülünk a jó bürgepörköltnek.[107]

Június 17-én a felkelő nap sugarai már ébren találnak bennünket. ½ 6-kor indulunk el. Dombos, platós vidéken menetelünk. Némely helyen gyönyörű rozsvetések szakítják meg a vadrepcétől sárgálló, ugaron fekvő hatalmas földtáblákat. A nap melegen tűz ránk. Az út nagyon kijavult. Újból rátérünk a 15-ös útra. Az út oly sima, mintha aszfalt lenne. Pedig csak agyagból van.

Mihajlovka Hutor utáni völgyben hatalmas orosz harckocsi áll. Alaposan elbántak vele a Stukák. 18 mm[-es] páncélzatán hatalmas lyuk tátong. Jelzi, hogy a Stukák megfelelnek hírnevüknek.

11 órakor értünk Krasznij Hutorba. 3 órai hosszú pihenőt tartottunk. E szünetben fedeztem fel, hogy kettő magyar alussza itt örök álmát a kettőskereszttel ékesített sírhalom alatt. Bohár Kálmán[108] továbbszolgáló hadnagyot személyesen is ismertem. Jópofa, kitűnő cimbora volt. Őt már hiába várják haza fiatal felesége, kisgyermeke.

2 órakor folytattuk a megkezdett menetet. Délután ½ 6-kor értünk Lukjanovkára. Táborunk egy hatalmas bombatölcsér körül terül el.

Beszerzéseink gyarapodtak. Birkánk a hosszú utat taligán utazva tette meg. Sikerült szereznünk 2 darab libát, 5 pulykát és 2 csirkét. Egyelőre fel tudjuk javítani a kosztot. Van egy zsák burgonyánk is. Szóval jól fogunk élni.

 

1942. július 18.

Pihenőnapunk van. Kazackaja községben egy gyümölcsösben van a táborunk. 8 km-es menettel délelőtt 10 órakor értünk ide. Meggyfák közt ütöttük fel sátrunkat. Persze a meggyet először leszedtük. Úgysem ettünk még gyümölcsöt. Egész jólesett a dolog.

Sátrunk csakhamar állt. Az idő is hűvösre fordult. Egész nap pulóverben vagyok. Július derekán pulóverben sétálni! A fiúk sátrai is csakhamar álltak.

Máris megindult a lázas munka. Az egyik tűzhelyet ásott, a másik nyúzta a birkát, néhányan hagymát, burgonyát tisztított[ak]. Rövid félóra leforgása alatt már rotyogott a kondérban a bürge, mely félórával azelőtt még vígan bégetett.

A sütőoszloptól beszerzett friss lángossal ettük a resztelt májat. Erre igazán jólesett volna egy kadarka fröccs. De azért a víz is jó volt.

Fejünk felett állandóan búgnak a repülők. Persze magyar gépek. Orosz gépeket igen ritkán látni. Igaz, gépágyús ütegeink mindenütt biztosítják nyugalmunkat.

 

Gnyiloje, 1942. július 19.

Éjszaka rosszul aludtam. Talán kevés volt a széna alattam. Tény, hogy kissé kemény volt a fekhelyem. Éjszaka folyamán igen hűvös volt. Reggelre szinte megdermedtem.

Mire a nap sugarai felkapaszkodtak Sztarij Oszkol magaslataira, mi már vígan csomagoltunk. Annyi mindenünk van, hogy győzzük összeszedni.

Nagy menet előtt állunk. ¾ 5-kor indultunk el. Nagy porfelhőben baktattunk. Majd elhagytunk egy fogolytábort. A lóhús csak úgy virított a ponyva alatt.

Felkapaszkodunk egy magaslatra. Ágyúk, autók, kocsik egymás hegyin-hátán. Az utászaink hordták össze. Egész szép hadizsákmány.

Az úton jobbra-balra lövészgödrök, lövészárkok. Úgy látszik, kemény harc volt errefelé. Szétszórva sisakok, tölténytáskák, töltények, gázálarcbetétek. Egy-egy bokor alatt kenyérzsák, köpeny hever. Úgy látszik, gazdájának igen sürgős volt a menés. Összetört puskák garmadával hevernek.

Nyizsnye-Csuficsevo a háború legnagyobb légicsatájának színhelye. A Stukák szinte elsötétítették az eget. Eredmény sok. Szétroncsolt páncélkocsik, elhagyott lövegek, összedőlt házak mutatják az eredményt. Lóhullák, emberi végtagok fertelmes bűzt terjesztenek. Az úton végig járművek, melyeket az oroszok hagytak vissza. A lerombolt falu düledező temploma előtt büszkén áll a hármashalomból kiemelkedő kettőskereszt, hirdetve a Krisztusi hit igazságát.

Ily úton könnyű menetelni. Nem érezzük a fáradtságot, hanem csak az orrfacsaró bűzt. De ezt is megszokjuk.

Ebéd, hosszú pihenő Korosztovo községben.

Jól kipihenve, homokos úton küszködve érünk Gnyiloje községbe, hol esti ½ 8-kor beszállásolunk. A község északi szegélyén fekvő erdőben részben leégett vasúti szerelvény. Ott díszeleg rajta már a felírás: „Lefoglalva a magyar hadsereg részére.” Egy vagon zab már több mint 2 (kettő) hete füstölög, pörkölt kávé szagát terjesztve a levegőben. 42 km-t tettünk meg ma. Talán nem vagyunk annyira fáradtak, mint máskor, kisebb menetek alkalmával. Az a sok idegenszerű látvány, miről eddig csak hallottunk, s melyről most a valóságban is meggyőződhettünk, elvonta, lekötötte figyelmünket.

Külön feltűnt Smarnoje községben a németek hősi temetője. A hősi temető mellett tábori oltárnál épp folyt a szentmise, amikor vagy 11 óra tájban arra vezetett az utunk. Ez hazai gondolatokat juttatott az eszembe. Vasárnap van. Ilyenkor vége a szentmisének. Ömlik a nép a templomból. Mint valami színes virágcsokor, tarkállik a lányok sokszínű szoknyája a tömegben. Jobb lenne most a Dunántúl lankái közt sétálni.

 

Bolsoj Hutor, 1942. július 20.

A nap bágyadtan ontja sugarait. Mi is kissé bágyadtan, de mégis friss erővel lépegetünk a mély homokban. Homoktenger, amerre a szem ellát. Az úton a Botondok[109] hosszú oszlopa homokfelhőt kavar fel. A kocsioszlopok egymásra torlódva állanak. A mély homokban nem bírják a lovak. Pihenő pihenőt ér. Egy kis erdőben Morkvino előtt aztán csülökre mentünk. A taligák tengelyig merültek. De emberi erővel mégis átsegítettük őket. Panye-fogatunk[110] bámulatos erővel jön utánunk.

½ 12-kor érünk Csernyanka városka főterére. Az izzó naptól elbágyadva, a homokportól belepve, mint kéményseprők rogyunk egy épület kissé árnyas fala alá. A szomjúságtól kitikkadt a torkunk. Áhítatózunk egy korty friss víz után.

Ebédet is kapunk. Ebéd után körülnézek a városkában. A főtér déli szegélyén emelkedik a magyar hadsereg által emelt kettőskereszt, a győzelem szimbóluma. Beszélgettem egy német főhadnagy úrral a hadihelyzetről. Szerinte a front 400 km-re van. Innen nem egyhamar fogjuk utolérni. A németek szeptember 1-re be akarják fejezni a háborút. Mindenesetre messze járnak tőlünk. A Don egész vonalát erősen kézben tartják a tengelyhatalmak. Sőt Sztálingrádnál 80 km-re megközelítették a Volgát. Rosztov lángokban áll. Orelnél erősen támadnak a muszkák. Így hírekkel megrakodva, alapos záporeső után folytatjuk utunkat. Alig hagyjuk el a városkát, újabb zápor szakad a nyakunkba. Elverte a port.

Nem a kijelölt úton megyünk. Ugyanis a 36-[os]ok[111] a városkától alig pár km-re elakadtak. Bolsoj Hutor felé folytatjuk utunkat. Egy mély szakadékon való átkelés után (kettő fénykép),[112] hol megint csak szükség volt erőnkre, este ½ 7-kor érünk Bolsoj Hutor községbe.

A nehéz menet után jólesik a pihenés. A tegnapi 42 km után nem voltunk oly fáradtak, mint ma. A rossz terep igen megviselt bennünket. Jókor jön a lakosság szívessége. Tejet, tojást, tejfelt adnak. Csirkét, ludat, borjút szerzünk. Már nem nagy problémát csinálunk a burgonyából. Felvételezünk, ahol találunk. Kenyér helyett is sokszor burgonyát eszünk.

Ellenben lovaink siralmas állapotban vannak. Amerre jöttünk, mindenütt kidőlt lovak jelezték az oszlopok elvonulását. A gyenge lótáp s a nagy megerőltetés tönkreteszi őket. Egymás után dülnek ki a hámból. Hála Istennek és gondos lovászainknak, a mi kecskéink[így!] aránylag jó állapotban vannak. Igaz, hogy lovászaink, Kálmánnal[113] az élükön, még a pajtákból is kilopják a szénát, csakhogy a lovaknak legyen. Derék legények mind a hatan. Miska[114] lova már odavan, de talán még helyrehozhatjuk. Panye-gazdánk[115] lovai egész jó állapotban bírják a strapát. Igazi odaadással kezeli őket.

Embereink is érzik már a hosszú menetet. Fölösleges kilóikat már rég leadták. Testhez álló zubbonyom úgy lóg rajtam, mint a kimustrált kabát a madárijesztő karón. A koszt bizony gyenge. Reggeli 3 dl fekete, néha van pótlék vaj, margarin, méz, cukorka. Csokoládé ritkán. Ebéd leves, főzelék. Főleg sárgarépa és gezemütze[116] (keverék zöldbab, borsó, káposzta). Hús 12 dkg. Vacsora üres főzelék, esetleg tészta, vagy konzerv teával. Ez a koszt változatosabb, mint a magyar, de nincs benne annyi erő. Dohány 25 gramm, vagy 6 cigaretta (német), vagy 3 szivar. A szivarok jók, a dohány és a cigaretta gyenge. Nem nekünk való.

 

Lubjanoje, 1942. július 21.

Szép napsütéses időben ébredek. A szakaszkörlet már hangos. Karcsi tévedésből már ½ 5-kor felkelt. Igaz, napostiszt lévén korán kell kelnie. Jómagam csak ½ 7-kor kelek. Mivel délig pihenő van, nekilátok rendbe hozni a fehérneműmet. Ez azt jelenti, hogy nekiállok kimosni. A legények jóvoltából kapok egy vödör melegvizet. Ez aztán jobban leszedi a piszkot. A mosószappant ugyanis spórolni kell, mert már fogytán van. Kimosott fehérneműm becsületére válna bármely mosónőnek. Ha Isten segítségével hazakerülök, magam fogom mosni. A tűző napon csakhamar meg is száradt.

Mosás után nekiláttam a főzésnek. A szakácsok jóvoltából hozzájutottam egy borjúvelőhöz. Nagyszerű villásreggelit csináltam belőle. Ludwig[117] őrvezető pedig libát főzött a szakasz részére. Lovászaink tyúkhúslevest kotyvasztottak. Mindenki igyekezett a gyenge kosztot feljavítani. Pedig az ebéd ma jó. Borjúpörkölt újburgonyával. Mind a kettő szerzett holmi. Jól is laktak a legények.

Tűző napban 1 órakor indultunk el, hogy a napi kilométereket letegyük. Errefelé nem esett az eső. Porfelhőben menetelünk. Egy-egy autó porfelhője eltakar bennünket teljesen. Oda se neki. Annyira hozzászoktunk, hogy szinte hiányozna, ha nem volna. Ahogy pihenőre megállunk, önkéntelenül ülünk le a földre, nem válogatva a helyet, hogy mi van ott. Oly mindegy, hogy por-e vagy sár, lótrágya-e vagy más ilyen maradék. Azt ember elfásult az ilyen hosszú menetben, s a legkisebb kultúrigényről is le tud mondani. Annyira hozzászoktunk a földön való üldögéléshez, heveréshez, a szénán, szalmán vagy csupasz földön való alváshoz, hogy szokatlan lesz majd egyszer az új keretbe való illeszkedés, ha majd megint széken kell ülni s ágyban kell feküdni. Földön ülve, a térdeimet feltámasztva jobban tudok írni, mint otthon az íróasztalomnál.

3-szor is tartottunk ½ - ½ órás pihenőt. Így későn érünk be. Legfőbb ideje volt, mert már a nyakunkban lógott az eső.

Alekszandrovka, Volotovo, Lubjanoje útvonalat 23 kilométer hosszúságban 6 órai menettel tettük meg. Este elcsigázva a hőségtől heveredünk szénánkra, hogy az álom birodalmába szenderegjünk.

 

Osztrogozsszk, 1942. július 26.

Másfél napi kényszerpihenő után, július 23-án délután folytattuk menetünket. Kényszerpihenőnek nevezem, mert az eső kényszerített pihenőre. Ugyanis a lovaink már nagyon kivannak. Már nem bírják a tempót. Így az esős időt, a sáros utat még kevésbé bírják. Ezért a sáros út nekünk pihenőt jelent. Így pihentünk július 23-án délig. Délután 2-kor indultunk, még igen sáros úton. Az úttesten végig a sütőoszlop teherautói álltak. Megragadtak a sárban. Volt „csülökre, magyar”!

Estére bevergődtünk Novij Puty község mellett egy erdőbe, hol a német páncélosok árnyékában vertük fel sátrainkat. Hamar nyugovóra tértünk.

Július 24-én még a madárnál is korábban keltünk. Már menetkészen állt a század, mikor a nap a keleti horizonton felütötte fejét. Öröm is ért bennünket. Még indulás előtt kiosztották a postát. Kaptam 9 lapot.

4-kor indultunk. Nehezen ment az út. Lovaink minden 10 percben meg-megálltak. Már nagyon gyenge lábon állnak. Több pihenővel, 8 órára bevergődtünk Szetiscsenszkoje[118] községbe. 1 órás hosszú pihenő után tovább mendegéltünk. Az erdőben magyar harckocsiezred[119] tanyázott. Krasznojén keresztül délután ½ 2-kor értük el Ukolovo Lesznoje községet. Itt újból kénytelenek voltunk letáborozni. Ugyanis az előttünk mozgó 36-osok[120] ugyanolyan helyzetben vannak, mint mi. Ők is nehezen tudnak menni.

Egy kis meggyfaligetben verjük fel sátrainkat. Holmi beszerzések és főzések után holtfáradtan nyúlunk el az anyaföldön.

Július 25-én reggel borult időben állunk menetkészen. Az eső azonban újból pártunkra állt. Eleinte csak szemerkélt, később azonban szabályszerűen nekiindult. Újabb kényszerpihenőt kaptunk. Vívtunk egy rendes tarokk-csatát. Egész napi csata eredménye 1 márka nyereség és hatalmas fejfájás.

Július 26-án, vasárnap reggel szép napsütéses időben, aránylag jó úton battyogtunk tovább. Déli 12 órakor értünk Osztrogozsszk városába. Ha ugyan városnak lehet nevezni. Az épületek közül a legtöbb rommá lőve. A becsapódások nyomait minden épületen fel lehet fedezni. A templomok romokban hevernek. Mi a város keleti szegélyén szállásolunk be. Taligáink, sátraink udvarban vannak. Persze mintaszerűen álcázva. Szabályszerűen berendezkedünk. Előreláthatólag hosszabb ideig fogunk itt tartózkodni. Zászlóaljunk ugyanis hadosztályunk tartaléka. A 36. és 6. gyalogezred a Don partján, 35–40 km-re tőlünk, a vonalban van. Ha szükség lesz ránk, akkor mi is előrébb húzódunk.

Vasárnap van, Anna napja. Odahaza folynak az Anna-bálok, a magyar baka pedig fegyverrel a kezében a Don partján védi családját, földjét, otthonát.

928 km-es menet után elértük utunk végcélját. Itt vagyunk a Don partján. A túlsó parton vannak az oroszok állásai. Éjszakánként van csak tevékenység. Nappal minden csendes.

Utunk egy szakaszáról beszámoltam. A további rész így alakult:

Július 12.                    10 km

Július 13.                    46 km

Július 14.                    24 km

Július 15.                    26 km

Július 16.                    20 km

Július 17.                    40 km

Július 18.                    10 km

Július 19.                    45 km

Július 20.                    23 km

Július 21.                    26 km

Július 23.                    24 km

Július 24.                    30 km

Július 26.                    25 km

Összesen:                    349 km

 

Július 10-ig                 579 km

Július 26-ig                 349 km

Eddig megtett út:        928 km.[121]