Homokként pergett el a pénz

Kudarc Líbiában

1980 áprilisában a magyar állam 1000 lakás kivitelezésére szerződött Líbiával. Rögtön kiviláglott, hogy a helyi körülmények között, a magyar vállalkozások nem képesek „megélni”. A hatalmas határidőcsúszás miatt a Líbiai Lakásépítési Titkárság 1984. május 5-én levélben tudatta a magyar féllel, hogy a továbbiakban nem kíván együttműködni az építő vállalattal. Ezt követően a Minisztertanács döntése értelmében azonnal le kellett állítania a líbiai lakásépítést, és 1984. augusztus 15-ig le kellett vonulni a helyszínről.

Bevezetés

Az 1970-es években a magyar építőipar - a nagy lakótelepi építkezések befejeztével - kapacitás-felesleggel küszködött. Érthető örömmel fogadta ezért a magyar kormányzat az 1980 áprilisi líbiai-magyar tárgyaláson elhangzott líbiai ajánlatot, amely 1000 lakás kivitelezéséről és az ezekhez kapcsolódó infrastruktúra megteremtéséről szólt. (A magyar fél Tripoliban 300 lakás, Zintánban 700 lakás valamint az ezekhez "kapcsolódó létesítmények" megvalósítására szerződött). A Külkereskedelmi Minisztérium helyzetjelentése alapján, amely rózsaszínű képet festett a vállalkozás jövőjéről, az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium (ÉVM) illetékes tisztviselője utasította a kormány által fővállalkozónak kijelölt céget, az ÉMEXPORT-ot, hogy a Magyar Nemzeti Banktól erre a célra 600 millió Ft "célhitelt" igényeljen. A szerződésben megjelölt munkák kifogástalan, határidőre történő elvégzése esetén 100, 6 millió dollár ütötte volna a magyar vállalkozások, közvetve pedig a magyar állam markát.

Ahogy azonban a terv a megvalósítás fázisába lépett, rögtön kiviláglott, hogy a líbiai körülmények között, a sivatag forró homokjában a magyar vállalkozások nem képesek "megélni". Új eszközök beszerzésére volt szükség; ezt pedig csak nyugati importból lehetett megoldani. A fővállalkozói célhitel összege így hamar 1,2 milliárd forintra szökött, a hitelcsúcs pedig később a 2,2 milliárd Ft-ot is elérte.

A líbiai gazdaság korábban tapasztalt, vagy legalábbis a Külkereskedelmi Minisztérium által diagnosztizált növekedése azonban közel a szerződés megkötésével egyidőben megtorpant. Ennek hatására csökkent a beruházási vásárlóerő és devizatakarékossági intézkedéseket vezettek be Líbiában. A jelentős veszteségek hatására pedig egymás után vonultak ki a líbiai piacról a külföldi építőipari vállalkozások (az NDK, Görögország és Bulgária cégei). A Líbiában a piac új mamutjaként színre lépő ÉMEXPORT esetében ráadásul minden gond egyszerre és "fokozottan" jelentkezett. De hogy is lehetett volna ez másképp egy olyan cég esetében, amely helyi fizetőeszközzel csak elenyésző mértékben rendelkezett, helyi kapcsolatai vagy a helyi viszonyok között, az afrikai piacon otthonosan mozgó alkalmazottai pedig egyáltalán nem voltak?

Az építkezés megvalósítása már eleve jelentős késéssel indult. Az ÉMEXPORT-nál és alvállalkozóinál a likviditási gondok már a kezdet kezdetén jelentkeztek, s a tapasztalatlanság és a szervezetlenség a későbbiekben további problémákat szült.

A gazdasági kormányzat Magyarországon azonban továbbra is azt vette alapul, hogy a két ország közötti politikai kapcsolatok ebben az időszakban rendezettek voltak. Az első kudarcokról értesülve így nem állították le az építkezést, hanem "arab barátaiknál" a szerződés feltételeinek módosításával próbálkoztak. Jobbára eredménytelenül.

A Magyar Nemzeti Bank, miután nyilvánvalóvá vált, hogy lyukas zsebbe rakták az állam pénzét, hazautaltatta a Líbia által kifizetett 7 millió dollár előleget, ezzel a lépéssel viszont még tovább fokozta a cég pénzügyi válságát. Majd utóbb, ismételten racionális döntést hozva, 1983-ban az újabb hitel folyósításának a teljesítését is megtagadta a bank.

Az építkezés nagy nehezen kicsikart, módosított határideje Zintánban 1984 áprilisa, Tripoliban pedig 1983 decembere lett volna. 1983 nyarán, nem sokkal az építkezés tervezett befejezése előtt azonban a minisztérium illetékesei azt állapították meg, hogy a "lakásépítési teljesítés készültségi foka": 8%-os!!! Ekkor már a leghalványabb reménysugár sem mutatkozott a szerződés feltételeinek határidőre történő teljesítésére. A veszteségeket ekkor - az állóeszközök meg nem térüléséből származó veszteséget nem számítva - 1 milliárd Ft-ra becsülték. Ez a későbbiekben tovább nőtt. Az ÉVM "felelős" vezetői a hiányosságokat, a lemaradásokat, a kudarcokat alapvetően vezetői gyengeségnek tekintették. A probléma megoldását így a folyamatos vezetőcserében vélték megtalálni. Az ÉMEXPORT Vállalat élén a líbiai vállalkozás időtartama alatt hét vezérigazgató és egy megbízott vezérigazgató váltotta egymást. Az állandó személyi változások, ezt már talán mondani sem kell, tovább tetézték a bonyodalmakat. Mire letisztult és kialakult volna a fővállalkozói szervezet formája, elbukott a vállalkozás.

Annak ellenére, hogy 1982-től kezdve dollárban milliós, forintban pedig milliárdos hiteleket kapott a vállalat, az építkezés készültségi foka még 1984-ben is csak 18,2 %-os volt. Ilyet pedig sehol a világban, így Líbiában sem néztek el. A megbízó, a Líbiai Lakásépítési Titkárság 1984. május 5-én levélben tudatta a magyar féllel - a kedvezőtlen tapasztalatokra hivatkozva -, hogy a továbbiakban nem kíván együttműködni az ÉMEXPORT-tal. A magyar felet a szükséges intézkedések megtételére kérték, döntési kényszerbe hozva ezzel az aktákat - az ügy kipattanásától tartva - egymás között tologató "felelős" vezetőket.

A Minisztertanács 3227/1984. sz. határozata értelmében az ÉMEXPORT-nak azonnal le kellett állítania a líbiai lakásépítést, és 1984. augusztus 15-ig "el kellett vonulnia" a helyszínről. A határozat értelmében ezzel egyidejűleg bejelentették a Líbiai Lakásépítési Titkárságnak, hogy az ÉMEXPORT a váratlan veszteségek miatt tönkrement és megszűnt. Ugyanakkor azt is közölték az illetékes líbiai vezetőkkel, hogy a két ország között kialakult jó kapcsolatokra való tekintettel az ÉVM mindazonáltal kész a tárgyalásokra. Kész arra, hogy olyan megoldást találjanak, amely egyik fél érdekeit sem sérti.

A "visszatelepülést" ez esetben szokatlan módon, de határidőre teljesítették. Beszédesek az ÉMEXPORT líbiai teljesítményét jellemző számadatok: a vállalat felszámolási nyitó mérlege szerint a hitelezők követelése összesen 4 milliárd forintra rúgott, a Magyar Nemzeti Banknak 2,5 milliárd Ft. veszteséget okozott a cég, a Líbiai Lakásépítési Titkárság felé el nem számolt előleg összege 1 milliárd forint, a belföldi szállítói követelés pedig 300 millió Ft volt.

A felelősöket azóta is keresik.

Ezen a napon történt október 27.

1904

Megkezdi működését az első New York-i metró.Tovább

1912

Megalakult a Debreceni Izraelita Ifjak Dalköre. Elnöke dr. Bruner Lajos.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő