I. Ferenc József császár és magyar király „legkegyelmesebben” szen-tesítette a Lex Gerendayt, az Országos Testnevelési Alapról szóló tör-...Tovább
Pénzügyminisztérium
További használat kulcsszavak
Oldalak
Nehéz szívvel terjesztette be Bud János pénzügyminiszter 1924-ben a stabilizációs költségvetést, amely szorosan alkalmazkodott a Népszövetség Pénzügyi Bizottsága által megállapított keretekhez. A pénzügyminiszter költségvetési beszédében szükségesnek tartotta néhány elvi álláspont leszögezését. Elsősorban nyíltan kijelentette, hogy a költségvetés nem is „szükség-”, hanem „ínségköltségvetés”.
Az 1948-as államosítás után csakhamar kiderült, hogy számos pénzintézetnél nem sikerült a részvények 100%-át megszereznie a magyar államnak, így nem tudta felszámolni ezeket. Papíron ezeket a pénzintézeteket tovább kellett működtetni: tehát kellett bejelentett székhely, igazgatótanács, felügyelőbizottság, közgyűlés, alkalmazottak, pecsét, folyószámla az MNB-nél stb. Másrészt ezeknek a pénzintézetek tovább élése azt is jelentette, hogy követeléseik, letéteik, ingatlantulajdonlásaik is élők maradtak, és bankcsonkokként évtizedekig tovább vegetáltak.
„bátorkodik a katonai parancsnokság Nagyméltóságodat megkeresni, hogy a krb. [!] 8000 kg vörösrézzel lefedett körmöczbányai m. kir. pénzverőhivatal rézanyagának a hadiigazgatásnak való átengedésére vonatkozó elhatározását mielőbb megejteni szíveskedjék" - fordult Teleszky János pénzügyminiszterhez a pozsonyi katonai parancsnokság. Mivel a központi hatalmakat az antant gazdasági blokádja elvágta a külső nyersanyagforrásoktól, a nagyfokú fémhiányt az osztrák és a magyar állam kényszerintézkedésekkel, hadifémgyűjtéssel és rekvirálással igyekezett pótolni.
A krónikus hiány által generált társadalmi feszültségek, illetve az 1968. január 1-jén bevezetett új gazdasági mechanizmus teremtette meg annak a lehetőségét, hogy a magyar vezetés fontolóra vegye a japán Nissan autógyár magyarországi összeszerelő üzem létesítésére vonatkozó ajánlatát. Az ígéretesnek induló tárgyalások – részben gazdaságossági okok miatt, de elsősorban a szocialista országok politikai nyomására, illetve a KGST szerződéses kötelezettségek miatt – szakadtak meg.
A második világháborút követő államosítások és a vállalati formák átalakítása nem minden esetben ment végbe olyan egyszerűen, mint az kormányzati körökben remélték. A vállalatokban lévő akár 1-2%-os külföldi érdekeltség is nehezebben kezelhető helyzetet teremtett az állami apparátus számára. Egy ilyen esethez válogattam össze néhány dokumentumot.
Brennbergbányát 1951-ben, egy vízbetörés után bezárták. A bánya vezetői már 1944-ben felhívták a vállalat igazgatóságának figyelmét arra, hogy a bányakitermelés egyre kevésbé gazdaságos, és 1946-ban is a bánya rövid időn belüli beszüntetését prognosztizálták. Ma sem eldöntött, hogy politikai vagy gazdasági szempontok voltak a meghatározók. 1946–1947-ben a jogi bonyodalmakról mit sem tudó, a bánya geológiai adottságait kevéssé ismerő Üzemi Bizottság elhatározta a termelés jelentős mértékű növelését és ezért megvádolta a bánya vezetőjét.
Az 1948-1949 folyamán lezajlott vállalati profilírozás során a feldarabolás sorsára jutott az 1944 előtti legnagyobb állami tulajdonban lévő, széles vertikumú nehézipari nagyvállalat, a Magyar kir. Vas-, Acél- és Gépgyárak (MÁVAG) is. Az alábbi források erre a folyamatra nyújtanak betekintést, jelezve, hogy a korabeli intézkedések nem az ésszerűség kívánalmainak megfelelően születtek, hanem a kommunista hatalom a szovjet mintát vette alapul.
Az első világháborút követő zűrzavaros időszak után a magas infláció, az ellátási nehézségek arra ösztönözték a lakosságot, hogy értékálló eszközben tartsa a vagyonát. Külföldi fizetőeszközre azonban a kormánynak is szüksége volt, amely érdekelt volt a valuta, illetve a devizagazdálkodás kézben tartásában. Most már „csak” az volt a kérdés, hogy az állam miképpen tudhat a lakossági és vállalati kézben lévő valutából valamennyit lecsippenteni. Erre példa az alábbiakban szó szerint közölt forrás, amelyet Kállay Tibor pénzügyminiszter iratai között találhatunk meg.
A titkosszolgálatok titokzatos világával kapcsolatban számos legenda és féligazság olvasható. Kevés szó esik azonban az anyagi háttérről, illetve az állami apanázs felhasználásának pontos struktúrájáról. Önmagában az is izgalmas tétel, hogy mennyi pénz jut az információk megvásárlására, illetve ezzel összefüggésben a beépített vagy a „céggel" kapcsolatban lévő „ügynökök" munkájának megfizetésére. Az alábbi források erre világítanak rá két minisztérium levélváltásán keresztül az első világháborút követő pénzínséges világban.
1980 áprilisában a magyar állam 1000 lakás kivitelezésére szerződött Líbiával. Rögtön kiviláglott, hogy a helyi körülmények között, a magyar vállalkozások nem képesek „megélni”. A hatalmas határidőcsúszás miatt a Líbiai Lakásépítési Titkárság 1984. május 5-én levélben tudatta a magyar féllel, hogy a továbbiakban nem kíván együttműködni az építő vállalattal. Ezt követően a Minisztertanács döntése értelmében azonnal le kellett állítania a líbiai lakásépítést, és 1984. augusztus 15-ig le kellett vonulni a helyszínről.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Ezen a napon történt április 13.
1913
1941
A Szovjetunió megnemtámadási egyezményt köt a Japán Birodalommal. Ezzel a SZU biztosította – a japán követ véleménye szerint – legalább 18...Tovább
Beköszöntő
Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia
A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.
Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.
A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.
Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.
Budapest, 2020. december 16.
A szerkesztők