A Székelyfonótól a Fából faragott királyfiig

Népművelés és operakultúra a második világháború után

„Tatabányai kultúrbizottságunk a munkásság kulturális életének emelése érdekében elhatározta, hogy minden hónapban legalább két ízben művészi programmal fejleszti a munkavállalóik kulturális ízlését. Az első ilyen alkalom folyó hó 25-én és 26-án lesz, amely napokon a Székesfővárosi Zenekar és a Magyar Állami Operaház művészei egy hangversenyt és a „Sevillai Borbélyt” adják elő Fricsay Ferenc karmester vezénylésével.”

Bevezetés

A második világháború végén, 1944 karácsonyától az Operaház nem tartott előadásokat. Pincerendszerét óvóhelyként használták, és a személyzet tagjain kívül is sokan húzódtak meg itt az ostrom idején; közülük a legprominensebb személyiségek talán Kodály Zoltán és felesége voltak.

Az ostromot az épület szerencsére viszonylag kevés sérüléssel vészelte át, a nézőtere pedig majdnem teljes egészében épségben maradt. Így a szovjet csapatok bevonulását követően - a kezdeti nehézségek után - az Operaház a budapesti színházak közül az elsők között kezdte meg működését.

A művészi munka a háború utáni első igazgatóság, az úgynevezett „direktórium" irányítása alatt indult meg. Ennek

és voltak a tagjai. Őket 1945. február 1-jén nevezte ki a Nemzeti Tanács az Operaház élére, de természetesen nem elhanyagolható tényező az sem, hogy a testületet a szovjet városparancsnokság is elfogadta. 1945 áprilisának végén azonban különféle belső ellentétek miatt a direktórium lemondott, és innentől kezdve Komáromy Pál egyedül igazgatta tovább az intézményt.

1946 augusztusának elején

a művészeti tanács tagjaként értekezletet hívott össze a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztériumban, amelyen és Tóth Aladár vettek részt. Ezen az értekezleten jelentette be Pátzay, hogy Tóth Aladárt nevezi ki az Operaház élére. Tóth Aladár 1946 szeptemberében foglalta el az Operaház igazgatói székét.

A háború után meghirdetett kultúrpolitika szellemében jószerivel azonnal megkezdődött az Operaház új „tömegbázisának" kiépítése is, aminek jegyében már 1945-ben megszületett az „új közönség" fogalma, amely elsősorban a két munkáspárt kulturális propagandájában kapott teret; a Szociáldemokrata Párt például az 1930-as évek második felében megrendezett munkáselőadások hagyományát kívánta folytatni.

Tóth Aladár igazgatásának kezdetétől fogva egyik legfontosabb feladatának tekintette ennek az úgynevezett „új közönségnek" a meghódítását. Úgy vélekedett - és hitvallása, nyilván nem véletlenül, tökéletesen egybecsengett az aktuális kultúrpolitikával -, hogy az opera műfaja korábban csupán a „kiváltságos kevesek" kultúrájának számított. Éppen ezért minél szélesebb társadalmi alapokra akarta helyezni a - döntően „munkás" és „ifjúsági" - előadásokat, hogy ezek révén teremtse meg az „új közönséget". Vagyis a második világháború után a közönség (a társadalom) minél szélesebb rétegeit kívánták bevonni az úgynevezett magaskultúra fogyasztásába. Az „új közönség" összetétele ennek jegyében elég vegyes volt, de mivel szervezésében legnagyobb intenzitással a munkáspártok vettek részt, mint munkás-közönség vonult be a köztudatba.

A közönség mozgósításának fontos és hatékony eszköze volt a jegyárak leszállítása, de még inkább az úgynevezett akciós előadás. Ez olyan, speciális közönségcsoportnak rendezett előadás volt, amelynek belépőit nem piaci úton „értékesítették", hanem például valamelyik párt a szakszervezet közreműködésével adta el a jegyeket. Természetesen az akciós rendszer bevezetése is „kultúrpolitikai okokból" vált szükségessé. Az olcsó jegyár önmagában ugyanis nem volt elég az „új közönség" mozgósításához. A kultúrpolitika ugyanakkor mindent megtett azért, hogy az új közönségréteg korábbi kulturális hátrányait leküzdje. Természetesen nincsenek konkrét adatok arról, hogy például a munkásság mennyire igényelte a találkozást az opera műfajával. Az azonban már számokkal is igazolható, hogy az Operaház látogatottsága a háború után fokozatosan növekedett. Úgy tűnik, hogy ezen a téren is, mint minden más területen, az volt a cél, hogy viszonylag rövid idő alatt felépítsenek egy új szociális és kulturális struktúrát. Ez az elképzelés azonban a legkevésbé sem vette figyelembe a tömegek tényleges kulturális igényeit, ízlését.

Az eredeti elképzelés (a nép „fölemelése" a magas műveltség műfajaihoz, így az opera műfajához is) főként a korabeli társadalmi-gazdasági helyzetből adódott. Az 1945 utáni politikai változások megszüntették a tömeges kultúrafogyasztás előtt álló akadályokat (részben az anyagiakat is) és megnyitották az utat a modern tömegkultúra előtt. Ennek egyik tényezője volt az operaházi nézőszám-emelkedés - az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy erre a magyar operakultúrának akkoriban szüksége is volt.

Ha azt a kérdést vizsgáljuk, hogy a magas „népkultúra" kialakítására törekvő kulturális stratégiában miért kapott az Operaház ilyen fontos szerepet, többféle következtetésre is juthatunk. Az egyik az, hogy Magyarországon a kultúrpolitika is a szovjet mintát követte, és az orosz-szovjet kultúrában fontos helye volt a 19. századi romantikus operakultúrának. Emellett presztízs-okok is magyarázták az opera (és az Operaház) előtérbe állítását. Az új káderréteg számára az opera, az „Operába járás" azt szimbolizálhatta, azt támasztotta alá, hogy elfoglalta a régi középosztály helyét, az új közönségréteg szemében pedig talán a társadalom demokratizálódásának a bizonyítéka volt.

Az Operába járó egyre nagyobb létszámú és társadalmilag is változatos összetételű közönség jelenléte feltétlenül sikert jelentett a korszak kultúrpolitikája számára. Ezt az időszakot sokan a magyar operajátszás hőskorszakának is tekintik, annak ellenére, hogy nem teljesedett be a kultúrpolitikának az az elvárása, hogy a magaskultúra kiváltsa a „selejtesnek" tartott műfajokat. A társadalom kulturális fogyasztásának differenciálódása megmaradt, és újratermelődött, vagyis a szó szoros értelmében nem alakult ki népopera.

Az alábbiakban közölt dokumentumok segítségével a fentebb vázolt folyamatokat egy-egy konkrét példán keresztül szeretném megvilágítani. A Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat

pl. azért fordult az Operaházhoz, hogy a Sevillai borbély előadásához kellékeket, ill. egy kellékest bocsásson rendelkezésre ahhoz az előadáshoz, amelyet a Székesfővárosi Zenekar és a Magyar Állami Operaház művészei adtak az említett cég dolgozóinak. Az opera ugyanúgy, mint az operett szabadtéri előadásokon, filmen, rádióban, és hangversenyeken is nagyon népszerű volt ebben az időszakban. Az operaműfaj populáris darabjai akár díszlet nélkül előadva is kelendőek voltak. Így született meg a „hakni". Az énekesek az operaházon kívül, népszerű darabokkal léptek fel, különféle koncertek formájában megrendezett előadásokon. A vidéki haknikon a közönség összetételében magas volt a fizikai foglalkozásúak aránya. A tatabányaiak a segítséget meg is kapták, amit a köszönőlevél tanúsít: ebből az is kiderül, hogy a dolgozók „új, nemes irányokat" tapasztalhattak meg.

A második példa egy látszólag hasonló, valójában azonban egészen más jellegű „szerepvállalását" villantja fel a háború utáni Operaháznak. A második világháború után ugyanúgy, mint a többi szocialista országban, Magyarországon is fontossá vált a női egyenjogúság kérdése és társadalmi feltételeinek megteremtése, nem véletlen, hogy erre az időszakra tehető a nők munkavállalásának elterjedése is. A kommunista párthoz ezer szállal kötődő, hangoztatott céljai mellett politikai küldetéssel is rendelkező Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ) sok más mellet egyik fontos feladatának tekintette a kultúra terjesztését a dolgozó nők körében. Az MNDSZ helyét meglehetős pontossággal jelöli ki, hogy főtitkárként nem más, mint Rajk László felesége, Földi Júlia (később egyébként Tildy Zoltánné helyett az MNDSZ elnöke) köszönte meg levélben az Operaház vezetésének, hogy az MNDSZ kongresszusához kötődően egy operaházi díszelőadásra is sor került, ami nem meglepő, hiszen Komáromy Pál a kérést - támogatólag - maga terjesztette fel az illetékes tárcavezetőnek, Keresztury Dezsőnek.

Kulcsszavak

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt szeptember 24.

1949

Halálra ítélik Rajk László volt belügyminisztert, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást.Tovább

1989

Az SZDSZ bejelentette, hogy aláírások gyűjtésével népszavazás kiírását kezdeményezi négy kérdésben: a köztársasági elnök megválasztásának...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő