Az első nyilvános telefonfülkék Budapesten

Budapest Székesfőváros Tanácsa, a Magyar Királyi Szabadalmi Bíróság, a Magyar Telefonautomata Rt., valamint a Standard Villamossági Rt. dokumentumai – szabadalmi okirat, telefonállítási szerződés, szabadalmi- és műszaki leírások – az első nyilvános, pénzbedobós telefonkészülékek felállításáról és gyors elterjedéséről tájékoztatnak az 1920-as évek végétől a második világháború befejezéséig.

Bevezetés

A közterületi telefonok állítására az IBUSZ Rt. kért engedélyt 1927-ben, és összefogva a Magyar Vasúti Forgalmi Rt.-vel megalapította a Magyar Telefonautomata Rt.-t (rövidítve Matart) a nyilvános, pénzbedobós telefonkészülékek elterjesztésére. A köztelefonok állításának jogát pedig még abban az évben átengedte az újonnan alapított cégnek (4047/1927. ker. min. számon). A magyar posta 1928-ban állt át egy új műszaki megoldásra a telefonhálózatban, bevezették a

elősegítve a gyorsabb hívásbonyolítást. A frissen alakult társaság erre az új fejlesztésre építve, üzleti alapon kívánta - a posta konkurenciájaként - kihasználni a telefonhálózat bővítésében rejlő üzleti lehetőségeket. Kifejezetten a „közönség" által látogatott közterületeken (utcákon, hivatalokban - postahivatalok kivételével -, pénzintézetekben, dohánytőzsdéken, pályaudvarokon, szállodákban stb.) kívánt mind a manuális, mind az automata CB központokhoz kapcsolódó készülékeket üzemeltetni. Budapest Székesfőváros Tanácsa az első 200 db nyilvános állomás felállítására 1927 szeptemberében adott engedélyt. (1. számú forrás) A fülkék száma néhány év alatt gomba módra szaporodott, 1930-ban újabb 200 készüléket üzemeltek be, 1932 végére pedig már a 600-at is elérte a közterületi telefonok száma a fővárosban. A második világháborúra a Matart által üzemeltetett köztelefonok mennyisége megközelítette a 2000 darabot.

Az első telefonok a belvárosba, pontosabban a nagykörútra, Andrássy útra, Baross térre, Rákóczi útra kerültek - a Duna és a nagykörút által határolt területen belülre. Az első fülkét a Váci út 6. szám alatt helyezték üzembe 1928. szeptember 13-án. Budapest első 50 készülékéből további tíz darabot a budai részen, a maradék 20-at pedig a pesti oldalon a Duna és a Nagykörút által határolt részen kívül állítottak fel. Arányaiban a VIII. kerület volt a legjobban ellátott. Az 1930-ban kiadott újabb engedély a pesti oldal Nagykörúton kívüli részén irányzott elő további 200 db készülék üzembe helyezését. Az utcai készülékek számát a posta vezérigazgatósága - mint az illetékes kereskedelmi minisztérium engedélyező hatósága - az előfizetős telefonok számához igazította (legalább egy utcai fülkére 200 előfizetős magántelefon esett). Minden 25. köztelefon helyét a posta szabadon - a Matart megkérdezése nélkül - jelölte ki, és az utcai fülkék legalább 200 méterre estek egymástól.

Hogyan is néztek ki az első fülkék? (2. számú forrás)

80x80 cm alapterülettel egy 50 cm mély alapon álltak, minimálisan 30 év időjárásálló vasvázzal, erős üvegezéssel épültek, és a járdaszegélytől legalább 35 cm-re kellett elhelyezni őket. A Matart engedélyokirata szerint a telefonüzemeltetés 30 évre szólt, ezt követően a rendelkezés a köztelefonokat mindenestül, kifogástalan állapotban az állam, illetve a város tulajdonába adta át. A fülkéket díszítő hirdetések ízlésességére - város szépészeti szempontból - a telefonállítás helyén működő illetékes hatóság ügyelt. Minden fülkében elhelyeztek készülék-ismertetőt, a legújabb előfizetői névsort, egy írópolcot, valamint az adott területen illetékes mentők és tűzoltók hívószámait, a fülkék áramellátását a budapesti elektromos hálózattól külön áramköri hálózaton üzemeltették. Színükre vonatkozóan csak a temetőkben volt előírás, ahol csak tompa és sötét színeket lehetett a festésre felhasználni. A természetesen előrefizetős rendszerű készülék magyar gyártmányú volt, 110 volt egyenárammal működött és MK 55 névre hallgatott. A tervezést, a gyártást a Standard Villamossági Rt.-re bízták. (3. számú forrás)

A köztelefonokat üzemeltető társaságnak a fülkehelyek kijelölésében egyezkednie kellett részben a postával, részben az illetékes városi hatóság közigazgatási vegyes bizottságával. Mindemellett a Matartnak a legtöbb gondot a telefonfülkéin elhelyezett hirdetésekre és a postának a telefonkészüléktől a telefonközpontig járó műszaki szolgáltatási díj mértékének rendszeres szabályozására kellett fordítania.

Budapest területén a Budapesti Hirdető Vállalat rendelkezett hirdetési joggal. A telefonfülkéket felállító Matart a fülke telefonnal átellenes, másik oldalára cukor-, csoki-, gyufaautomatát szeretett volna elhelyezni (végül erre nem kapott engedélyt), illetve a fülke tetején kívánt hirdetni. A telefonállítási szerződések 1927-1932 folyamán (Budapest várossal, Újpest várossal, a budapesti köztemetőkkel, a MÁV-val, az állami hidak miniszteri biztosával Budapest hídjaira) eltérően szabályozták a kérdést, de mindegyik egységesen rögzítette a hirdetési lehetőségek feltételeit. Az idevágó tárgyalások eredményeként az első 50 nyilvános fülkét a Budapesti Hirdető Vállalat hirdető oszlopaiban helyezték el. Amennyiben a telefonfülke hirdetését az előbbi cég szervezte, a hirdetési bruttó bevétel 40%-át, ha maga a Matart, akkor 60%-át kellett befizetni a hirdető vállalat kasszájába; a megmaradt díjösszegből pedig 8% járt a posta jóléti intézményeinek.

A telefonkészülék és a CB központ között futó áramkörök, vezetékek az állam tulajdonát képezték, amelyeket a posta épített ki és tartott karban. Az állami szolgáltatásért az üzleti bruttó bevételből a telefonüzemeltető meghatározott összegű fenntartási díjat fizetett a postának. A díjtétel nagysága a Matart összes telefonkészülékén lebonyolított hívások kiátlagolt havi középértékétől függött. 1928-ban még a helyi beszélgetési díjak 24-40%-át kellett megtéríteni a postának, de a második világháború végéig az e célból kifizetett postai járandóság folyamatosan emelkedett, miközben a beszélgetési díjat csak egy ízben növelték. A köztelefonok használatából keletkező tiszta haszon a 10%-ot nemigen léphette túl az előbbi díjtétel, az egységnyi beszélgetésre eső területhasználati díj, az

és a cég működtetési rezsiköltségeinek arányos leszámítolása után.

A kezdet kezdetén - 1928-ban - a

díját a posta vezérigazgatósága 20 fillérben állapította meg, amely nem is módosult 1943-ig, amikor hirtelen 50%-kal emelkedve 30 fillért ért el. A viszonylag szűkre szabott haszonsávért az első készülékek felszerelésétől kezdve állandó harcot vívott a Matart az ügyeskedő állampolgárokkal.

A tiszta és használható állapotú fülkék fenntartása a telefon működtetésének okiratba foglalt feltétele volt, másrészt a cég jó hírének sarokpontja. A Budapesti Főkapitányság az első évben szigorú szankciókat alkalmazott a szándékos rongálókkal szemben: „vétségként 2 évig terjedő fogházzal [...] és 2000 pengőig terjedő pénzbüntetéssel büntetendő" - szólt a végzés.
A leggyakoribb visszaélésként a drótra kötött és a pénzbedobó nyílásba leeresztett, majd visszarántott módszert könyvelték el. Kiválóan alkalmazták a lapított két filléresek helyett a 20 filléres érméket is a telefon használatával visszaélők. A készülékek ütögetése, a pénzkidobók szándékos eltömítése sem mai találmány. Egy ízben a Matartnak éppen azért kellett az új berendezések pályázatának elbírálásakor visszautasítani egy ajánlatot, mert a pályázó terméke a tesztelések során éppen a készülék egyenletes, tartós ütögetésekor nem végezte el előírásszerűen munkáját. Nem véletlen, hogy a cég szabadalmai között kettő is akadt, amelyet a visszaélések kiszűrése érdekében jegyeztek be. (4. számú forrás) A visszaélések méretét jelzi, hogy pl. 1935. januártól október végéig a közterületi telefonokból összesen 200 000 db nem megfelelő érmét szedtek ki a cég műszaki szakemberei! A magyar két filléresek mellett nagyon alkalmasnak bizonyultak a cseh 25 filléresek és a román leiek a telefonálási költségek leszorítására. 1935 végén éppen ezért új, az addigiaknál sokkal nagyobb hatásfokú biztonsági eszközt építettek be a nyilvános készülékekbe, amelyet leifogónak is neveztek. A telefon-kiegészítőt a Schemberg cég gyártotta és egy mérlegrendszerrel működött, amely a megadottnál kisebb súlyú érméket kiválasztva megakadályozta a vonalnyitást. A leiek esetében ez a biztonsági eszköz 100%-ban, a cseh pénzek kiválasztásánál legalább 60-80%-ban eredményesnek bizonyult. 1943-ban a megemelkedett telefonálási tarifa magával hozta a kétérmés bedobási rendszert és kis híján káoszt teremtett a telefonok terén (legalább két érmét kellett bedobni a helyi beszélgetéshez, mert 30 filléres nem volt forgalomban). Az új díjszabás szerint a közkészülék használatához megfelelő legeredményesebb érmebedobási kombináció: a tíz fillérest követi a 20 filléres. Ugyanis minden más kombinációban - a gyors egymás utáni érembedobásnál - gyakori dugulások keletkeztek a pénzelvezető csatornában. A műszaki hibák száma megháromszorozódott az előző évhez képest. A bizonytalan működésű utcai készülékek forgalmának várható visszaesése miatt döntött a Matart 1943 novemberében a tantuszok bevezetése mellett, a villamosokon már évek óta használt nem kereskedelmi forgalmú érmék mintájára. (5. számú forrás) A kezdeti elképzelés egy horganyból megtervezett telefonérme volt, amely az egyéb fémtartalmú fizető eszközöktől a készülékbe szerelt mágnes segítségével könnyen elkülöníthető lett volna. Az új érme alakjához igazodó pénzbedobó csatornát azonban minden készüléknél módosítani kellett volna, ami a háborús körülmények miatt lehetetlennek tűnt. A posta másrészt - elfogadva a Matart ötletét - postai értékcikként kívánta veretni a tantuszt a Magyar Királyi Pénzverdénél, valamint a filléres érmékhez képest keskenyített szélekkel megterveztetni. A módosított ötlet a Matart számára is elfogadható volt, de az ismétlődő bombatámadások miatt 1944-ben az utcai fülkék szinte teljes egészében megsemmisültek. A közterületi telefonálás a rézből vert tantuszokkal csak 1946 augusztusától indult el újra.

Ezen a napon történt augusztus 04.

1914

I. világháború: A német haderő lerohanja Belgiumot, hogy megindíthassa támadását Franciaország ellen. Válaszul Nagy-Britannia hadat üzen...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők