Felderítetlen emberölési ügyek a szocialista időszakban (1957-1968)

Az ORFK munkatársai 1969 augusztusában a Belügyminisztérium II. főcsoportfőnöksége számára jelentést készítettek a felderítetlen emberölési ügyekről és emberölési kísérletekről, Különösen érdekes manapság ezt a forrást újraolvasni, mivel egy olyan világba kalauzol el bennünket, amelyben az eltűntek fotóit nem tették még közzé a facebookon, az aggódó hozzátartozók és a rendőrség technikai felszereltsége, a nyomozás során bevethető azonosítási eljárások is még gyermekcipőben jártak a mai lehetőségekhez képest.

Bevezető 

Az ORFK munkatársai a Belügyminisztérium II. főcsoportfőnöksége számára jelentést készítettek 1969 augusztusában azokról az emberölési ügyekről és emberölési kísérletekről, amelyeket nem sikerült felderíteni az elmúlt egy évtizedben. Különösen érdekes manapság ezt a forrást újraolvasni, mivel egy olyan világba kalauzol el bennünket, amelyben az eltűntek fotóit nem tették még közzé a facebookon, az aggódó hozzátartozók és a rendőrség technikai felszereltsége, a nyomozás során bevethető azonosítási eljárások is még gyermekcipőben jártak a maiakhoz képest.

Bár e forrás nem a leghírhedtebb ügyeket tartalmazza - mint a máig felderítetlen Labancz Anna gyilkosságot, melyről Asperján György regényt is

, vagy az 1977-es Hungária körúti OTP fiókban elkövetett kettős -, mégis szívszorító újraolvasni a történeteket, az áldozatok útját: a sértett gyanútlanul indult haza a munkából, de szerettei hiába várták otthon, vagy nyugovóra tért és sosem ébredt fel, mivel rablógyilkosság áldozata lett. Újraolvasva a forrásokat több esetben beszámoltak olyan gyanúsítottról, akiről feltételezhető volt a gyilkosság elkövetése, azonban megfelelő bizonyítékok hiányában terheltté nyilvánítása nem következhetett be, vagy a bíróság bizonyíték hiányában felmentette.

Az egyes esetekhez mellékelt leltár az eltűnt javakról, illetve az áldozat táskájának tartalmáról érdekes forrás arra vonatkozóan, mit hordott a táskájában magával egy fiatal nő 1960-ban Hódmezővásárhelyen. A nap végén nála volt annak az italboltnak a bevétele, amelyet vezetett (valószínűleg ezért ölték meg), de ezen felül a kézitáskájában a levéltárcán, pénztárcán, ollón, zsebkésen kívül fésűtartó „balatoni emlék" felirattal és egy „Leningrád" töltőtoll" is megtalálható volt. Ugyancsak figyelmet érdemel K. Gáborné, Budapesten egyedül élő fodrász kisiparos meggyilkolása is: az eltűnt ékszerek listája alapján következtethetünk egy kisiparos korabeli életszínvonalára, amely magasabbnak tűnik az átlagosnál.

Kifejezetten korszakfüggő gyilkosságok is történtek: az egyik rablógyilkosság a diszkrimináció korabeli példája: dr. D. Gedeon áldozatot „nyilvántartott aktív homoszexuális személyként" aposztrofálták a rendőri szervek. Ugyancsak korspecifikus V. Ibolya esete, aki az 1956-os forradalmat követően próbált Nyugatra távozni, azonban 1957. március 23-án holtan találták a Feketemetszés csatornában.

Tekintsük át, hogy a vizsgált időszakban az 1961. évi V. tv., a Büntető Törvénykönyv az emberölés bűntettére milyen büntetés kiszabását írta elő (előtte a Csemegi-kódex különös része volt hatályos). A 253. § (1) szerint: „Aki mást megöl, öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő". Minősített esetnek számított, és 10-től 15 évig terjedő szabadságvesztéssel volt sújtható, ha a) különösen kegyetlen, előre kitervelt vagy sok ember életét veszélyeztető módon, b) nyereségvágyból, avagy más aljas indokból vagy célból, c) hivatalos személy ellen hivatalos eljárása alatt, illetőleg d) több emberen vagy visszaesőként követték el. Az erős felindulásból elkövetett emberölés viszont enyhítő körülménynek számított: kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntetendő. Sem a büntetési tételeket, sem a minősített eseteket nem módosította az 1978. évi IV: tv., az új Büntető Törvénykönyv sem.

A szocialista időszakban egy átfogó monográfia született az emberölésről, Bakóczi Antal kötete, amely eredetileg kandidátusi disszertáció volt. E kötet adatai szerint 1927-1973 között 729 emberölési ügy volt Magyarországon 860

.

1965-1979 között az évente elkövetett emberölésekből 14 tettes maradt

(beleszámítva az újszülött öléseket is). 1964-1982 között 9722 ember sérelmére elkövetett szándékos emberölés illetve annak kísérlete bűncselekmény történt, ezek közül 3946 végződött halállal. Az emberölést 61% százalékban zárt térben követték el, 39%-ban nyílt helyen. 71%-ot elhagyatott, 29%-ot forgalmas helyen. Az emberölések zömét nyáron hajtották végre (29,5%), legkevesebbet tavasszal (17,8%), legtöbbet 18-24 óra között (44,7%). Az elkövetés eszköze többnyire vágó- és szúróalkalmatosság volt (47,6%).

A felderítetlen esetekben izgalmas kérdés, milyen tényezőkön múlhatott a korszakban a nyomozás eredményessége vagy eredménytelensége. A korabeli szakmai közvélemény a Belügyi Szemle hasábjain inkább az 1970-es években foglalkozott ilyen jellegű kérdésekkel. Ugyancsak az 1970-es évekre tehető a kriminalisztika, kriminológia kortárs külföldi eredményeinek adaptálása hazánkban. Láposi Lőrinc írt 1974-ben cikket arról, mennyire fontos az élet elleni bűncselekmények felderítésében a helyszíni szemle szakszerű

. A cikkben a technikai kérdéseken túl - kikből álljon a helyszíni szemle bizottsága, gyorsírással jegyzeteljék-e a jegyzőkönyvet - a szerző részletesen szólt arról, milyen fontos a holttest lemeztelenítése, ha ruhában volt. Ugyanis a ruházat a tettesre vonatkozó olyan nyomokat is rejthet, - elemi szálak, sérülések, haj, vér, mikronyomok - amely a szakértői vizsgálat során fontos lehet. Ugyancsak a testen található sebek vizsgálata alapján a helyszínen kereshetővé válik az elkövetés eszköze.

Egy 1973-as emberölésről - melynek áldozata egy 20 éves fiatal nő volt - szóló cikk alapján követhetjük, hogyan zajlott a nyomozás a holttest megtalálásától kezdve gyilkosság

. A helyszín biztosítása után megtartották a helyszíni szemlét. A technikus mindenre kiterjedő helyszínrajzot és fényképfelvételeket készített, majd a helyszínt részletesen átvizsgálták nyomok, lábnyomok és mikronyomok után kutatva. A mikro-anyagmaradványok rögzítése céljából az áldozat két kézfejét nylonzacskóba csomagolták. Ugyanígy nylonba csomagolták ruháit is. Ezután a rendőrorvos az áldozatot lemeztelenítette, a technikus fényképfelvételeket készített az áldozaton található sérülésekről és horzsolásokról. Az áldozatnál igazolványt nem találtak, így részletes személyleírást készítettek róla és fényképeket, mellyel a nyomozók a környékbeli italboltokat, házakat és eszpresszókat járták be. A nyomozókutya a szagmintával a közelben található Közlekedési Építő Vállalat munkásszállója felé indult. Az áldozat személyazonosságának megállapítása után következett ismeretségi körének feltérképezése. A nyomozást nehezítette, hogy a lakók a tűzijátékot nézték a cselekmény elkövetésekor, de így is találtak szemtanút, aki látta a házba bemenni a fiatal nőt és alkalmi partnerét. A BM Bűnügyi Technikai Intézet a férfi ruházatában a helyszínről származó festékszemcséket talált. A kihallgatás során - mivel a férfi lopás miatt is őrizetbe volt véve - az elkövető a tárgyi bizonyítékok hatására összetört, sírva fakadt és a tettes beismerő vallomást tett. Ezen felül szintén tárgyi bizonyítékul szolgált az elkövető által összetépett személyi igazolvány és munkakönyv, mely a sértetté volt.

Bár a közölt forrásból a nyomozás módszere nem derül ki, de feltételezhető, hogy a felderítetlen ügyekben is hasonló módon nyomoztak, azonban azokban az esetekben eredményre nem vezetett.

A szándékos emberölést elkövetők karakterisztikai kérdéseiről 1971 augusztusában Pál László írt

a Belügyi Szemlébe. Forrásunkban bár több elkövetőről áll rendelkezésre - inkább hevenyészett, mint alapos - személyleírás, mivel e bűncselekmények során a nyomozás eredménytelen volt, az elkövetők személye is homályban maradt. Ezért tartom szükségesnek ismertetni a Pál László-féle kategóriákat, hogy képünk legyen a korabeli elkövető típusokról. A házastársi közösségben elkövetett emberölések indítóoka leggyakrabban a féltékenység volt, ezen belül lehettek mindketten féltékenyek egymásra, vagy csak az egyik fél volt féltékeny vagy a féltékenység más motívumokkal kombinálódott. A tettes a sértetthez ambivalensen kötődött érzelmileg, tettének elkövetésében befolyásolhatta az alkoholizmusa. Ezen kívül jellemzőnek számítottak a váláshoz kapcsolódó anyagi természetű okok is: ha nem tudtak megosztoznia a vagyonon vagy kényszerűen közös fedél alatt éltek. A szerző legveszélyesebb tényezőnek tartotta a házasfelek közti veszekedést, főként, ha az dominánssá vált. Gyakori volt az, hogy egymást trágár szavakkal illették a felek, sértő, megalázó megjegyzéseket tettek. Azt ígérték egymásnak: megfojtalak, agyonütlek, és ez a fenyegetés sok esetben tetté érlelődött.

A családi közösségben elkövetett emberöléseknél, így a szülők meggyilkolásánál gyakorinak számított az azonos neműek konfliktusa: anya-lány, apa-fiú ellentét. A gyermekáldozatok között leggyakoribbak voltak a csecsemőáldozatok. A tágabb rokonságban a sógor, az anyós, az após számított gyakori sértettnek. Kiemelt jelentősége volt a család és a rokonság tagjai közötti negatív orientációnak.

Az ismeretségi körben elkövetett emberöléseket a heterogenitás jellemezte. A szomszédsági körben elkövetett emberölés három kriminogén tényezője a szerelmi kapcsolat, az anyagi haszonszerzés és a viszály volt.

Az ismeretlen személy sérelmére elkövetett emberölés esetén alapvetően két tényező játszott meghatározó szerepet: az anyagi haszonszerzés (rablás, betörés esetén) és a szexuális jelleg. Ehhez társult még a szórakozóhelyen alkoholos befolyásoltság alatt bekövetkező garázdaság nem várt következménye: a sértett halála.

E forrást olvasva tanúi lehetünk egy, a technikai fejlődés miatt elsüllyedt világnak. Azonban a levéltár poros iratai között kutakodva ez esetben is emberi sorsok sejlenek fel, melyek tragikusan végződtek. Magunk előtt láthatjuk a disszidálni vágyó fiatal lányt, aki sosem ért célba, a szilveszterkor a kelleténél jobban a garatra felöntött fiatalembert, aki már nem józanodhatott ki, vagy a férjével veszekedő feleséget, aki egy műúton lelte halálát, vagy a kismamát, akit valószínűleg gyermeke édesapja ölt meg. Végzetes véget érő emberi történetek közel 65 év távlatából.

Tanulmányunkban a felderítetlen emberölési ügyeket közöljük, a rablásokat és rablási kísérleteket nem, mivel az emberölés és annak módozatai, mint élet ellen irányuló, befejezett bűncselekmény súlyosságánál fogva sokkal markánsabban jellemzi az adott kort és társadalmi viszonyait, mint a rablás. Másrészt az elkövető személyének titokban maradása, a bűn büntetlenül maradása, így az, hogy nincs bűnhődés a cselekmény elkövetése után Dosztojevszkij nyomán is örök emberi kérdésünk.


Forrás

Körözési tájékoztató az 1957 és 1965 között felderítetlen emberölésekről és a jelentősebb rablásokról

1969. augusztus

Ezen a napon történt július 14.

1956

Átadják a Keleti-főcsatornát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők