Jávor Pál levelei az emigrációból

Hazatérés Magyarországra

Arról beszélgetve, hogy hogyan érezte magát az Egyesült Államokban, Jávor egy hasonlatot mondott, melyet azoknak szokott válaszolni, akik hasonló kérdést intéznek hozzá. Jávor hasonlata a következő volt: „Ha Budapesten felvinnék a legmagasabb épület tetejére (New York palota, vagy az OTI székház), és onnan ledobnák, nem érezné magát annyira megütve, mint amikor New Yorkban az utcán nekiütődik a könyöke egy amerikai állampolgárhoz."

Bevezetés

Jávor Pál életútja kétségkívül talán az egyik leginkább sorsfordulókban bővelkedő az ismert magyar színészek között. Színészi karrierje és magánélete - melyre a két világháború közötti bulvársajtó is érthető okokból kiemelt figyelmet fordított - számos megpróbáltatáson és sikeres időszakon ment keresztül. A mai magyar társadalom azon nagy színészi generáció tagjai között tartja számon, aki szerepeivel, legendás színházi és filmbeli alakításaival jelentős nyomot hagyott a színészvilágban és a köztudatban egyaránt. Munkásságával és karrierjével számos cikk, tanulmány foglalkozott. Egyik első, átfogó munkának Bános Tibor 1978-ban napvilágot látott életrajzi kötetét említhetjük, amelyben a szerző kísérletet tett a hányatott sorsú színész életútjának 

. Mindezen túl, pótolhatatlan forrásértékű munkának tekinthetjük magának Jávor Pálnak a visszaemlékezését, amely nem más, mint egy háborús napló, és a második világháború alatt elszenvedett borzalmak hű tükörképét tárja az olvasó . Mindez ideig azonban levéltári forrásokra épülő életút-bemutatás nem látott napvilágot.

 
Jávor Pál az Életre ítéltek! című filmben.

Dokumentum válogatásunkban bemutatjuk Jávor Pál 1957-es hazatérésének korántsem szokványos körülményeit. A levelek, melyeket 1956 végén és 1957 folyamán írt a washingtoni magyar követségnek, pontos képét adják a színészlegendában végbemenő folyamatoknak. Jávor Pál hazatérésének ügye természetszerűleg más minisztériumokhoz is eljutott, köztük a Művelődési Minisztériumhoz, amely mutatja, hogy a külügy folyamatos információkkal látta el a színházi ügyekben illetékes kormányzati szervet. A leveleken keresztül bepillantást nyerhetünk az utazást behálózó politikai kérdésekbe, a személyes, emberi kapcsolatokba és ellentétekbe, melyek egy olyan időszakban keletkeztek, amikor az amerikai emigráció kulturális életében is szerepet vállaló Jávor újra az érdeklődés reflektorfényébe került. Tovább árnyalja az utazás körülményeit és a szervezés viszontagságait, hogy az 1956-os magyar forradalom leverését követően a magyar külügy rendkívüli óvatossággal és precizitással kezelte a Jávor-ügyet. Minden bizonnyal a Kádár-kormánynak sem állt módjában Jávor hazautazási szándékát a széles közvélemény elé tárni - maga Jávor is külön kérte, hogy érkezésekor ne fogadja őt küldöttség. A dokumentumokból egyértelműen kitűnik, hogy Jávor Pál hazautazásának ügye a magyar külügy számára e rendkívül kritikus időszakban, a magyar-amerikai kapcsolatok feszültséggel teljes éveiben mégis fontos volt, hiszen a magyar hatóságok rajta keresztül némi információhoz jutottak a Kádár rendszerrel szemben álló amerikai magyar emigráció szervezkedéseiről. Kétségkívül tovább árnyalja a képet, hogy a levélváltások ideje alatt zajlottak a magyar kérdés kivizsgálására létrehozott ENSZ Ötös Bizottsága tanúkihallgatásai New York-ban és több európai nagyvárosban. A tanúkihallgatások után elkészült a bizottság alapos jelentése.

A dokumentumok sorai között mindkét fél részéről „kiolvasható" a rendkívüli óvatosság és megfontoltság. Természetesen a levélváltások több esetben nem mentesek a személyes véleményektől és indulatoktól sem. Forrásválogatásunk Jávor Pál 1957-es hazatérését előkészítő levelezését mutatja be, amely így is nagy terjedelemben maradt fenn a követségi dokumentumok között és elmondható, hogy egy rövid időszakot leszámítva ezeket a hónapokat a gyakori, egymást követő levélváltás jellemezte. A külügyi dokumentumokon kívül két olyan forrást is közlünk, amely a Művelődési Minisztérium, azon belül is Aczél György iratai között találhatók, és egyes elemeiben kiegészítik az üggyel kapcsolatos információkat. Bevezetőnkben nem hagyhatjuk figyelmen kívül Jávor Pál második világháború előtt befutott magyarországi karrierjének rövid bemutatását sem. A levelek a washingtoni magyar követség szigorúan titkos dokumentumai között találhatók, hiszen a leveleket nagyrészt a követség ideiglenes ügyvivőjéhez, Zádor Tiborhoz címezték. A fennmaradt forrásokból az is kitűnik, hogy a követség munkatársainak kulcsszerep jutott a Jávor-ügy igen óvatos, kifinomult kezelésében. Ebben az időszakban elsődlegesen a követség ügyvivője és titkárai álltak vele rendszeres kapcsolatban, akik a központtól (Budapestről) kapott instrukciók alapján kezelték az ügyet. Az itt közölt Jávor-levelek most jelennek meg először a nyilvánosság előtt.

 

Színészi karrierje

Jávor Pál egy elszegényedett pomerániai nemesi családból származott, 1902. január 31-én született Aradon Jermann Pál néven. Születésekor az édesapa 53, az édesanya alig 17 esztendős. A szülők ekkor még nem házasok, így Jávor keresztlevelére vezetéknévként - édesanyja után - a Spannenberger név kerül. A szülők házasságkötése után, Pali fiukat is megilleti a Jermann név. Az egyházi anyakönyvbe hármas keresztnévvel jegyezték be: Pál Gusztáv Albert. Az édesapa az Arad Vármegyei Gazdasági Egyesület pénztárosa, akinek halálakor a három fiával egyedül maradt édesanya gyümölcsüzletet nyit, hogy gyermekeit taníttatni tudja. Pál az aradi reállíceumba jár, majd tanulmányait szülővárosától távol, Szombathelyen fejezi be.

Jávor Pál színművész egy dunai hajón, háttérben a Lánchíd (1940)

Iskolai tanulmányai befejezése után az Aradi Hírlapnál újságíró gyakornok, ennek ellenére a lapnál nincs írásos nyoma munkásságának. Ezalatt egyre jobban érlelődik benne a gondolat, hogy színészi karriert épít magának, bár bevallja, ennek ő sem igazán látta az okát. Életének egyik minden bizonnyal meghatározó fordulópontja az volt, amikor 1919-ben kiutasíttatta magát. Életének ezen időszakára így emlékezett vissza: „Aradról, ahol szüleimmel éltem, 1919-ben kiutasíttattam magam. Azért volt erre szükség, mert egy fillérem sem volt, és az, akit Romániából kiutasítottak, az államtól ingyen vasúti jegyet kapott oda, ahová utazni akart. Én, aki akkor újságírótanonc voltam, Dániába akartam eljutni, hogy ott a Nordisk Filmtársaságnál szerezzek filmszínészi szerződést. Ma sem tudom, hogy miért akartam filmszínész lenni, hiszen erre a mesterségre semmi előképzettségem nem volt, és mindössze csak tizenhét éves voltam." 1919-ben, miután a dániai utazás nem valósult meg, Budapestre került, ahol felvételizett az Országos Színművészeti Akadémiára, de 1920-ban kiesett az akadémiáról, amelynek okai máig ismeretlenek. Tanulmányait az Országos Színészegyesület Színészképző Iskolájában folytatta. A háború utáni nyomorról, a kezdeti évek kíméletlen valóságáról hiteles képet ad visszaemlékezése: „Esténként beosontam a Nemzeti Színházba és a házi színpadon, a függöny alatt aludtam. Ha ez nem sikerült, éjjel egy óráig a Nyugati pályaudvar várótermében egy padon. Egy órakor átmentem a Keletibe, ahonnét háromkor ment az utolsó vonat. Azután gyalog átmentem Kelenföldre az összekötő vasúti hídon keresztül. Itt fejeztem be az éjszakát. Másnap reggel nyolckor ébredtem fel a padon. A pályaudvari vízvezeték csapjából kiömlő vízben megmostam az arcomat, a kezemet, és újból átgyalogoltam Budapestre."

Mindezek ellenére Jávor Pál szívós, kitartó munkával, tele szorgalommal lépeget előre a színészvilágban. Különböző színházaknál, társulatoknál játszik: Szegeden, Székesfehérvárott, továbbá a 

, a Pesti Színházban, a Vígszínházban és többek között a Fővárosi Operettszínházban, ahol Kabos Gyulával játszott „A nagy börtön" című darabban. Minden bizonnyal azonban karrierjében az igazi elismertséget akkor érte el, amikor 1935-ben a Nemzeti Színház tagja lett. Jávor Pál ismertsége végül is a filmhez köthető. A mind több és fontosabb szerep, a nőket megbabonázó tekintet a '30-as évek férfiideáljává tette.

Sokszor kicsapongó, esetenként italozó életének átalakítójaként érkezik életébe Landesmann Olga, akivel 1934. július 24-én házasságot köt. Jávornak, a kétgyermekes édesanyával való kapcsolat miatt rosszindulatú támadásokat kellett kiállnia, az asszony azonban a budai Kékgolyó utca 10-ben, majd pár év múltán a Pasaréti úton, saját villájukban, otthont teremtett számára.

A második világháború megpróbáltatásai megváltoztatták Jávor Pál életét. A színházaknak a hatósági előírások nyomán az előadásokat követően már fél 10-kor üresen kellett állnia, emiatt a feszített próbák tempója megviselte Jávort, melynek következtében több személyes konfliktusa is támadt. A korszakot felelőssé tevő Jávor Kritikusok és dilettánsok című írásában adott hangot gondolatainak. Véleményét kendőzetlenül fejtette ki az egyre erőteljesen jobbra tolódó politikával szemben, mely a színészvilágot sem kímélte. Olyan színésztársaktól kellett ez időben megválnia, mint például 

, akinek a zsidótörvények miatt el kellett hagynia a Nemzeti Színházat. A megpróbáltatások hónapjai azonban csak ezt követően kezdődtek el Jávor Pál és származása miatt üldözött felesége számára. A német csapatok 1944. március 19-ei megszállását követően sikerült megmenekülniük a Gestapo letartóztatásától azzal, hogy vidékre utaznak. Tiltakozásul a letartóztatások és elhurcolások miatt Jávor Pál Budapestre utazott, és Nemzeti Színházbeli öltözőjében összetörte , a Színészkamara elnökének gipszszobrát, amiért fegyelmit kapott, és azonnali hatállyal eltiltották foglalkozásának gyakorlásától, filmjeit betiltották. Az igazán veszedelmes hetek azonban az 1944. október 15-ei nyilas hatalomátvétel után kezdődtek. Először a Sváb-hegyi, a Gestapo által elfoglalt Lomnic-szállóba vitték, ahol kihallgatták, majd ezt követően Székesfehérvárra, Veszprémbe, Körmendre, Sopronkőhidára és végül Németországba vitték. Meghurcolásának krónikáját 1946-ban jelentette meg egy kötetben (Egy színész elmondja). Jávor Pál 1945. július 19-én tért haza a németországi Pfarrkirchenből, és indult újra színészi útjára a Nemzeti Színházban. A sajtó és a közvélemény részéről szereplése, újbóli megjelenése ellentétes érzéseket váltott ki. Jóllehet hazai sikereket is fel tudott mutatni, romániai vendégszereplése után kész tények elé állította a magyar közvéleményt: hosszabb turnéra indul az Amerikai Egyesült Államokba, amit talán még ő sem sejtett: a turné 11 évig fog tartani. Hozzá kell tennünk, hogy Jávort ekkor már közel egy évtizede csábították az államokba, amelyre úgy érezte, most kell válaszolnia. 1946-ban Jávor Pál feleségével együtt elhagyta Magyarországot.

 

Ezen a napon történt október 26.

1905

Norvégia függetlenné válik Svédországtól.Tovább

1955

Ausztria Nemzeti Tanácsa elfogadja és kihirdeti az ország „önkéntes, örökös semlegességéről“ szóló alkotmányerejű törvényt, miután az...Tovább

1956

A Népszava közölte Méray Tibor felszólítását a harcoló ifjúsághoz.
A Magyar Nemzetben megjelent az Egyetemi Ifjúság Forradalmi...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő