Jegyezz békekölcsönt!

Egy munkás kálváriája az ötvenes években

D. I. „szemben áll társadalmi rendünkkel, keresetével arányban álló jegyzésével nem hajlandó a szocializmus felépítését elősegíteni.” Az egy havi fizetésnek megfelelő békekölcsönjegyzés megtagadása a szigorú büntetést, politikai megbélyegzést eredményezett a forrásokban szereplő fiatal darukezelő számára.

Bevezetés  

A béke frontja

A második világháború után az újjáépítés, a jóvátételi kötelezettségek szinte megoldhatatlan anyagi nehézséget jelentettek a magyar kormányok számára. Az 1948-1949-es kommunista hatalomátvétel, ezzel egyidejűleg a szovjet gazdaságirányítási modell szolgai átvétele, amely párosult a kialakuló hidegháborús légkörrel - mintegy tetézve az addigi gondokat - hatalmas beruházásokat vett tervbe és indított útjára. A túlzott nehézipari-hadiipari fejlesztések állandó forráshiányt eredményeztek, amelyet „külső" tőkebevonással kísérelték meg áthidalni. A megoldást a tervkölcsön (1949), majd a békekölcsön (1950-től) bevezetésében látták, amelyek a lakosság számára újabb súlyos terheket jelentettek.

A kívánatos összegű jegyzést csak kikényszeríteni lehetett. A békekölcsön első kibocsátása alkalmával a kormány részletekbe menő rendeletben szabályozta a munkáltatóknak ezzel kapcsolatos kötelezettségeit, a részletjegyzési ívek aláírásától (aláíratásától) a jegyzett összeg részletenkénti levonásáig. Általában a munkáltató felelőssége lett minden kölcsönjegyzési ügy. „Ha a munkáltató az esedékes részletek befizetését elmulasztja, az OTP-nek jogában áll a 200/1950. (VIII. 6.) Mt. számú rendelet értelmében a hátraléknak közadók módjára történő behajtása iránt intézkedni." Ha nem is mondták ki a békekölcsön kötelező jellegét, akkor is nyilvánvaló volt, hogy a munkáltatót úgyszólván hatósági szereppel ruházták föl. Az egyénenként jegyzésre ajánlott összeget a vállalatvezetés, a vállalati pártszervek és a szakszervezet (üzemi háromszög) határozták meg. Ahhoz, hogy valaki a három intézménnyel szembeszegüljön, kifejezetten bátorság kellett. A közölt forrásokból kitűnik, hogy az esetleges ellenszegülők politikai megbélyegzésére és szigorú megbüntetésére a jogi hátteret is megteremtették, még ha elvben önkéntes is volt a jegyzés.

Az újabb és újabb kötvénykibocsátás a gazdaságpolitika állandó eszközévé lépett elő. 1955 szeptemberében már a VI. Békekölcsönnél tartott az ország. (Lásd a mellékelt békekölcsönképet.) A jegyzésére ösztönző minisztertanácsi felhívás, hivatkozva arra, hogy az 1949-es tervkölcsönt teljes egészében visszafizették, a korabeli propagandaelemeket alkalmazva buzdított az új értékpapír jegyzésére:

„A Hatodik Békekölcsönre jegyzett összeg a munkásosztály hatalmának további erősítését, a nehézipar, a mezőgazdaság fejlesztését, népünk jólétének növelését, további felemelkedésünket, a békét szolgálja.

Népünk forró hazaszeretete, növekvő politikai öntudata biztosíték arra, hogy valamennyi, hazáját, népét és családját szerető, becsületes magyar dolgozó részt vesz a kölcsönjegyzésben.

MAGYAR DOLGOZÓK! MUNKÁSOK! PARASZTOK! ÉRTELMISÉGIEK! A haza javára, a magatok hasznára jegyezzetek BÉKEKÖLCSÖNT!"

1955. szeptember végén D. I., a Lenin Kohászati Művek darukezelője megtagadta az egy havi fizetésnek megfelelő békekölcsönjegyzést. Tettének következményéről számol be az 1. számú irat (Vállalati fegyelmi határozat), amelynek értelmében az érintettet elbocsátották munkahelyéről. Esetét az teszi különlegessé, hogy ügyét bírósági útra terelte. A pert mind első fokon (2. sz. irat: D. I. beadványa az elsőbíróságnak; 3. sz. irat: A fellebbezés), mind másodfokon (4. sz. irat: A megyei bíróság ítélete) elvesztette. A 2. és a 3. dokumentum is jól mutatja, hogy milyen módszereket alkalmaztak a kívánt összegű békekölcsönjegyzés kikényszerítésére. Az egyik ilyen eszköz a forrásokban többször említett Villám című faliújság volt, amelyet - szovjet mintát követve - gyakran alkalmaztak a fegyelmezetlennek tartott dolgozókkal szemben, és amelyen D. I-t is megbírálták. A szintén említett gúnyrajz azonban nincs az ügyiratban, így nem tudjuk közölni. Figyelmet érdemel még egy tisztázatlan ellentmondás: D. I. a 3. sz. iratban, fellebbezésében azt állítja, hogy nem volt jelen a röpgyűlésen, máshol viszont (pl. a miskolci megyei bíróság ítéletének indoklásában, 4. sz. irat) még idézik is az ott elhangzott szavait. Elbocsátásában azonban nem ezek a kijelentések játszottak szerepet. A bíróság részletes indoklásának az érdekessége, hogy a felperes iránt egyfajta rokonszenv tükröződik. Leszögezi, hogy a kölcsönjegyzés önkéntes, de egyben rámutat az ügyben szerepet játszó pártfunkcionáriusok fellépésének erőszakos jellegére is. Ha nem olvastuk volna az indoklás előtt az ítéletet, azt várnánk ennél a résznél, hogy a bíróság a felperes javára fog dönteni. Annak megértésére, hogy miért nem volt erre esély, a Munka Törvénykönyvének 112. §-át idézzük, amelynek 2. pontjára a fegyelmi határozat, 3. pontjára a bírósági ítélet hivatkozik:

Fegyelmi vétséget követ el az a dolgozó, aki
1. a munkájával összefüggő vagy egyéb súlyos bűncselekményt követ el;
2. olyan magatartást tanúsít, amelyből kitűnik, hogy szemben áll a népi demokrácia állami és társadalmi rendjével;
3. a munkafegyelmet, a tervfegyelmet vagy a szocialista munkaerkölcs szabályait megsérti;
4. botrányos vagy erkölcstelen életmódot folytat, vagy egyébként olyan magatartást tanúsít, amely munkakörének ellátására méltatlanná teszi.

A bíróság jóindulata ebben merült ki: a túl fenyegetőnek vagy megbélyegzőnek talált 2. helyett a 3. pontot alkalmazta. Nyilvánvaló persze, hogy egy ilyen „gumiparagrafus" alapján, akármelyik pontjára hivatkoznak is, az érintett szinte bármikor elbocsátható.

D. I. megpróbált máshol elhelyezkedni, de állami vállalat nem alkalmazta, így körülbelül egy évig „magánjellegű, főleg mezőgazdasági munkavállalásból" (napszámból) élt. Végül 1956 szeptemberében sikerült visszakerülnie a Lenin Kohászati Művekhez, mint újfelvételes (újonnan felvett), ezáltal munkaviszonyának jogfolytonossága megszűnt. 1957 tavaszán, majd 1958-ban újra megpróbálta elérni a jogfolytonosság visszaállítását; irat azonban csak az utóbbi kezdeményezéséről maradt ránk (5. sz. irat: Felülvizsgálati kérelem). A vállalati egyeztető bizottság nem is zárkózott el a kérés elől (6. sz. irat: A Vállalati Egyeztető Bizottság határozata). Az ügy újból az igazgató elé került. Az akkor hatályos Munka Törvénykönyvének 189. §-a kimondta, hogy: „A fegyelmi határozat ellen újrafelvételnek helye nincs; a vállalat igazgatója és a miniszter azonban a fegyelmi határozatot újrafelvétel hiányában is felülvizsgálhatja, és ha úgy találja, hogy a határozat törvénysértő, vagy azt a tényállás nem kellő ismeretében hozták, hatályon kívül helyezheti vagy a dolgozó javára megváltoztathatja. Ilyen esetben a dolgozó elmaradt és más beosztásban, vagy más vállalatnál szerzett munkabérrel meg nem térült átlagkeresetének megtérítéséről intézkedni kell."

Az izgató a következőképpen utasította egyik beosztottját: „K. elvts: Meg kell nézni milyen magatartást tanúsított 1956 októberét követő ellenforradalmi időszakban, tavalyi visszatérése óta milyen a munkához való viszonya. Kérem jogilag tisztázni, milyen anyagi terheket vonhat maga után a jogfolytonosság esetleges elismerése? Különös érdemnek nem lehet betudni akkori magatartását, minden időnek meg voltak és meg vannak a követelményei. Ha ma jobban élünk, abban benne vannak a békekölcsönben lejegyzett forintjainkon épített új létesítmények többlettermékei is." A feljegyzés kordokumentum is. A békekölcsön célját illető érvelés természetesen nem annyira a valóságnak, mint inkább a hivatalos álláspontnak felelt meg.

D. I. „ellenforradalmi időszakban" tanúsított magatartásában az ügy tisztázására utasított „K. elvtárs" és Dr. H. (feltehetően a vállalat jogásza) nem talált kivetnivalót, mert utóbbi, röviden összefoglalva az eddig történteket, egyszerűen kiszámolta a vállalatra háruló anyagi terhet arra az esetre, ha kártalanítanák az érintett dolgozót (7. sz. irat: A kivizsgálás). Az igazgatói határozat (8. sz. irat: Igazgatói döntés) lényege előre sejthető. Az indoklás tanulságos: ha D. I.-nak eredetileg a jogi formalizmus felrúgásával, akkor most annak gépies alkalmazásával „vették ki a kenyeret a szájából", hiszen a tényállás nem kellő ismerete kézenfekvő indokkal szolgálhatott volna az ügy felülvizsgálására. Itt jegyezzük meg, hogy a gúnyrajzhoz hasonlóan nem maradt ránk a röpgyűlési jegyzőkönyv sem, amelyben D. I. eltávolítását állítólag saját munkatársai követelték. Így azt sem tudjuk, hogyan szervezték meg ezt az összejövetelt, és jegyzőkönyvét hogyan íratták alá a munkásokkal.

A Mt. 189. §-a lehetővé tette, hogy az érintett a miniszterhez forduljon. D. I. ezt meg is tette, és az ügy végül egy 1962. évi minisztériumi irattal zárul (9. sz. irat: Minisztériumi jelentés), amely az igazgató döntését fogadta el, és a fellebbező munkás munkaviszonyát nem az eredeti belépéstől fogadta el.

Forrás: MOL-XXIX-F-191-i, 11. doboz, külön csomó

Ezen a napon történt május 18.

1956

Rákosi Mátyás a Nemzeti Sportcsarnokban tartott beszédet, melyben „izzadó homlokkal” volt kénytelen elismerni felelősségét a koncepciós...Tovább

1958

Országos KISZ-mozgalom indult a Hanság lecsapolására. A fiatalok első csoportja június 15-én érkezett meg a Hanságba.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő