„Kedves Kádár elvtárs!"

Meghívások Kádár Jánosnak

„Kérem, értsenek meg jól. Minden hasonló tiszteletbeli tagságot elhárítok, mert ellenzek mindent, ami csak halványan is emlékeztet a „személyi kultusz" idején volt jelenségekre. A másik okom: kerülöm az üres formaságokat, s nem vállalok olyasmit, amiről tudom, hogy nem végezhetem el azt, amit erkölcsileg kötelezőnek tartok, és kötelezettség még a tiszteletbeli tagsággal is jár."

Bevezető 

A Kádár Jánoshoz kapcsolható dokumentumok között sok olyan levél található, amelyet magánszemélyek, egyszerű munkásemberek írtak Kádár Jánosnak, az MSZMP első emberének abban a reményben, hogy kérésük meghallgatásra talál. Az alábbi kilenc levél mindegyike meghívást tartalmaz valamilyen eseményre, amelyet a levélírók azzal a szándékkal írtak, hogy a párt főtitkára elfogadja invitálásukat, s megtiszteli jelenlétével az éppen aktuális eseményt. Mi az, ami Kádár János személyén túl egyesíti e leveleket? Az, hogy az általa küldött válaszlevél minden esetben elutasító volt.

A Kádár Titkársághoz érkező levelek a Központi Bizottság Irodáján, illetve a Minisztertanács Titkárságán „landoltak", ahol külön levelezési csoport működött. Ez a rendszer akár mintegy panaszirodaként intézményesült a Kádár-korszakban, a beérkező leveleket közvetlenül az ügyben illetékes miniszterhez vagy megfelelő szintű párt, illetve állami tisztségviselőkhöz irányították, tájékoztatást kérvén annak intézéséről. A levelezési csoport munkatársai készítették elő a panaszosnak vagy kérelmezőnek címzett tájékoztató jellegű válaszlevelet is, amit a KB Iroda, illetve a Minisztertanács Titkárságának - osztályvezető rangú - vezetője írt alá. Névtelen levelekkel 1982-től hivatalosan nem foglalkoztak. A levelezési csoport munkáját illetékesség szerint a KB első titkáraként, illetve miniszterelnöksége idején e minőségében Kádár János felügyelte. A KB-iroda ilyen értelemben előválogatást végzett. Az ügyintézésnél betartották a szolgálati utat, s ügyeltek arra, hogy egyetlen, névvel aláírt levél se maradjon válasz nélkül, ugyanis Kádár János nem szerette az elintézetlen, befejezetlen, lezáratlan ügyeket, így a megválaszolatlan leveleket sem, amelyekre a lehető legrövidebb időn belül válaszoltak.

Forrásközlésünkben olyan levelekből válogattunk, melyeknek címzettje Kádár János, a párt első titkára volt. Kádár János a hozzá írt leveleket minden esetben megkapta, sok esetben saját maga válaszolt a levelekre, illetve a párt láttamozta azokat. Természetesen e válaszlevelekből Kádár János ellentmondásos alakja nem tükröződik teljes mértékben, azonban mégis rávilágít néhány olyan fontos jellemzőre, amely meghatározta politikai véleményét. Megítélésünk szerint ez a néhány, még nem publikált levél hűen visszaadja a Kádár-rendszer első másfél évtizedének világát, legalábbis az egyszerű emberek szemüvegén keresztül. Az esetek többségében nem is a szereplők a fontosak, hanem maga a jelenség, amely elválaszthatatlan a kortól, a háttér, amely többet mond mindenféle elemzésnél, magyarázkodásnál. A levelek közlésével célunk annak bemutatása, hogy Kádár János miért utasította el azokat a felkéréseket és meghívásokat, amelyeket nagy számban kapott.

A közölt levelek tartalmi szempontból eltérő információkat közölnek, az akkor lezajlott események legváltozatosabb példáit nyújtják. Kezdjük a levélírókkal. A levélírók között budapestiek, vidékiek, sőt egy román és egy szovjet levélíró is található.

A Kádár Jánoshoz írt levelekben a szeretet, a rajongás sokféle formájával, fokozatával találkozhatunk. A meghívók mindenféle sallang nélkül különféle rendezvényekre, eseményekre, előadásokra hívták meg az ország „vezetőjét" azért, hogy saját szemével győződjön meg elért eredményeikről, és lássa munkájukat, életük, sorsuk alakulását. Emellett persze Kádár részvétele emelte volna rendezvényük, munkájuk s nem utolsósorban a levélíró(k) súlyát is. A levelek érdekes adalékkal szolgálnak a kor megértéséhez, s ahhoz is, hogy az ország első embere miért tartotta fontosnak, hogy válaszoljon ezekre a meghívásokra, amelyeket kategorikusan elutasított. Az, hogy kinek milyen stílusban válaszolt Kádár a hozzá érkező magánlevelekre, egyértelműen jellemzi személyiségét. Sok esetben néhány udvarias, általános, rövid válasszal elintézte az ügyet, máskor megindokolta a nemleges válasz okát. A levelekre adott válaszok viszonylag hamar elkészültek, egy-két hétnél tovább egyetlen válaszra sem kellett várni. Némelykor előre megírt séma alapján íródott a válasz, de előfordultak személyre szóló értesítések is. A válaszok hossza általában fél-egy oldalnál tovább nem terjedt. Véleményt, állást nem foglalt az eseményekkel kapcsolatban, csupán különböző, udvarias formulákkal utasította el a meghívást, például „idő hiányában", „egyéb irányú elfoglaltsága miatt" nem tud eleget tenni a meghívásnak, vagy „saját kedvemre, nem »hivatalból« és nem kötelességként" nézne meg egy előadást, „kerülöm az üres formaságokat, s nem vállalok olyasmit, amiről tudom, hogy nem végezhetem el azt, amit erkölcsileg kötelezőnek tartok" vagy „nagyon elfoglalt, személyemet illető dolgokban tartózkodó természetű ember vagyok". Indoklást csupán egyetlen esetben tett, amikor kijelentette, hogy „nem szeretem a személyi kultuszt, és nem szeretem a formális dolgokat". E kijelentése egyértelműen elárulja, hogy milyen kapcsolat volt „uralkodó és alattvaló" között. Ha Kádár levelezését összevetjük a Rákosi Mátyáshoz írt levelekkel, aki szintén nagy számban kapott hasonló típusú leveleket, megállapíthatjuk, hogy az ötvenes évek elejéhez hasonló, sokszor megrendelésre készített dicshimnuszokat Kádár soha nem kapott. A meghívólevelek - úgy tűnik - mélyebb érzelmeket tükröznek, és bár a levelekre adott válaszok inkább kimértek, személytelen, üres szólamok. Tehát a válaszlevelek lényeges eleme a semmitmondó formulák alkalmazása, amelyek azt sugallják a címzettnek, hogy ő nagyon szívesen elmenne minden esetben, de nincs ideje. Olyan szófordulatokat használ a levelekben, amelyeken nem lehet megsértődni. A levelekre adott nemleges válaszok után minden esetben megköszöni a meghívást, további jó egészséget kíván a levélírónak, családjának, kollégáinak, barátainak.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt november 07.

1917

Bolsevik hatalomátvétel Szentpéterváron („Nagy Októberi Szocialista Forradalom”).Tovább

1944

Megjelent a Magyar Diákság kiáltványa, mely hírül adta a Magyar Diákok Szabadságfrontjának megalakulását (MDSZF). Ez a proklamáció a...Tovább

1950

Sztálin híd néven felavatják a budapesti Árpád hidat Budapesten. Az Oktogont November 7. térnek, az Erzsébet és Teréz körutat Lenin...Tovább

1967

A „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” 50. évfordulója alkalmából az Úttörőszövetség Úttörő Forradalmi Expresszvonatot indított Kijevbe...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.

Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.

Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.

A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.

Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).

Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. szeptember 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő