„Kedves Kádár elvtárs!"

A két évvel később, 1962. április elsején írt levélben Fodor Józsefné postai dolgozó Kádár Jánost munkahelyére, a Posta Központi Javító Üzemébe hívta meg. Konkrét időpontot nem adott meg, de kérte, hogy az ötéves tervbe iktassa be üzemük meglátogatását. Levelében arról próbálta meggyőzni Kádár Jánost, hogy látogatását „nem bánja meg". Úgy is, mint az ország vezetője, de úgy is, mint műszerész, érdekelni fogja az üzem, mert 1957 óta sokat fejlődött. A levélre Kádár megbízásából, tíz nap múlva Sándor József, az MSZMP KB Iroda vezetője, az első titkár közvetlen munkatársa válaszolt, megköszönve és „egyéb irányú elfoglaltsága miatt" elhárítva a meghívást.

1967-ben Horváth József, a Vegyszer Vállalat tiszakécskei gyáregységének II. Rákóczi Ferenc szocialista brigádvezetője kérte Kádár Jánost, hogy vállalja el a brigád tiszteletbeli tagságát. Remélték, hogy a főtitkár nem zárkózik el a kérés elől, és beírhatják brigádnaplójukba Kádár János nevét is. Kérték továbbá, hogy Kádár János fogadja brigádjuk ötfős küldöttségét. A válasz ismét a megszokott volt: „Kérem, értsenek meg jól. Minden hasonló tiszteletbeli tagságot elhárítok, mert ellenzek mindent, ami csak halványan is emlékeztet a »személyi kultusz« idején volt jelenségekre". A másik ok, amiért nem fogadta el a felkérést: „kerülöm az üres formaságokat, s nem vállalok olyasmit, amiről tudom, hogy nem végezhetem el azt, amit erkölcsileg kötelezőnek tartok, és kötelezettség még a tiszteletbeli tagsággal is jár". Végül, mintegy engesztelésként kérte, hogy időnként tájékoztassák őt életükről, vállalásukról, eredményeikről.

Közlésünk utolsó levele 1978 májusában íródott, ami már az „érett szocializmus" időszaka. A levélben Nyerges Ágnes, a Magyar Konyha főszerkesztője azzal a kéréssel kereste meg Kádár Jánost, hogy az „Édesanyám főztje" című sorozatba írja meg gyermek- és fiatalkori emlékeit édesanyja konyhájából, az otthoni ízekről, a közös ebédekről és vacsoráktól. Mutatóba megküldték az újság eddig megjelent számait. A mai viszonyok között elfogadott riport, illetve cikkforma akkoriban kezdett megjelenni Magyarországon. A főszerkesztő érvelése szerint „egyre erősebb az emberekben a kívánság, hogy magánemberként is megismerjék vezetőinket", különösen visszaemlékezés formájában, hiszen a szülői ház és az édesanya emléke mindenkiben nosztalgiákat ébreszt. Ha nincs ideje, akkor a szerkesztőség egy munkatársa magnóval felkeresi, és a visszaemlékezést leírják, megjelenés előtt bemutatják Kádár Jánosnak, és így kevesebb idejét veszik igénybe. Kádár János most sem tett kivételt, s közölte, hogy személyes benyomásai szerint is jól szerkesztett, színes és érdekes lapról van szó, azonban az interjúra nem vállalkozik, mivel „nagyon elfoglalt, személyemet illető dolgokban tartózkodó természetű vagyok", s ha az interjú adását elkezdené, akkor más sajtóorgánumok részéről is óriási nyomás alá kerülne, amit nem vállalhat.

Az 1980-as években megritkulnak az ilyen tartalmú meghívások, ami jelzi a társadalom gondolkodásának átalakulását, a „nagy vezetők" iránti szeretet, lelkesedés és bizalom korábban elfogadott kifejeződési formáinak eltűnését. Mindez nem választható el a stagnáló gazdaság miatt a rendszer népszerűségének csökkenésétől, a szocializmus iránti kiábrándultságtól.