"Legkitűnőbb ember a levéltárban!"

A levéltárat felügyelő belügyminiszter 1911-ben jelentésre szólította fel Tasnádi Nagy Gyula országos főlevéltárnokot, hogy az intézmény ügyforgalmáról és tevékenységéről tájékoztatást adjon. Tasnádi, Gr. Khuen-Héderváry Károly m. kir. miniszterelnöknek mint belügyminiszternek adott válaszából bepillantást nyerhetünk a levéltár akkori mindennapjaiba, legfőbb teendőibe, megismerhetjük, hogy kik és milyen szakmai hozzáértéssel látták el az akkori feladatokat. A dokumentumok jelentősége, hogy az államtitkári leirat már Csánki Dezső főlevéltárnokságát készítette elő.

Bevezetés

Az 1874-1875-ben újjászervezett Magyar Országos Levéltár élén csaknem 30 évig, 1903-ban bekövetkezett haláláig

állt. A témával foglalkozók egyetértenek abban, hogy a levéltár huszonnégy fős személyzetét, amelynek soraiban feszültségek lappangtak, sőt, ezek olykor felszínre is törtek, Pauler erős kézzel kordában tartotta. Halála után megváltozott a helyzet: utódlási harc kezdődött, romlott a munkahelyi légkör, a nemességi ügyek intézésében anomáliák keletkeztek. Végül, miután a posztra kiszemelt a Közös Pénzügyi Levéltár igazgatója (az 1870-es, 1880-as években az Országos Levéltárban dolgozott) és , a Haus- Hof- und Staatsarchiv aligazgatója nem vállalta el a megbízatást, 1904. április 1-jével a 70 éves a rangidős országos levéltárnok kapott főlevéltárnoki kinevezést. Ezt valamennyi levéltári tisztviselő megnyugvással fogadta, hiszen Óváry előrelépésével a rangsorban utána következők is magasabb kategóriába kerülhettek. Még 1904-ben kirobbant egy oklevél-hamisítási ügy, amelybe allevéltárnok is belekeveredett, mert azokhoz a belügyminisztériumi nemességigazolásokhoz, amelyek - a prágai bíróság büntetőítélete szerint - hamisított okleveleken alapultak, ő készítette elő az Országos Levéltár szakvéleményeit. Pettkó ekkor még elkerülte a büntetést, de 1910-ben újabb hamisítási vádak merültek fel vele szemben, fegyelmi eljárás alá vonták, felfüggesztették állásából, majd 1913-ban el is bocsátották a levéltárból.

Az igazgatási ügyek intézése ebben az időszakban már-már elviselhetetlen terhet rótt a levéltár tisztviselőire. A közigazgatási és jogszolgáltatási célú rendszeres iratkölcsönzések, a városi és községi címerek, pecsétek szakvéleményezése, egyes közjogi kérdések megvilágítása és a családtörténeti tájékoztatások is sok munkát adtak, a legnagyobb terhet azonban a nemességigazolási ügyek intézése jelentette. Különösen 1896-tól, amikortól a belügyminiszter a nemességgel összefüggő minden ügyben kikérte az Országos Levéltár szakvéleményét. Ugyancsak igazgatási célú feladatnövekedést okozott az, hogy a helységnevek megállapításáról és az Országos Községi Törzskönyvbizottság felállításáról rendelkező 1898: IV. tc. az Országos Levéltárnak újabb szakvéleményezési teendőt adott. Ilyen körülmények között a napi 5-6 órás munkaidőben dolgozó levéltári tisztviselők a kutatószolgálatot még el tudták látni, a tényleges szakmai munkára (rendezés, segédletkészítés) azonban alig maradt idejük. A visszavonuló Óváry Lipót úgy látta: az intézményt mentesíteni kellene e súlyos tehertől, és hogy „megfelelhessen tulajdonképpeni feladatának, okvetlenül szükséges kikapcsolni onnét a nemességi ügyeket."

Óváry - Andrássy Gyula belügyminiszter felszólítására - 1907 júliusában beadta nyugdíjazási kérelmét, és szabadságának letelte után, 1908 februárjában nyugállományba vonult. Ideiglenesen a hatvanadik életévében járó, rangidős

vette át a levéltár vezetését, akit 1909. január 22-én főlevéltárnokká neveztek ki, annak ellenére, hogy az ötvenegy éves ekkor már - komoly támogatókkal a háta mögött - saját főlevéltárnokságát igyekezett elérni. A levéltári feladatok körében nem történt változás, a személyi légkör azonban tovább romlott, s ez kedvezőtlenül hatott a munkateljesítményekre. Csánki hivatalos levéltári munkát keveset végzett, mert a minisztérium külön megbízásokkal látta el, és ő volt Pettkó Béla fegyelmi ügyének a vizsgálója is. Gyakorlatilag pedig áskálódott Nagy Gyula ellen. A komoly kapcsolatrendszerrel rendelkező Thallóczy Lajost is ostromolta főlevéltárnoki kinevezésének támogatását kérő leveleivel. De nem nyerte el Thallóczy remélt támogatását, sőt, azt a tanácsot kapta tőle, hogy várja ki az időt, amikor Nagy Gyula nyugállományba kíván vonulni. Erre nem kellett sokáig várni. A főlevéltárnok helyzete egyre rosszabbá vált.
Ezt a helyzetet tükrözi az alább közölt két 1911. évi irat: a levéltárat felügyelő belügyminiszter (a belügyi tárcát akkor a miniszterelnök, Khuen-Héderváry Károly vezette) nevében Nagy Gyulát jelentéstételre felszólító utasítás és a főlevéltárnok arra tett jelentése. Előbbiből érződik: kész helyzet elé akarták állítani a levéltár vezetőjét, utóbbiból pedig kiderül: a hivatali ügyek összetétele, intézésének nagyságrendje, a terhek megoszlása a tisztviselők között, az ügyviteli munka jellegzetessége, és nem utolsósorban az, hogy mi a véleménye Nagy Gyulának munkatársai felkészültségéről, szorgalmáról, hivatástudatáról. Teljesen világos, hogy az intézmény kiemelkedő történettudományi munkásságot folytató munkatársai (a jelentés írásakor Csánki Dezső az MTA rendes, Nagy Gyula, és levelező tagja) milyen jellegű munkát végeztek munkaidejük zömében.
A jelentés megérlelte a Belügyminisztériumban már korábban alakulgató véleményt: Nagy Gyulának - aki egyébként szolgálati idejét már „kitöltötte" - mennie kell! De ki jöjjön utána? Erre a kérdésre az első válaszféle az volt, amit Bosnyák Zoltán belügyi államtitkár kék ceruzával ráírt a jelentésre, a Csánki Dezső minősítését tartalmazó bekezdés mellé: a „legkitűnőbb ember a levéltárban!".

Hónapokon belül eldőlt minden. Csánki hamar elégtételt kapott a kedvezőtlen minősítésért: 1911 decemberében hivatali főnöke előzetes tudta nélkül osztálytanácsosi címmel ruházták fel, és személyi pótlékot is kapott. Nagy Gyula - kicsit talán durva a szó - megalázása 1912 márciusában teljesedett be, amikor egy év szabadság kivételére szólították fel. Ezt ő azonnal megtette. Március 12-én felmentették a munkavégzés kötelezettsége alól, és egyúttal Csánki Dezsőt bízták meg a levéltár ideiglenes vezetésével. Tasnádi Nagy Gyula tényleges nyugdíjazása azon a napon történt meg, amikor Csánki Dezsőt az uralkodó kinevezte a Magyar Országos Levéltár főlevéltárnokává. E posztot - 1919-től főigazgatóként, a proletárdiktatúra idején bekövetkezett rövid megszakítással - 1932. szeptember 30-ig töltötte be. Vita nem fér hozzá, hogy az intézmény egyik legjelentősebb vezetője volt.

Az alább közölt két irat lelőhelye: MOL - Y 1 - I. 436 1/2 /1911; MOL - K 148 (Belügyminisztérium elnöki iratai) - 1911 - 14. tétel - 6173. (6742/1911.).

Az iratokat a mai helyesírás szerint, a rövidítéseket feloldva közöljük.

Ezen a napon történt július 03.

1970

India és Pakisztán békeszerződést írnak alá.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők