Cseres Tibor levelezése II.

Levelek Cseres Tibornak (1960-1969)

Hideg napok, forró sikerek, sanda szándékok

„Könyved megjárta utánam Párizst, Zürichet, míg itt utolért, pihentetőn, nagyon elgondolkoztatón, némi utakat bejárva az emlékek ösvényén, a zöld levél árnyékában töltöttem véle két napot. Köszönöm, hogy küldted, s köszönöm a gondolatot, hogy küldeni érdemes. Sokszor megrázott. Mindjárt a gyergyói nyitány, - ettől kezdve úgy olvastam már, mint éveid állomásait. Különös, régen még úgy éreztem, hogy alkotóként Szabó Lőrinc mögé zárkózol föl, s íme, a kötet a késői Móricz Zsigmond útja: amikor az élet riportot dob fel, s ez válik magasrendű írásművészetté."

Bevezető 

Az 1960-as években felgyorsult a Kádár-rendszer konszolidációja, ugyanakkor - egyrészt '56 hatásaként, másrészt a nemzetközi erőviszonyok, valamint a '68-as csehszlovákiai események hatására - a létező szocializmus egyre megoldhatatlanabb problémákkal került szembe. Olyan folyamatok vettek lendületet az élet minden területén, így a kulturális és az irodalmi életben is, amelyek messze túlmutattak mindazon, amit a hatalom birtokosai, a végső eredmények, változások határaként el tudtak képzelni.

A Magyar Írók Szövetségének (MISZ)

követő néhány évben, a kommunista párt szigorú, közvetlen utasítása és ellenőrzése mellett, az önállóság szinte teljes hiányát elviselve kellett rendezni sorait. A hatalom azt várta a Szövetség vezetésétől, hogy minden eszközzel segítse elő a konszolidációt, erősítse meg a szocializmus pozícióit az irodalmi életben, hogy ezek a „sikerek" felhasználhatók legyenek, főként a nyugati közvélemény előtt. Az új alapszabály híven ezt az igényt. A szervezeti változtatásokkal igyekeztek a vezetők vonzóbbá tenni a tagságot, igyekeztek megvalósítani a régi követelések egy részét. Növelték a választmány szerepét, életre hívták a Gazdasági Bizottságot, a Szellemi Érdekvédelmi Bizotságot, kéthavonként Tájékoztató útján keresték fel a Szövetség tagjait. De a „görcs" nagyon lassan oldódott, s a gúzsbakötöttség miatt Darvas József is A taglétszám lassan nőtt, az 1959-es 111-ről 1967-re mindössze 353-ra A felvételi kérelmek tárgyalása állandó viták közepette zajlott, mert a szűkítők és a bővítők képtelen voltak bármiféle, a többség által elfogadott ismérveket elfogadtatni, alkalmazni. A Felvételi Bizottság (FB) 1962-ben befejezte működését, ettől kezdve a szakosztályok készítették a javaslatokat, és a választmány ennek alapján hozta meg döntéseit. Két és fél év alatt a FB 204 kérelem közül 131-et teljesített, 31 maradt függőben, 40 kérést elutasítottak, s kettő maradt elintézetlen.

Cseres Tibor

A kultúrpolitikát irányító Aczél György 1963 februárjában megelégedetten és túlzó módon jelentette ki: lényegében minden író tagja a Szövetségnek. Többen vitatták, hogy ez a minőség megnyerését is jelenti, mások viszont a kiszélesítést a kommunista írók kiszorításának lehetőségeként könyvelték el. A politikai vezetés állásfoglalásainak közvetítői rendszeresen meghatározták a Szövetség feladatait, a vele szemben támasztott követelményeket. 1960 őszén „az írói alkotómunka sokoldalú segítése" és ezen keresztül is a fiatal írónemzedék elcsábítása, 1961 januárjában az eszmei-esztétikai tisztázódás további elősegítése, 1963-ban a fő veszéllyel szembeni, azaz a baloldallal szembeni határozott fellépés volt napirenden. 1963 tavaszán Aczél figyelmeztette az írókat: memorandumok helyett műveket írjanak! Ne legyenek elbizakodottak, az Írók Szövetsége még nem felel meg l00%-osan az eszmei offenzívában vállalt feladatainak. Az alapkérdés 1965-ben is az írók és a politika viszonya volt. Köpeczi Béla a többpártrendszer óhaját látta az irányzatok szerinti szerveződést igénylők fellépésében. A VI. kerületi pártbizottság elemzése szerint a művészeti szövetségekben dolgozó párttagok politikai kérdésekben „tájékozatlanok és bizonytalanok". Ez tehát- szerintük - a Magyar Írók Szövetségének párttagságára is érvényes volt, nem beszélve a párton kívüliekről. Ez indokolta Kádár János 1963. júniusi meghívását, aki terjedelmes előadásában igyekezett - immár nem 1956-1957-es hangnemben - megnyerni a hatalommal szemben tartózkodó, gyanakvó írókat. Dobozy Imre értelmezése szerint a személyes találkozás még a hajdani ellenzéki vezérek körében is kedvező

talált. Hruscsov 1964. őszi félreállítása, de főként az 1968-as csehszlovákiai katonai bevonulás ismét megtörte ezt a közeledést.

Szenvedélyes viták zajlottak az irodalompolitikáról, az írók és a valóság viszonyáról, irányzatokról, a szocialista realizmus tartalmáról, generációkról, azok egymáshoz való viszonyáról: mindenekelőtt a fiatal tollforgatókról, gondolkodásukról, magatartásukról, törekvéseikről, a velük kapcsolatos emberi-szövetségi magatartás mikéntjéről. 1956-ot követően ablak kicsi ablak nyílt nyugatra, különféle csatornákon erősödött az információáramlás. Addig jórészt ismeretlen, nem egyszer meghökkentő, vonzó és taszító hatások érték az írótársadalmat. A párthű, konzervatív szocreálosok a nyugati veszélyre, a fellazítás beláthatatlan következményeire, polgári előrenyomulásra, a giccs tömeghatásának pusztító voltára, a kísérletezés öncélúságára, az ennek örvén megjelent művek eszmei zűrzavarára hívták fel a figyelmet. Darvas Józsefék úgy vélték: az irodalom elszakad az élettől, holott még az eddiginél is közelebb kellene hozzá kerülnie. Hiányolták a közéleti publicisztikát. A fiatalok nagy része azt hangoztatta, hogy ami van, az nem irodalom! Vita kerekedett a derékhadról félreértésekkel, szándékos félremagyarázásokkal, személyeskedéssel és sértődésekkel, amit magyarázkodás követett. Összecsaptak a nézetek az elkötelezettség

körül is.

A szocialista realizmus mibenlétének boncolgatása, határainak folyamatos tágításával járt együtt. Az aggódók felvetették: nem túl nagy az engedékenység az új törekvésekkel szemben? S kérdezték: hol van a határ a szocialista és a nem szocialista irodalom között? Nem válik-e prepotenssé a modernkedés? Nem szorul-e háttérbe a közéleti irodalom? A forradalom megengedhet-e ilyen liberalizmust?

Cseres Tibor feleségével és lányával (Szigliget, 1960)
  Cseres Tibor feleségével, Ülkei Nórával (1969)

A sajtó: a napi- és a hetilapok, a folyóiratok az irodalompolitika új törekvéseinek megfelelően egyre fontosabb szerepet töltöttek be az eszmei offenzívában, pontosabban ezt követelte tőlük a politikai-kulturális irányítás. Ugyanakkor tükrözői, előidézői, szervezői és színterei voltak azoknak a bonyolult törekvéseknek, harcoknak, amelyekről az előzőekben egy-két szót ejtettünk. Már 1956 előtt jelentkezett a sajtó egyes képviselői részéről az igény, hogy növeljék a magyar irodalom támogatását szolgáló közlési lehetőséget, a vidéki folyóiratok pedig a diktatúrával szembeni ellenállás és fellépés gócpontjai voltak. Nem csoda, ha „konszolidációjuk" állandó gondot okozott, munkájukat folyamatosan ellenőrizni, keményen bírálni, szerkesztőségük munkatársait fegyelmezni, rostálni kellett a hatalomnak. Az Élet és Irodalomtól azt várták, hogy élharcosa legyen a szocialista közgondolkodásnak. Ehelyett, induláskor, az írói bojkott miatti silánysága, majd a polgári irányzatokkal szembeni gyengéd viselkedése miatt támadták. Végül 1963-ban el is vették a Magyar Írók Szövetségétől. A Kortárs, amely Darvas József megfogalmazása szerint „a közérdekű, társadalmi érdekű realizmust" vállalta fő szerkesztési elvének, és a „volt" népi írókat tömörítette maga köré, elsősorban a

járt. Az Új Írás „fiatalos" karakterűnek minősült. Vitathatatlan eredményeik elismerése mellett, kemény bírálatokkal együtt, újabb és újabb feladatokat is kaptak. 1966 végére előrehaladt a folyóiratok profilírozása is. A MISZ választmánya pártközponttal egyetértésben szorgalmazta, hogy az Új Írás inkább művészetekkel kapcsolatos írásokat közöljön, a Kortárs tudományos kérdéseket is vessen fel, publicisztikát közöljön, sőt, amennyire lehet, a szociológiát fel. A Kritikától az irodalompolitikai kérdések élesebb exponálását, tárgyilagos értékelést, a nézetkülönbségek gyökerének feltárását, személyesebb állásfoglalásokat, a dekadensnek minősített alkotások meggyőzőbb várták. Az 1963-ban életre hívott, s időközben csődbejutott Látóhatártól viszont az emigrációban élő, dolgozó írók sorainak megbontását, növekvő részük megnyerését, a nyugati világ közvéleményének befolyásolásában való részvételét .

Az évtized végére ez a helyzet változott, legalábbis szembetűnő módosulás indult meg. A napilapok, folyóiratok szerkesztőségei 1969-ben rendre felkeresik az írókat, így Cseres Tibort is, hogy írásokat kérjenek tőlük.

Ezen a napon történt július 14.

1956

Átadják a Keleti-főcsatornát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők