Cseres Tibor levelezése II.

Levelek Cseres Tibornak (1960-1969)

Hideg napok, forró sikerek, sanda szándékok

„Könyved megjárta utánam Párizst, Zürichet, míg itt utolért, pihentetőn, nagyon elgondolkoztatón, némi utakat bejárva az emlékek ösvényén, a zöld levél árnyékában töltöttem véle két napot. Köszönöm, hogy küldted, s köszönöm a gondolatot, hogy küldeni érdemes. Sokszor megrázott. Mindjárt a gyergyói nyitány, - ettől kezdve úgy olvastam már, mint éveid állomásait. Különös, régen még úgy éreztem, hogy alkotóként Szabó Lőrinc mögé zárkózol föl, s íme, a kötet a késői Móricz Zsigmond útja: amikor az élet riportot dob fel, s ez válik magasrendű írásművészetté."

 

1965

 

 

 

 

a.

 

Izsák Károly Cseres Tibornak

Marosvásárhely, 1965. január 12.

 

Kedves Cseres Tibor,

bocsáss meg, hogy ismeretlenül Rád rontok. Könnyű megtennem, mert régen hozzánőttél a szívemhez. Még az Erdélyi Helikonnak küldögetted a frontról első verseidet, amikor már olvasód voltam. Azóta is nagy érdeklődéssel olvasom írásaidat. Legutóbb a Hideg napokat. Nagy élmény volt számomra sok más írásoddal együtt. (Közben engedd meg, hogy röviden bemutatkozzam: az egyetemet Kolozsváron végeztem, akkoriban, amikor Te. Első recenziócskáim az Erdélyi Helikonban [popup title="jelentek meg" format="Default click" activate="click" close text="Isák Józseftől [!] származót többet is találtunk az Erdélyi Helikon 1944-es évfolyamában."]. Azóta is az irodalombírálatban kontárkodom. Mellékesen a Pedagógiai Főiskolán a XX. századi magyar irodalmat adom elő.) Azt is mondjam meg röviden miért zavarlak ezzel a levéllel. Asztalos Istvánról monográfiát írok. Jórészt már a befejezéshez is közeledem. A Hadak útjában olvasom, hogy Egerből Veled

Pestre. Érdekelne, nincsenek-e olyan személyes emlékeid Asztalossal vagy a szökéssel kapcsolatban, amelyet Asztalos nem írt meg. Nem írtál-e valahol erről vagy bármit Asztalossal kapcsolatban. Minden emléket örömmel fogadok. Nincsenek-e leveleid Asztalostól? Megengednéd-e, hogy valakivel ottani ismerőseim közül lemásoltassam, amennyiben abban Asztalos egyéniségét, művét jellemző vonatkozások vannak. Tudom nagyon elfoglalt ember vagy, de szakíts erre is egy félórát. várva,

ölel                              Izsák Károly

Marosvásárhely, 1965. január 12.

Géppel írt tisztázat.

 

 

 

 

b.

 

Molnár Zoltán Cseres Tibornak

Budapest, 1965. január 25.

 

Kedves

gyilkos elfűrészelése nem akadályozhat meg abban, hogy hivatali kötelességemnek eleget tegyek: pénteken, 29-én, délben 12 órakor, Illés Endrénél a prózai sz[ak]o[sztály] vezetősége ülést tart. Kérlek, gyere el. Az évad hátralévő szakaszára készítünk munkatervet. Egy-két ötletet hozhatnál magaddal.

Ölellek: Zoli

 

Ui. A novellához írtam egy háromnegyed flekket. Oda ill., ahová javasoltad.

 

Budapest, 1965. január 25.

 

Kézzel írt levél a MISZ céges levélpapírján.

 

 

 

 

c.

 

Szánthó Béla Cseres Tibornak

Berettyóújfalu, 1965. január 29.

 

Kedves Tiborciusz!

Nem kaptam választ a novemberi levelemre, de egyet sem búsultam, hanem utána jártam, és megvettem a

Magamra is ismertem Laczkó századosban. Többfelé ajánlottam azután, de több helyen nincs meg a könyv. Vásárosnaményban, Mátészalkán nem is hallottak róla. Egy pesti ismerősöm is azt írta, hogy jelenleg nincs, de lesz. Egy pár ecsetvonással nagyszerűen van felvázolva Batáry alakja. Ugyanazt nyújtja a kép, mint amit én tudnék összerakni sok megtörtént dologból. Például: mikor hadbíróság elé állíttatott, de egyszersmind vállalta a védelmemet. Vagy: elment Sepsiszentgyörgyre és akart visszajönni. Telefonált, hogy menjek érte, a leszállóhely a laktanya mellett meg lesz jelölve. Ott volt a hely és + volt T helyett kitéve, vagyis tilos a leszállás. Persze, tudtam, hogy csak azért tett +-t, hogy fedezve legyen, ha átvágódnék. Le is szálltam és nevetett, mikor jelentkeztem. És még sok egyéb apróságból ugyanazt a képet kapjuk, mint amit Te rajzoltál fel egy-két ecsetvonással. Rólam se kellett több. Elég, hogy indulni akartam a géppel, és biztosan valami szerelőt akartam vinni. Itt eszembe jutott, amit öcsém beszélt el. Egyszer meglátogatott ez a pesti öcsém a reptéren, s persze beültünk a forgalmi épületi büffébe, s ott iszogattunk magunknak. Jó hosszúra nyúlt a poharazgatás, és az öcsémnek feltűnt, hogy egy csomó katona kívülről leskelődik befelé állandóan. Mikor ment ki a dolgára, megkérdezte Paukker bácsit a büffést, hogy mit ácsorog, mit leskelődik már egész délután ez a sok katona? Az öreg sunyi felém bökött az öcsémnek, ezt várják itten mindég, hogy mikor megyen már beszélni nekik. Ha vajh egyszer itt feledkezik a pohár mellett, már jönnek és lesik, hogy meddig marad, megyen-e már beszélni nekik ottan.

Ezt az öcsém csak most mondta el. Mikor Pokormándyék Sztaniszlauba kimentek, azt terjesztették rólam, hogy összebratyizok, iszok a legénységgel. No, a legjobb barátom, aki küldetésben ott volt, s hallotta, gyorsan Kolozsvárra repült visszafelé, hogy engem mentsen meg. De nagy örömmel ment tovább, mert tűz mellett ültünk a Szamosparton és Szabó Dezső füzeteket olvastunk fel hangosan. Persze minden este volt valami téma, és azért várt a sok katona, ha egyszer nem mentem, mi lesz az előadással.

Az újvidéki dologban is mind azt kaptam, amit a vádiratban annak idején hallottam. Bele van sűrítve minden. Egy

itt az állami gazdaságban annyira belemélyedt, hogy egy éjjel kiolvasta, és azt mondta, hozzak neki még Cseres Könyvet.

Most ezt a Búcsú nélkül című munkát szerzem be neki, mert én is kíváncsi lennék rá.

Maradtam sok szívélyes üdvözlettel híved: „Láczó"

 

Berettyóújfalu, 1965. január 29.

 

Kézzel írt levél.

 

 

 

d.

 

Hantó-Törjék Éva Cseres Tibornak

Lugano, 1965. március 1.

 

Kedves Cseres Tibor,

én egy lusta kutya vagyok és a legnagyobb disznóság, hogy nem jelentkeztem előbb. Ha van mersze és pénze, és bennem ismeretlenül egy picit bízik, akkor a következőre van lehetőség: egy német kiadó vegyes-saláta elbeszélés kötetet hozna ki. (Politikáról szó sincs.) Nem lenne otthon kellemetlen a kötetben megjelenni! Az én hevenyészett fordításom ellenére kíváncsi az írásaira. Kér, hogy küldjek több, tökéletesen lefordított novellát. Ez jó. Azt is kérdi: „...Eine zweite Frage wäre dann natürlich die Rechte. Wie kommt man dazu?" Ez is jó, ha már ezen jár az esze! Mellesleg fogalmam sincs, erről írjon. Én úgy remélem, hogy a jog a magáé. Kijön. - Felveszi a pénzt. Kész. Kinek van ebbe beleszólása, s ha van miért?! Különben is, úgyis olyan kevés pénzt adnak. (Még nem tudom mennyit.) Bár minden relatív. Lehet, hogy ez magának meg jól jön. Mi a csudának kell: mersz, pénz és belém helyezett bizalom?

A Mersz. Mi van, ha a kiadó azt mondja, mégsem kellenek a novellettek?! Vagyis vállalnia kellene, az illúziói esetleges elvesztését. Az rémes, nem? A Pénz. A beszélyeket feltétlenül magának kellene otthon lefordíttatni. Muszáj, hogy azt a fordítóval személyesen tanácskozza meg. A Bizalom. Megbízni az ismeretlen nőszemélyben, hogy az nem veszi fel, az esetleges honoráriumot, s nem dorbézolja el. Mi van ha nem kell? A lelke sebzett lesz. Mi lesz a kidobott pénzen lefordított novellákkal? Imakönyvébe préseli. Mi lesz, ha én aláhamisítom az aláírását, s felveszem a pénzt? Elpezsgőzöm. Ezek csúnya és rossz esetek. De mi van ha elfogad egyet is csak? (Már, mint a kiadó.) Akkor az nagyon jó, mert forog a neve ideki. És ha nem fogadja el? Akkor meg minek ad ki olyan sok-sok-sok pénzt a fordításokért? Hja, akkor én házalok nagy lapoknál és

Ha nem holnap, akkor félév múlva valahol úgyis elfogadják. Legalább a fordíttatás úgy megtérülne. Nem beszélve a ménkű nagy erkölcsi sikerről! A bizalmat illetőleg pedig: ígérem, hogy bűnös módon nem veszem fel az oly nagyon remélt pénzecskét. Különben is, megnyugtatásul - csak a szerző veheti fel mindenütt a pénzt. Kivéve - ha meghatalmazást ad. Tudja mit, ha már odáig fajul, akkor inkább jöjjön ki. Nálunk ehet, alhat ingyér.

Ha úgy véli, érdemes ezt a pici megkezdett ügyet folytatni, akkor írjon. Nekem postafordultával kellene a kiadónak írnom. Kérem, ne legyen olyan lusta, mint én! Igen, vagy nem - mindkét esetben várom válaszát, és higyje el, hogy nagyon szeretnék segíteni!                 H. Törjék Éva

 

P. s. A kiadó egy nagyon tiszteletreméltó cég. Jó könyvei vannak. Cseppet sem szégyen náluk megjelenni! Most nem írom meg, ne igyunk előre a medve bőrére!

 

Lugano, 1965. március 1.

Géppel írt tisztázat.

 

 

 

 

e.

 

Szentkuthy Miklós Cseres Tibornak

Budapest, 1965. április 5.

 

Kedves Tibor,

a legnagyobb örömmel üdvözöllek, és ölellek magas

alkalmából! Adott szavamhoz híven jelentkezem, - mindössze 10-12 nap múlva küldöm a modern tárgyú rövid novellát - egy porcióját kell addig lezárnom.

Éljen Tibor!                „Miklósod"

 

Feladó=Szentkuty Miklós                 Telef=(titkos)=364-169.

 

Budapest, 1965. április 5.

 

Kézirat, fekete/piros tintával írva, a szerzőtől megszokott kedves humorral fűszerezve.

 

 

 

 

f.

 

Horváth Károly Cseres Tibornak

Békéscsaba, 1965. április 6.

Kedves Tibor!

Engedje meg, hogy meleg szeretettel gratuláljak abból az alkalomból, hogy Pártunk és kormányunk a József Attila-díj I. fokozatával tüntette ki eredményes irodalmi munkásságáért. Külön gratulálok irodalmi sikereihez, úgy hiszem minden művét olvastam, filmjeit láttam, könyvei legtöbbjét megvettem, melyek közül nem egyet adtam közös ismerősünknek a Csehszlovákiában élő Breznovszki Pál nyugdíjas Tsz. elnöknek, kivel Medgyesen együtt dolgoztunk. Ő is szívesen őriz könyvtárában olyan könyveket, mint pl. a „térdigérő tenger", a „Nádudvari emberek", „Tűz Hódréten". Azért vettem bátorságot, hogy soraimmal zavarjam, bizonyára igen elfoglalt napjait, mert őszintén örülök sikereinek, és ezt már egyszer meg kell mondjam vagy írjam.

Jómagam idővel bőven rendelkezem hiszen 10 hónapja, 58 évesen rokkant nyugdíjas vagyok, van egy rossz szívem és mellé még néhány kiegészítő nyavalyám is, így én, aki egész  életemben sokat és szívesen dolgozó ember voltam, most tétlenül töltöm napjaimat, munkaképtelen vagyok és az élet legfőbb értelme a munka helyett meg kell elégedjem egy tagsági jeggyel a megyei könyvtárban.

Így rengeteget olvasok, gondolkodom, de ettől függetlenül a feleslegessé válás érzése keserű, és ez az érzés, túl olvasáson, túl minden más hétköznapi dolgon, egyelőre állandóan visszatér, és jónéhány napomat letargikussá teszi, de hátha egyszer majd ezen is túl jutok. Az egyik Népszabadságban megjelent írásában magamra ismertem „Kárász" főmolnár személyében, no meg a szavaimra, amit a választásokról mondtam annakidején. Sok idő múlt el felettünk, mióta a kis malmi „gyóntatószékszerű" üvegablakos

néha a háta mögé álltam beszélgetni s télen melegedni.

Arra a Cseres Tiborra sokszor gondolok, aki kevés fizetéséből aszkéta módon élve a testi táplálék helyett inkább szellemieket vett, könyvet vásárolt. Azóta, de a későbbi találkozásaink óta is nagyot nőtt az élet az új felé, és bizony úgy alakul, ahogyan régen mi szerettük volna. Ismétlem, őszinte örömmel gratulálok eredményes munkájához, a megbecsüléshez, mely ezen keresztül érte. Továbbra is sok sikert kívánok ezentúl születő írásaihoz, alkotásaihoz. Tanítsa ezt a népet a maga posztján, a maga eszközeivel, ahogyan mindig tette, köztük a „Hideg napok" leckéjével, hogy ne felejtsen ez a nép, mert a feledésre igen hajlamos.

Meleg szeretettel üdvözli       Horváth Károly

 

Békéscsaba, 1965. április 6.

 

Kézzel írt levél.

 

 

 

 

g.

 

Szentkuty Miklós Cseres Tibornak

Budapest, 1965. április 28.

 

Kedves jó Tiborom! (a tinta zöldsége véletlen - nekem is „lepetés"), - távol áll tőlem a gyerekesség, hogy modern novellámról azt képzeljem, Téged vagy bárkit izgatna: de Te kértél engem, ez irodalmi dolog, ez barátsági dolog és boldogan eleget is fogok tenni: meghívásodnak. Könyvtárból Händel kottákat csak napokra adnak - ezzel kell sürgősen végezzek, és aztán sokkal tovább. (még sok is lesz!)

Tiéd                Sz. Miklós

 

Budapest, 1965. április 28.

 

Kézirat levelezőlapon, zöld tintával.

 

 

 

 

h.

 

Hunyadi István Cseres Tibornak

Fonyód, 1965. május 5.

 

Kedves Tibor Barátom!

Most jutottam csak a „Hideg napok" köteted elolvasásához. A címadó kisregényed szuggesztív erejű remekmű, annál inkább élvezem, mivel én is szolgáltam Újvidéken egy évvel a mészárlások után. Amit Te megírtál, nyomaiban találkoztam vele, az eseményekkel, őslakók elbeszéléseiből. Az „Ezüstpajca" egyenrangú az előző kisregénnyel, tökéletes beleélés a korba, archaikus, csodálatos nyelve ma ritkán előforduló kincs. Kevés születik ilyen. Az „Ember fia és farkasa" is nagyon tetszett, csak az öreg Fábián figurája a mű második részében túlméretezett, arányai emberfelettiek. Szerkezete egészen újszerű, azt hiszem a Hideg napoknak is ez a főerőssége, de alakjait sem lehet elfelejteni, ritka írói telitalálatok.

Engedd meg, hogy könyvedhez és születésnapodhoz - ha megkésetten is - őszinte szívvel gratuláljak. Talán nem egészen illő, hogy ennyire halogattam az írást, de - bogaras Pali vagyok - elébb látni szeretem azt a munkát, amelyhez a kitüntetést osztják.

Szeretettel üdvözöllek:          Hunyadi István

 

Fonyód, 1965. május 5.

 

Kézirat.

 

 

 

i.

 

Kopácsy Gusztáv Cseres Tibornak

Dunaújváros, 1965. augusztus 25.

 

Kedves Tibor!

Üdvözöllek a „Hideg napok" remekműved nagy, kirobbanó sikere alkalmából. Itt Dunaújvárosban (volt Sztálinvárosban) nem lehet kapni. Nagyon érdekelne, mert akkor katona voltam, és

személyesen ismertem. Kérlek, küldjél 2 példányt utánvéttel egyet a nevemre, egyet M. Szőnyi Erzsébet kisleányom nevére - tanítónő Elek nemzetiségi községben - dedikálva. Örvendek sikereidnek, sajnos én egyelőre számviteli vonalon dolgozom változatlanul.

Engedd meg, hogy figyelmedbe ajánljam

- kivételes tehetségű, és főleg gerinces író, méltó utóda Te már kiharcoltad magad, de ha teheted, kérlek, támogasd erkölcsileg, mert igen megérdemli, majd szétszedik írásait itt vidéken, Tsz-ekben, katonáéknál stb. Dolgozom Erdei Ferencnek változatlanul, mint régi parasztpárti titkár. Tsz vonalon. Remélem, jó egészségben vagy és jó étvágyad van változatlanul, mint amikor [popup title="[...]" format="Default click" activate="click" close text="A szó olvashatatlan."] városában jártál.

További sok sikert kívánok változatlan régi - szamosfalvi - barátsággal.   b. Gusztáv

 

Dunaújváros, 1965. augusztus 25.

Kézzel írt levél.

 

 

 

 

k.

 

Körössényi János Cseres Tibornak

Budapest, 1965. október 29.

Kedves Tibor,

Kicsit elkésett gratuláció ez a József Attila-díjhoz, de mentségem, hogy éppen akkor két bordámat fűrészelték el, a legrondább tüdőműtétet szenvedtem át, most már a második '56 óta. Hosszú hónapokig nagy fájdalmaim voltak: nem ment az írás és az olvasás sem. Így hát a Hideg napokhoz csak nemrég jutottam, és most szeretném megköszönni, hogy rettenetes és boldog órákat szereztél vele. Megrázó írás. Kérlelhetetlen, kemény. Tárgyilagos, igazságos, magyar. A forma, a szétbontott, időnként pedig összefogott párbeszéd-monológ páncélként fogja össze a három napos, embertelen időt. Az a száraz tényközlés, az érzelem-mentes belső képek sorozata, mely másfajta írásaidban olykor terhes is, itt felemeli az egészet és - szívesen és boldogan írom le -, remekművet hoz létre. Sajnos nekünk minden időben vannak

De ez már más téma. Külön öröm viszont az a ritka elégtétel, hogy érdemes művet ért a kitüntetés.

Szeretettel és barátsággal       János

 

Ui. A mellékelt novellát az ÉS-nek küldöm. Derűs játék: még nincs erőm súlyosabb, komolyabb dolgokhoz. Úgy gondolom, a téma meg az ironikus hangvétel miatt éppen az ÉS-be való. Kérlek, küldd vissza, ha nem tudnád használni, még nagyon nehezemre esik a gépelés. Köszönöm.

Budapest, 1965. október 29.

 

Géppel írt tisztázat.

 

 

 

 

l.

 

Talpassy Tibor Cseres Tibornak

Budapest, 1965. november 4.

 

Kedves Barátom!

Ne ijedj meg, ezúttal nem kéziratügyben zaklatlak. Véleményem kívánkozik ki belőlem egyik írásodról, amelyet az utóbbi esztendők legjelentősebb magyar alkotásának érzek, és ezt szeretném megmondani neked. A Hideg napokról van szó. Nem most olvastam, de most is sokat beszélgetünk róla azokkal, akikkel még nagyritkán összejövök, s eddig pusztán azért tartogattam magamban véleményemet, mert azt hittem, változatlanul az „ÉS"

vagy, s nem akartam a nyalinkázó látszatába kerülni. Most azonban, hogy ettől a tehertől, mint hallom megszabadultál, és már nem kerülhetek olyan színezetbe, hogy hízelgéssel puhítani akarlak, nem tartanám helyesnek, ha elhallgatnám felfogásomat. Kis remeked példaképe az egyensúlynak és a röviden-sokatmondásnak, ezen a téren iskolapéldát teremt honunkban. De mi a leglényegesebb, s amit elsősorban kiemelni szeretnék: politikailag mértéktartással, szerencsésen megfogalmazott. Elmondja az újvidéki disznóságokról, ami felháborító benne, de nem csap át a mazochista nemzeti önkorbácsolásba, a felelősséget nem vállaltatja az egész nemzettel, amely lényegileg ártatlan az ügyben, s amely a tettet semmilyen vonatkozásában, soha nem vállalta. Tanú vagyok ebben, mert Bajcsy-Zsilinszky mellett végigéltem a küzdelmeit a galádság majd miután ez nem sikerült, a megfelelő reparációért. (Erről egyébként írni fogok a most készülő s témád azért is áll oly közel hozzám.)

Te avatott tollal úgy nyúltál a dolgokhoz, ahogy az efféléhez nyúlni szabad és kell, s ez, úgy gondolom a legnagyobb elismerés is, örülök, hogy hibátlannak sikerült, az érte kapott díjat fölösen megszolgáltnak érzem, ezzel a munkával kivívtad, hogy az első vonalhoz tartozónak rangsoroljanak. Konkrét stílusod is jól érvényesült ennél a munkánál, és nagyban elősegítette annak plaszticitását. Így alkalmazva a modernséget, én, öreg smokk nem tartok semmi kivetnivalót abban, hiszen nem hoz stílus elszegényedést. Még egyszer szívből gratulálok tettedhez öreg fiú, és melegen szorítom meg érte kezed.

Mellesleg köszönöm, hogy

kedvező ajánlással passzoltál át, csak most értettem meg (beosztási változásodra célzok), miért volt szükség erre. Molnár igazán kedvesen kezel, nem rajta múlik, hogy eredmény ezideig nem mutatkozik. Talán a későbbiekben sikerül másoknak is megfelelőt produkálnom.

Jókedvűen ismétlem meg mélységes elismerésem, és további sikereket kívánok Neked. Várom, hogy erre a teljesítményre ráduplázz. Ebben a reményben ölellek meleg szeretettel                 

 

Budapest, 1965. november 4.

 

Géppel írt tisztázat.

 

 

 

Ezen a napon történt május 28.

1940

A második világháborúban Németország elfoglalja Belgiumot – III. Lipót király feltétel nélkül kapitulál.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Nemzetközi kapcsolatok a 20. század második felében

Sokan és joggal vélik úgy, hogy a 20. századi magyar politikai gondolkodás egyik fő jellemzője a kellő nemzetközi kitekintés, a külpolitikai horizont hiánya volt. Ez nagyrészt abból adódott, hogy Magyarország évszázadokon át nem volt független állam, így önálló külpolitikával sem rendelkezett. Függetlenségét ténylegesen 1918 végén, az Osztrák‒Magyar Monarchia szétesésének pillanataiban nyerte el, jogilag pedig paradox módon az ország területét megcsonkító trianoni békeszerződés állította vissza. A két világháború közötti időszakban nem csak a politika iránt érdeklő „átlagemberek”, de nemegyszer maguk a döntéshozók sem látták át teljes egészében a nemzetközi összefüggéseket, vagy pedig ideológiai megfontolásokból figyelmen kívül hagyták azokat. Ez gyakran hibás, átgondolatlan és káros döntéseket eredményezett, ‒ elég, ha csak a Szovjetunió elleni elhamarkodott hadba lépésre gondolunk. A második világháborút követően Magyarország ismét elvesztette függetlenségét, és közel 45 évig az ún. keleti blokk többi országával együtt a Szovjetunió csatlósa volt. Önálló külpolitikáról vagy külpolitikai gondolkodásról ‒ főleg az 1950-es években ‒ nem, vagy csak alig lehetett szó.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája: „Nemzetközi kapcsolatok a 20. század második felében”. Elsődleges célunk az, hogy a magunk szerény eszközeivel hozzájáruljunk a nemzetközi kapcsolatok 20. századi történetének jobb megismeréséhez, ezzel is segítve olvasóink jobb eligazodását a mai kusza külpolitikai viszonyok között. Kiss András az amerikai–iráni kapcsolatokat helyezi történelmi távlatba, Wencz Balázs Kádár János és a keletnémet kommunista vezér, Erich Honecker 1977. márciusi tárgyalásait ismerteti, míg Garadnai Zoltán azt mutatja be, miként látták Magyarországot az 1980-as évek elején francia szemmel. Seres Attila két fiatal magyarországi görög emigráns 1956-os kalandos sorsát eleveníti fel, Kántás Balázs pedig az 1920-as évek elejére kalauzol vissza bennünket, és egy „magyar sörpuccs” tervének történetéről ír.

Budapest, 2020. április 17.

A szerkesztők