Cseres Tibor levelezése II.

Levelek Cseres Tibornak (1960-1969)

Hideg napok, forró sikerek, sanda szándékok

„Könyved megjárta utánam Párizst, Zürichet, míg itt utolért, pihentetőn, nagyon elgondolkoztatón, némi utakat bejárva az emlékek ösvényén, a zöld levél árnyékában töltöttem véle két napot. Köszönöm, hogy küldted, s köszönöm a gondolatot, hogy küldeni érdemes. Sokszor megrázott. Mindjárt a gyergyói nyitány, - ettől kezdve úgy olvastam már, mint éveid állomásait. Különös, régen még úgy éreztem, hogy alkotóként Szabó Lőrinc mögé zárkózol föl, s íme, a kötet a késői Móricz Zsigmond útja: amikor az élet riportot dob fel, s ez válik magasrendű írásművészetté."

 

 

 

1968

 

 

 

a.

 

Márton László Cseres Tibornak

Párizs, 1968. január 12.

 

Kedves Barátom,

Udvariatlanságban vagyok ludas, azért mentegetőzöm. Köteted idejében megkaptam, de feleségem elvitte Normandiába, és a tengerparton a cím kiesett belőle, csak most szereztem meg a Műhely listájából. Ezért csak most köszönhetem meg hálásan figyelmedet és az élményt, melyet a kötet olvasása okozott. A véleményem elmondtam az éter hullámain, és nyomtatásban is meg fog jelenni az Új

Így kutyafuttában csak annyit, hogy fura módon minden háborús novellád felette áll a többinek: egyéni, modern elbeszélő technikád itt érvényesül a legjobban. Mindenesetre rangos, kitűnő kötet, ideje lenne, hogy a Hideg napok vagy más kisregényed idegen nyelven is megjelenjen - úgy értem nyugatin.

Látom új

a Horváth Béla féle Látóhatárban, megint csak izgalmasnak jónak ígérkezik. Kár, hogy a dolgok furcsa konstellációja miatt a legjobb magyar írók éppen itt kényszerülnek publikálni.

A könyvet még egyszer köszöni, és kézszorítását küldve üdvözöl  Márton László

Nem lenne kedved alkalomadtán nálunk is publikálni? Novellát, cikket, amihez kedved van. A Jogvédő általában kiküldi a nekünk szánt kéziratokat.

 

Párizs, 1968. január 12.

 

Gépirat, a Magyar Műhely Szerkesztőségének céges levélpapírján.

 

 

 

b.

 

Marton Lajos Cseres Tibornak

Jeruzsálem, 1968. február 24.

 

Kedves Cseres Tibor,

ismeretlenül, kéréssel fordulok Önhöz, s így hát előbb bemutatkozom. 1910-ben Nagyszalontán születtem. Egyetemet Kolozsváron végeztem. Voltam munkaszolgálaton, deportációban. 1945 óta jelenlegi tartózkodási helyemen vagyok. 1950 óta a rádiónál dolgozom, s ezenkívül magyar zsidó, s különösen erdélyi zsidó vonatkozású dolgokat publikálok, főként héberül, de néha magyarul is az itteni magyar nyelvű napilapban, más helyen is.

Az Ön munkásságát elég jól ismerem. A „Hideg napok"-ra már akkor felfigyeltem, amikor még aránylag kevesen, amikor csak folyóiratban jelent meg. Később megszereztem több verzióját, színmű formáját, legutóbb a film forgatókönyvet is. A filmet is láttam. Tavaly, amikor még Tel Avivban volt

bemutatták, meghívottaknak. Nagy hatással volt a kitűnő film azokra is, akik a magyar szöveget nem értették meg. Igen jó közönség volt jelen és a filmnek jó volt a sajtója is, mind héberül, mind pedig más nyelven. Csécsei ügyvivőtől és Zagyi kulturattachétól akkor úgy hallottam, hogy tárgyalnak a film rendes mozikban való bemutatásáról is. Eközben a követség elment s most ilyesmire - magyar film bemutatására - alig kerülhet sor. Remélhetőleg később majd megváltozik a helyzet. A könyvről, a filmről annak idején beszéltem a rádióban. Persze igen pozitív értelemben.

Éppen azért, mert az Ön írásait kedvelem és Önt becsülöm, bátorkodom most kéréssel fordulni Önhöz, nem is éppen kis kéréssel. Két tudományos mű számára - egyik angolul, másik héberül fog megjelenni - erdélyi címszavak írását vállaltam. Mondanom sem kell, hogy nem könnyű ezt a szóban lévő területtől ily nagy távolságban jól megcsinálni. Most az egykori bözödújfalusi proselyita zsidók, volt szombatosok kérdésével foglalkozom. Hogy ez ügyben Öntől kérjek segítséget, arra az ÉS-ben „Régi dicsőségünk" címmel megjelent írása adta az indítást. Hisz végül is Nyárádszereda, jeruzsálemi perspektívában igazán nincsen messze a Küsmöd folyó partjától, Bözödújfalutól.

A probléma a következő: az erdélyi szombatosság késői, őszi virágzásának helye volt Udvarhely megye és különösképpen Bözödújfalu. Talán azt mondhatnánk, ott volt a végállomása. 1868-69-ben aztán - amikor erre a törvényes lehetőség megnyílott, a bözödújfalusi székely szombatosok áttértek a zsidó hitre. Hitközségük életére sok és érdekes anyagom van. Héberül erről eddig nem írtak, a héber historiográfiában egyedüli tégla lesz az épületben, amit én tudok majd megalkotni. Teljes mértékben hiányzik azonban számomra a történet záró része. Mi lett a bözödújfalusiakkal a vészkorszakban, 1940-l945-ben. Úgy tudom, hogy 1940 őszén valamelyes magyar jogszabály (törvény vagy rendelet?) kiterjesztette a zsidó törvény hatályát Erdélyre is. Ennek a jogszabálynak egyik szakasza (a szövegre tudományos idézés apparátusával volna nagy szükségem) úgy intézkedik, hogy az nem fog vonatkozni a bözödújfalusi proselytákra, ha hat hónapon belül valamely keresztény hitfelekezetre áttérnek. Igaz-e, hogy volt ilyen törvényes intézkedés? Ezt jogtörténész könnyűszerrel megmondhatja, s Ön biztosan ismer olyan embert, aki az ilyen dologban járatos. Mint Budapesten élő erdélyi biztosan kapcsolatban áll más erdélyiekkel, székelyföldiekkel, Udvarhelyszékiekkel. Tőlük megtudhatná, mi lett a proselyták sorsa. Állítólag egyesek unitáriusok lettek, mások megmaradtak zsidónak, és így sorsuk azonos lett a többi zsidóéval, talán a marosvásárhelyi gettón át Auschwitzba kerültek. Jött-e közülük valaki vissza? Mi most a helyzet.

Mindezen konkrét kérdésen kívül minden érdekelne, amit e tárgyról közölni tud velem. Tisztán tudományos célt szolgáló munkát segít elő szívességével, amelyet előre is hálásan köszönök.

Igaz híve: Dr. Marton Lajos

 

Kolozsváron néhai Bíró Vencel tanítványa.

 

Jeruzsálem, 1968. február 24.

 

Gépirat, kézzel írt kiegészítéssel.

 

 

c.

 

Cseres Tibor dr. Marton Lajosnak

Budapest, 1968. március 22.

 

Kedves Uram, ne haragudjék, hogy válaszommal hetekig várakoztattam, de bizony az a helyzet, elég messzire esik mostanában Bözödújfalu Budapesttől. Különösen, ha valamit pontosan akar az ember megtudni. Nem volt könnyű hát érdeklődésére hiteles adatokat találnom. S hogy mégis találtam, az egy kicsit a szerencsén múlott: éppen nálunk járt egy bözödi származék. Hadd kezdjem a bözödújfalusi prozeliták dolgát mindjárt 1944-ben, mert az ún. zsidó törvények egyre fokozódó szigorodásai - paraszt emberek lévén - csak akkor érintették őket. Harminc családról volt szó, mintegy 300-350 személyről. Ezek abban az időben még tartották magukat a vallásuk előírta rítushoz. Ezt mindenki tudta róluk, s azt is, emellett székely származásúak. Ezért okozott meghökkenést, hogy az l944 nyarán végrehajtott ún. gettózás idején az alsóbb állami szervek (jegyzők, csendőrök) a rendelkezéseket betű szerint megtartva őket is beterelték, vagy beterelni szándékoztak. Aggályoskodó felterjesztések és mentesítési javaslatok mentek a belügyminisztériumba, a miniszterelnökségre. Közben a bözödi székely-zsidók egy része már feltétlenül bekerült a marosvásárhelyi „táborba". A mentesítő rendelkezés végül is megszületett s a bözödújfalusiak elhagyhatták Marosvásárhelyt. Három-négy család azonban nem hagyta el a gettót, vállalta az egyetemes zsidóság sorsát, a szégyenbélyeget és az elhurcoltatást is, s nagyrész a gázkamrákban elkövetkező megsemmisítést is. Ezek a családok hihetőleg csupa felnőttekből álltak. Gyermekekkel nehezen képzelhető el a szolidaritás ilyen foka. Egyszerű parasztembereknél, a helytállás, önfeláldozás, még vallási fanatizmust feltételezve is szokatlan. Valamiféle személyes indítéknak is lennie kellett, s ezt meg is találtam: volt egy férfi a bözödújfalusiak között, aki származása szerint nem székely, hanem máshonnan érkezett valódi zsidó volt, és csupán benősült. A mentesítő rendelkezések őreá nem vonatkoztak. A felesége nyomban úgy határozott, hogy mellette marad. A férfi emberi becsülete, valamint a házaspár iránti együttes rokonérzés adta aztán azoknak a családoknak az elhatározáshoz a döntést, hogy az elhurcolásra ítéltek sorsát vállalják.

A gettót elhagyókat aztán a hivatalos szervek megbízottai igyekeztek meggyőzni arról, hogy helyesebb lenne, ha további „félreértések, kellemetlenségek" elkerülése végett, valamely keresztény felekezetbe lépnének. Többen unitáriussá lettek ekkor a bözödiek, s néhányan reformátussá.

Mint hallom, az elmúlt két évtized alatt Bözödújfalun is körülbelül úgy hanyatlott a vallásos élet, mint a népi demokráciákban egyebütt is. A vallási közömbösség uralkodó a fiatalok körében, s a családok nagyrészében is. Amikor l960-ban lehetőség nyílt, hogy a romániai zsidóság legálisan kivándorolhasson Izraelbe, a lehetőség a prozeliták számára is kínálkozott. Bözödújfaluból három család jelentkezett, és költözött ki. Mint hallom nem annyira a vallásos buzgóság, hanem inkább az életkörülményekkel való elégedetlenség miatt. Erről azonban soha nem lehet bizonyosat tudni. E három családfő egyikének nevét ki tudtam deríteni: Rózenc (Rosencz?) Lajosnak hívják, és ő is származás szerinti zsidó. Sőt, alighanem azonos azzal a személlyel, akit az imént név nélkül említettem, akit felesége és hívei önként követtek a szenvedésbe. Érdemes lenne megkeresni és megtalálni őt Izraelben. Hatvanéves férfi lehet. Esetleg valamivel idősebb.

Két-háromnapos levéltári kutatással megtudhatnám még a mentesítési rendelkezések számát, esetleg a felterjesztéseket, de azt gondolom, a lényeget holmi aktaszámok nem érintik.

Ha valami jelentős adat még tudomásomra jut, megírom Önnek. Remélem, ezeket a sorokat is használhatja munkájához.

Személyemre és írásaimra vonatkozó kedves sorait nagyon köszönöm.

Baráti üdvözlettel ismeretlenül is                  Cseres Tibor

 

Budapest, 1968. március 22.

 

Gépelt fogalmazvány.

 

 

d.

 

Kresz Mária Cseres Tibornak

Budapest, 1968. március 5.

 

Kedves Cseres Tibor!

Engedje meg, hogy mint a Néprajzi Múzeum egyik legrégibb munkatársa reflektáljak „Alig múzeum" című

Örülnék, ha cikke nyomán a sajtóban, az irodalmi és értelmiségi köztudatban olyan féle vélemények hangzanának el, amelyek arra kényszerítenék az illetékeseket, hogy végre cselekedjenek a érdekében. Ahogyan korábban a sajtó és a közvélemény nyomására történt döntés a szabadtéri múzeum ügyében, miután emberöltők óta haboztak.

Legsürgősebb a kiállítás ügye. A Várba tervezett épületet ideiglenesen (vagy véglegesen?) lefújták. De helyére nem terveztek semmit, legfeljebb virágágyat. Véleményem szerint, ha erre a helyre egy modern kiállítási csarnokot terveznének, az olcsóbb lenne, mint egy teljes múzeum. Ide olyan kiállítást tudnánk rendezni hazai és nemzetközi gyűjteményeinkből, amely Magyarország egyik legszebb látványossága lenne. Emlékeztetem az l964-es Magyar Népművészeti kiállításra a Műcsarnokban, 20 év egyik legnagyobb kiállítási sikerére.

Nem tartom megoldásnak azt, amire a cikkben idézett kollégám célzott, hogy ideiglenesen, 12 évre rendezzünk valahol kiállítást. Épület átalakítás kiállítási célra, kiállítás rendezése, óriási befektetés, viszonylag rövid időre, - és utána kezdhetjük elölről! Nem tartanám megoldásnak azt sem, ha a Nemzeti Galéria épületét

ezt az épületet nem tudnánk stílszerűen és gazdaságosan hasznosítani. (Különben sincs igaza az unokahúgocskának, az még nem baj, ha kicsi a terem, attól lehet tartalmas a kiállítás.)

A Várba tervezett Néprajzi Múzeum épület-terveinek egyszerűsített változatát kellene elkészíttetni, csak kiállítási termekkel, a nagyközönséget szolgáló termekkel, - ennek költségeit elő kellene teremteni!

Köszönöm, hogy foglalkozott velünk, és kérem ne tekintse a Néprajzi Múzeum kérdését befejezettnek vagy lezártnak.

Tisztelettel egy „alig-muzeológus", Kresz Mária tudományos főmunkatárs

Még sok más baj is van, de ezeket nem akarom most felsorolni!

 

Budapest, 1968. március 5.

 

Gépirat, kézzel írt kiegészítésekkel.

 

 

 

e.

 

J. V. Szalimon Cseres Tibornak

 

 

Kedves Tibor Bátyám!

Elolvastam az „ÉS"-ben szép kis

a Kremli találkozásokról. Gondolom lesz még folytatása és „magyar szemmel" láthatjuk mindazokat az eseményeket, amelyek Gorkij-napok idején zajlottak le Moszkvában. Hogy vannak, mi újság Magyarországon, az Írók Szövetségében? Tudom, hogy Darvas elvtárs Romániába utazott, már alá is írta a munkatervet. Moszkvai tartózkodása idején azt ígérte, hogy visszatérte után azonnal elküldi nekünk azoknak az embereknek a listáját, akik ez évben jönnek hozzánk, valamint azokét, akik részt vesznek majd a fordítói és kiadói vegyes bizottságban a magyar fél részéről. Sajnos, ezidáig még nem kaptunk semmit. Ha lehet, valamilyen udvarias formában tolmácsolja, kedves Tibor bátyám, ezt a kérésünket Darvas elvtársnak.

Magam részéről bátorkodom még egyszer ismételni kérésemet: ha mód van rá, küldje az Írószövetségünk címére a következő könyveket: 1. Cseres Tibor: Fekete rózsa, 2. Gáll István: Csapda, 3. Erdős László: A Hegedűs-ügy, és ha Magyarországon lehet valahol kapni, Szabó Gyula: Gondos-atyafiság átdolgozott egykötetes regényét, amiért igen hálás leszek. Igaz barátsággal és tisztelettel

Szalimon

 

Kézzel írt levél, keltezés nélkül. A neki küldött szállítási igazoláson 1968. május 14. dátum áll.

 

 

f.

 

Örkény István Cseres Tibornak

Budapest, 1968. szeptember 5.

 

Kedves Tiborkám!

Köszönöm

Már-már azt hittem, mindketten leállunk ezzel a de látom, neked még van róla mondanivalód, - és milyen fordulatos, cselekményes a regény!

Gratulálok és szeretettel ölellek                     Örkény István

 

Budapest, 1968. szeptember 5.

 

Kézirat.

 

 

Örkény István Cseres Tibornak

Kedves Tibor!

Kérlek, érett megfontolás után átírtam a

című kis írás második oldalát. Kérlek, cseréld ki a két oldalt. Nincs nagy különbség, de a régi fogalmazás félremagyarázhatóbb volt, mintha ez az írás a párt vezető szerepe ellen íródott volna, amiről szó sincs. Ölel                 Ö. I.

 

Kedves Tibor!

Azt a kérdéses írást ma reggel átírtam, és most az az érzésem, hogy nem lesz vele baj. Bár az én érzéseim sokszor csalnak, csalnak.

Ölel                 Ö. I.

 

Gépirat, keltezés nélkül.

 

 

 

g.

 

Cseres Tibor Kereszthy Józsefnek

Budapest, 1968. szeptember 12.

 

Kedves Barátom!

Ismeretlenül is, lám félreértés támadt köztünk, s Te már talán neheztelsz is rám, olyan feladat elmulasztása miatt, melyet én nem vállaltam és nem is vállalhattam.

Élő írók könyvéről esztendők óta nem írok s az a kérésed, hogy könyvedről recenziót írjak az Élet és Irodalomba, alapvetően ellenkezik kialakított szokásommal s a lappal kötött megegyezésemmel. Ha ez esetben mégis kivételt próbálnék tenni, jó előre meg kellene találnom azt a védekezési formulát, amellyel a következő hónapokban bizton jelentkező 10-15 könyvismertetés-igényt elháríthassam. De nem is látom okát, hogy megtörjem szerződésben szabályozott s eléggé terhes kötelezettségemet az olümpia miatt, mely könyvednek kétségtelenül irigylésre méltó aktualitást és kelendőséget fog kölcsönözni.

Azután: csakis olyasmiről szoktam írni, ami érdeklődési körömből spontán következik, vagy ami készülő munkám valamelyikével mesgyés. A nézősportok és a világversenyek viszont meglehetősen távol állnak tőlem és érdeklődésemtől. Talán korom miatt?

Hallom, hogy

két példányt is küldtél számomra, s ráadásul egyiket dedikációddal láttad el

Sajnos, csak a második jutott el hozzám, s ezt alighanem visszaküldenem illik. Ha az aláírásoddal ellátott kötet hozzám jut, azt természetesen megtartom és megbecsülésem jeléül polcomra helyezem, ilyen jellegű munka úgysincsen könyvtáramban. Emezt a példányt ugyanis átolvastam, sőt elolvastam és mondhatom, a maga nemében kitűnő munkának tartom. Nekem sokminden újdonsággal szolgált, noha régi dolgokat összegez. Zavarna azonban, ha erről nyilvánosan kellene beszélnem, merthogy soha még hasonló munkát nem olvastam, s az összehasonlításra semmi alapom nincsen. Lévén, hogy a sport jelentőségének elismerése mellett a róla szóló hírlapi tudósításokat sem szoktam elolvasni - még világversenyek napjaiban sem.

Szíves voltál ötletet is javasolni, hogy megkönnyítsd feladatomat: hogy az irodalmi olümpiák műsorra tűzésének követelését állítsam cikkecském tengelyébe. Ezt a fentiekből következően nem tehetem, s tovább azért sem, mert a Te ötletedet kellene felhasználnom, s csak talán akkor volna értelme szólnom róla, ha dicsérőleg és követelőleg magam is erőteljesen üthetnék a világközvélemény asztalára. Egyebek miatt, mondom, azért sem tehetem, mert szívből és mély meggondolásból is ellenzek minden versenyszerű vetélkedést írók és irodalmi alkotások között. Óhatatlan, hogy valamiféle pontozásos mérkőzésen ne az érdem húzza a rövidebbet.

Ennél többet, úgy hiszem, nem kell mondanom ahhoz, hogy esetleges neheztelésedtől eltántorítsalak. S nem mulaszthatom el az alkalmat végül, hogy a hozzánk tartozó hölgyek segítőkészségét és jóhiszeműségét megdicsérjem és megköszönjem. A Te nevedben is.

Üdvözöl                     Cseres Tibor

 

 

Budapest, 1968. szeptember 12.

 

Gépelt másodpéldány.

 

 

 

h.

 

Perjés Géza Cseres Tibornak

Budapest, 1968. szeptember 12.

 

Kedves Tibor!

megkaptam, igen köszönöm kedves figyelmedet. Gratulálok ehhez a nagy vissza- és beleérzéssel készült íráshoz: az atmoszféra - mint a „Hideg napok"-ban is - tökéletes. Ilyen volt a honvédrés, és ilyenek voltak azok a napok! Még sok mindenről írhatnék, ami könyvedben tetszett, de gondolom az esztétikai jellegű megjegyzéseket sokkal hivatottabbaktól is megkaphatod, így ezekkel nem is terhellek, annál is inkább, mivel ajánlásod szerint is „szakmai" észrevételeket vársz tőlem, s a szakma alatt minden bizonnyal a katonai szakmát érted.

Csupán néhány megjegyzés az irodalmiságra. Nagyon tetszik szép, tiszta nyelvezeted és stílusodnak az a sajátossága, hogy nagy - sokszor nagyon nagy - dolgokat tudsz kimondani keresetlen, egyszerű eszközökkel. Ha valami, akkor a nagyképűség valójában messze áll Tőled. Magam részéről igen jól rezonálok filmszerű szerkesztésedre is: az egymástól élesen elválasztott jelenetek filmszerű felvillantása teljesen azonos azzal, ahogyan azok az idők bennem élnek. Nagy hatással van rám az a mód is, ahogyan hétköznapi szavakkal tudsz elmondani borzalmas dolgokat (pl. a tizedelés, és Czakó öt golyóval történő hasba lövése - s milyen „szakszerű": ilyen közelről valójában legjobbnak tűnik a hasra célozni, meg aztán legbiztosabb is, hiszen a fejre adott lövés esetleg a körülállókat veszélyezteti.) Említettem Neked, hogy az a novellád is, amelyben egy disznóölés-játékban végbement gyermekgyilkosságról írsz, igen hosszú ideig megülte tudatomat és lidérces nyomásként újra és újra visszatért. Így lesz, úgy látom a tizedelési jelenettel is. (Egyébként az a tudálékos

kalandregénynek minősítette a könyvedet. Fantasztikus, hogy mennyire eltompult - vagy soha nem is volt meg? - benne a természetes józan ész és ízlés a sok irodalomelméleti halandzsától.)

Na, de a katonai dolgokat! Mint már mondtam, ebben mester vagy, és nem hiszem, hogy akadjon ma író nálunk, aki ezt utánad tudná csinálni. Hogy írásod annyira hangulatkeltő, pontosabban atmoszférateremtő, abban döntő része van az olyan apró részleteknek is, mint a csendőrök és a halálraítéltek együtt végrehajtott, stramm megállása a 11. oldalon. („S a hat ember, mintha bölcsőtől fogva egy csupron, egy tejen, egy nadrágban nőtt volna...") Persze, ez a jelenet nem olyan jelentéktelen, mint amilyennek látszik. Akinek van érzéke, főleg pedig tapasztalata, az jól tudja, miről van szó. És távolról sem arról van szó, amit gyorstollú kritikusaink reflex-szerűen megfogalmaznának: ti., hogy Cseres itt a fasizmus gépszerű embertelenségét akarja érzékeltetni az őrök és a halálraítéltek pompásan fegyelmezett együttesében, hanem sokkal inkább arról a csapattiszti élményről van szó, arról a rendkívül mélyértelmű pedagógiai gyakorlatról, aminek célja az volt, hogy az ilyen, a tájékozatlan szép lelkek számára cirkuszi mutatványnak számító kiképzéssel gyúrjunk egységes masszává a világ minden tájáról összeverődött, eltérően érző és gondolkozó emberek sokaságát, úgy, hogy a végén már maguk is azt higyjék, hogy mindig is „egy csupron, egy tejen éltek..." Aki ismeri a háborút, aki egyszer is érezte azt a furcsa csikarást a hasában, amikor lőni kezdenek, az azt is tudja, hogy ennek a „lélektelen drill"-nek milyen óriási jelentősége van a háborúban, milyen hatalmas segítséget jelent parancsnoknak és alárendeltnek egyaránt, amikor halálos kockázattal járó feladatokat kell végrehajtani.

Írásaidban igen nagyra értékelem, hogy személyes tapasztalataid alapján tudod, hogy a régi honvédség nem olyan volt, amilyennek szokás lefesteni, és ebből a meggyőződésedből nem is vagy hajlandó engedni. A honvédség a Te leírásodban olyan amilyen egyáltalán lehetett, nem jobb, de nem is rosszabb. Hogy a hivatásos tiszteket negatívabban ábrázolod (Büky és Czakó), mint a tartalékosokat, hogy az intézményesen és szervezetileg másodhegedűs válik végül is a főszereplővé, hogy amikor a nagy elhatározásokról van szó, akkor az, akinek hivatalból döntenie kell, nem tud dönteni, mindez nyilván személyes tapasztalataidból ered és abból az ellenszenvből, amelyet Te minden megértésed ellenére is, osztozva az intellektüelek antimilitarizmusában, a hivatásos tisztek kasztjával szemben éreztél. Más kérdés, hogy ez az antipátia mennyire jogosult, és az is, hogy szükségképpen szűkkörű tapasztalásod alapján helyes-e egy ilyen általánosítás. Bizonyára sokszor az volt a helyzet, hogy a tartalékos tiszt intellektuálisan és morálisan jobban megállta a helyét, mint a hivatásos. Viszont nem tagadható, hogy ennek fordítottja is gyakran előfordult. Annak a valószínűsége, hogy a

önállóbban, az intézményes keretektől és beidegzésektől függetlenebbül tudjon cselekedni, természetesen nagyobb, kérdés azonban, hogy szem előtt tartva azt a funkciót, amit a hadseregnek bármelyik társadalomban is be kell töltenie, túlságosan nagy haszonnal járna-e, ha a tisztikar túlságosan rugalmas lenne. A ht. tiszt kötelessége szinte, hogy bizonyos fokig korlátolt legyen, mert, ha lehetőséget adnánk arra, hogy elhatározásaiban a szűken vett katonai indokokon kívül még a nagypolitika tényezőit- amelyekről természetesen csak igen-igen hiányosan lehet tájékozódva - is figyelembe vegye, akkor könnyen odajuthatnánk, mint a latin-amerikai, vagy afrikai államokban, ahol a katonák politikai mérlegelései a katonai puccsok szakadatlan láncolatát idézik elő. Tulajdonképpen Te nem is kívánsz ilyet a ht. tisztektől s éppen ezért mikor olyan helyzetet írsz le, ahol valamilyen rugalmasabb döntésről van szó, rendszerint tartalékos tiszteket veszel elő. Legfeljebb azt hiányolom írásaidban, hogy a ht. tisztek személyéhez úgy kapcsolsz valamilyen emberi gyengeséget - pl. Bükynél a disznótoros ebéd iránti érdeklődését, mikor körülötte minden recseg-ropog, és Czakó nőzése -, hogy abból a tájékozatlan, vagy a régi tisztikarról csak ilyen információkat kapni akaró olvasó azt a meggyőződést merítheti, hogy bennünket a Ludovikán csak zabálásra és nőzésre tanítottak.

És itt vagyok annál a pontnál, amiért így nekilódult a tollam - bocsánat, írógépem! Nyíltan megmondom - Neked talán említettem is - mérhetetlenül méregbe gurít, ha a régi tisztikarról sommásan kedvezőtlenül írnak. Én sok mindent elfogadok: valójában nem voltunk műveltek - de miért lettünk volna? talán bárhol és bármikor a tisztikar jeleskedett volna ilyen tekintetben? azután: az ún. értelmiségben ki volt akkor, és ki ma, a művelt? talán olyan sok van belőlük?, hogy elszakadtunk a társadalomtól és privilégizált helyzetünkben az emberek feje fölött éreztük magunkat - de, hát nem a feudális magyar társadalom helyezett bennünket érzelmileg, értelmileg és szociológiailag is erre a szintre? - hogy nem láttunk tisztán politikailag - ugyan ki látott itt tisztán? De nem fogadom el: hogy nem értettük a szakmát, hogy kötelességünket nem teljesítettük, és hogy kivontuk magunkat a harctéri próbatételből. Miután meggyőződésemet az előbbiek alapján ismered - ti., hogy a ht. ti. feladata a technikai végrehajtás, nem pedig a politikai mérlegelés - minden olyan követelés, ami túlmegy azon, amit a tisztekkel szemben támasztunk, irreális, a régi tisztikar elbírálásánál egyedüli releváns szempont, hogy az adott keretek között megálltuk-e a helyünket vagy nem. Szerintem, igen. Éppúgy, mint a pedagógusok, a pénzügyőrök, a vasúti kalauzok, a postások stb. stb.

Ne érts félre! Nem azt akarom mondani, hogy Te ennek az ellenkezőjét akarod bizonyítani. Ismétlem, írásaid azért tetszenek, mert lényegében helyesen rajzolod meg a dolgokat. Viszont éppen azért, mert tapasztalataid alapján ismered a helyzetet, s mert igazságérzeted és írói felelősségtudatod nem engedi meg a hamisítást, joggal kérhetem Tőled, hogy készülő írásaidban, főleg pedig nagy regényedben - amelynek szélesebb tablójában erre módod is van - talán még jobban kidomboríthatnád, hogy az a polgári és hazafiúi kötelesség, ami az emberek nagy tömegére kötelező lehet, és ami egyáltalán reálisan elvárható, mélyen, alapvetően különbözik attól a hazafiságtól, amit itt Pesten egyes irkászok gőzös agyukban kiókumlálnak. Mert ez egy tartalom nélküli absztrakció, élettől idegen vágyálom, rosszul megemésztett olvasmányok alapján felállított filozófikus konstrukció, ha nem éppen az érzelmi és kollektív kötődésre való képesség hiányából eredő üres teoretizálás, esetleg a fejek és a lelkek összezavarására szolgáló cinikus halandzsa. Foglalkoztat a gondolat, hogy „Egy ludovikás visszaemlékezései" vagy hasonló címen megírjam

Szeretném érzékeltetni az emberekkel azt, hogy mi a háború és a katonai hivatás és szeretnék elégtételt adni azoknak, akik - meggyőződésem szerint, legalábbis szubjektíve! - jó hazafiak, jó szakemberek és kötelességüket teljesítő katonák voltak, akik közül igen sokan egészségüket vagy éppen életüket adták azért, amit esküjükben megfogadtak.

Erről van szó!

Figyelmedet még egyszer megköszönve, azon felül ilyen természetű eszmecserékre készen állva, baráti szeretettel üdvözöl és gratulál őszinte híved:     Géza

 

Budapest, 1968. szeptember 12.

 

Géppel írt tisztázat.

 

i.

 

Aszódy János Cseres Tibornak

Bukarest, 1968. november 8.

 

Kedves Barátom,

Idejében vettem leveledet (a levél keltét nézve kicsit irigyeltelek, szép lehetett októberben Visegrád) nagyon köszönöm adataidat, az egész curriculum vitae-t átdolgoztam. Én sem voltam itthon, Borszéken és egyebütt pihentem ki e viharos nyár viszontagságait, hazatérve az újsághalmazban felfedeztem E. Fehér Pál cikkét, amiről

úgy, hogy a - most már nem „lappangó" - is rendben van. Egyelőre úgy tűnik, hogy a kötet, amely közben már nyomdába került, éppen a nyomdaviszonyok miatt csak a nyár elején jöhet ki. Előrenyomulásának különböző fázisairól idejében értesíteni foglak. Nagyon köszönöm, hogy gondoltál rám, és elküldöd a Bizonytalan Egyébként nem jutnék hozzá. Köszönöm azt is, hogy szóltál Örkénynek, juttassa el hozzám a Jeruzsálemi hercegnőt. Székelyföldi vándorlásaim során, közben, egyik brassói kollégámnál megtaláltam a kötetet, Brassóban maradtam, míg el nem olvastam. A könyvre mégis szükségem van, mert a kiadó illetve a fordító nem szerezhetik be. Közben megtaláltam a Nászutasok a légypapíron-t is. Ebben, és a Jeruzsálemi hercegnőben vannak „egypercesek", ezekhez még csomó novellát kell találnom. Egyszóval válogatást csinálok, mert a Jeruzsálemi, úgy ahogy van, különböző okokból, nem fog menni. Örkény bizonyára tudja, hogy a Le Monde október 26-i számában „Les mini-mythes d'Istvan Örkény" címmel Claude Roy érdekes ismertetést közölt. Ugyanazon az oldalon a Gallimardnál megjelent kötetből kiemelt, négy „egypercest" közöltek. Ugyancsak a Le Monde-ban olvastam egy - a Le Monde viszonyaihoz mérve - hosszú méltatást a „Tóték" párizsi előadásáról - és örültem. Oláriu szaktársad, aki a Világirodalmi Kiadó magyar osztályát vezeti, lefordította a Tótékat románra, és azt mondja nekem, a darabot még ebben az évadban előadják.

Tehát: várom a Jeruzsálemit, hogy javaslataimat benyújthassam. És köszönöm előre. Ne vedd rossz néven, hogy téged zavarlak, de nem ismerem Örkény címét. (Ha megírnád...) Moldova György „Gázlámpák alatt"-ja tavasszal jelenik meg románul. Véleményem szerint óriási sikere lesz. Kicsit féltem a „szárnyvasút" novella miatt, de az is „átment"... (Ha megmondanád neki...).

Ami az

illeti: közben úgy értesültem, magyar küldöttség járt Bukarestben, ez hozta a hírt, átveszik az Interpolt. Egyelőre csak ennyit tudok. Közben románul már megjelent 70 ezer példányban, és két hét alatt elfogyott. Nem én vagyok az oka, hanem a szokatlan téma... A magyar változat jövő év elején, úgy február táján jelenik meg. Tanácsodat kérem, mit tehetnék, hogy még mielőtt a könyv magyar piacra kerülne, folytatásokat közöljek valamelyik pesti lapban. A könyv körülbelül 15 ív terjedelmű. Arról tehát szó sem lehet, hogy folyóiratban közöljék az egészet. (Ország-Világ, Tükör stb.), mert rövid az idő. Talán napilapban? De melyikhez forduljak? Én csak a Népszabadságot és a Magyar Nemzetet olvasom és ismerem. Szó lehetne tehát, esetleg, folyóiratról is, ebben az esetben a 15 ívből kiválogatnék néhány ívet, és azt adnám le. Akárhogy is, jó megoldás lenne számomra, mert így forinthoz jutnék. A könyvért járó honoráriumot ellenben átutalják, és lejben fizetik ki. Bocsáss meg, hogy még ezzel is terhellek. Előre is köszönöm segítségedet.

És baráti szeretettel üdvözöllek         Aszódy János

 

Bukarest, 1968. november 8.

Géppel írt tisztázat.

 

 

 

j.

 

Aszódy János Cseres Tibornak

Bukarest, 1968. november 13.

 

Kedves Barátom,

Oláriu kollégát, a bukaresti Világirodalmi Kiadó magyar (fordítások) osztályának vezetőjét szeretném bemutatni neked, figyelmedbe ajánlani. Ő az aki - a sok többi között - a Hideg napok román fordítását gondozta, ill. szerkesztette. Az ő kezén „mentek át" Németh László, Nagy Lajos, Szabó Magda, Moldova György és sokan mások. Ő szerkesztette a nagy Magyar Antológiát is. Oláriu a magyar irodalom külföldi fordítóinak konferenciájára érkezett román küldöttség markáns egyénisége és,

mellett, legkiemelkedőbb tagja. Azt hiszem, megérdemli, hogy segítsétek.

Örkénnyel is tárgyalni szeretne. Amennyiben levelem vételekor még nem indult volna el címemre a „Bizonytalan század" és a „Jeruzsálemi hercegnő", Oláriu szívesen elhozza nekem.

Minden jót kívánok nektek, előre is köszönöm szívességedet, mi most három napra beülünk a Román Írószövetség konferenciájára, és kíváncsiak vagyunk mi - jót - hoz.

Baráti szeretettel                    Aszódy János

 

Bukarest, 1968. november 13.

 

Kézirat.

 

 

k.

 

Aszódy János Cseres Tibornak

Kolozsvár, 1968. december 19.

 

Kedves Barátom,

Nagyon köszönöm a Bizonytalan századot, igen hálás vagyok figyelmességedért. A könyvet egy szuszra elolvastam, minden mást félretéve, nekem rendkívül tetszett a

eme harmadik tagja. Csak azt nem értem, miért keresztelték el a kritikusok kalandregénynek? Történeti regény ez, reálisabb alapra felépített történeti regény, mint például Jókainál, bár - akár nála - van itt bizonytalanság is, de hősiesség is, reális alapra helyezett hősiesség, inkább, mint Jókainál, akinél több a szenvedés és vereség, mint a dicsőség a nemzeti múltban, ha a világirodalom többi történeti regényíróival összehasonlíthatjuk. A te hősöd nem emberfeletti alak, mint Jókainál, hanem csak ember, megfigyelő képességed és nyelvezeted friss természetessége viszont megengedi számodra azt, hogy Jókaihoz hasonlítsalak.

Kíváncsian várom a Népszabadságban most induló

a Budai Önkéntes Ezred történetéről, amivel te adósom maradtál. Köszönöm, hogy Olariut olyan szépen fogadtad és gondoztad. El volt ragadtatva tőled, Örkénynél tett látogatásotoktól (irigyeltem is tőle), de a fiú fel sem vetette a Jeruzsálemi kérdését. Meg volt illetődve. Így azután megszereztem valakitől, aki benne van abban is, hogy a kötetet a fordító rendelkezésére bocsássa, míg csak szükség van rá. Megszereztem a kivágtam innen-onnan „egyperces novellákat", és rövidesen pontos tervet teszek Oláriu asztalára. Nagyon köszönöm, hogy a Magyar Hírlapnál közbenjártál. Én november 25-én levelet is indítottam de arra sem jött válasz. A levélhez fejezetleírást is mellékeltem, hogy tudja, miről van szó. Írtam a Népszabadságnak is, onnan nem jött még válasz, a Népszava - - ahová legutoljára írtam, udvariasan bár de elutasított. Most indul Pestre az MTI itteni tudósítója, Gombos László, aki - azt állítja - ismeri Darvast, és be fog szólni neki az érdekemben.

Érdekes, milyen nehezen kap segítséget egy magunkfajta, pedig ebben az esetben olyan témáról van szó, amilyen „még nem volt", és ami „vinné a lapot"... Nagyon köszönöm még egyszer a könyvet és jóakaratú segítségedet.

Baráti üdvözlettel                  Aszódy János

 

Kolozsvár, 1968. december 19.

 

Gépirat, csonka keltezéssel.

 

Külön cédulán: Örkény címét nem ismerem. Kérlek, juttasd el hozzá a „mellékletet". Népszabadság is válaszolt az Interpolra, mondván „..ajánlatát ez alkalommal nincs módunkban elfogadni..." Mintha eddig már annyi sok ajánlatomat fogadták volna.  A.

 

 

l.

 

Dorner István [?] Cseres Tibornak

 

 

Kedves Szerkesztő Úr!

után első dolgom, hogy Önt figyelmeztessem a jó témára. Az újvidéki megtorlás nyomába se jöhet annak, ahogyan mi rendet csináltunk. Ennek talán a Meleg napok, vagy a hűvös időjárás miatt talán a Változó napok lehetne a címe. Itt is volt minden: óriási lövöldözés, a felelősség kérdésének felvetése, mondhatom, ezek a cseh túltettek ravaszságban a is, mikor a bőrüket igyekeztek menteni. Voltak, akik azt állították, csak azért kellett ezt a piszkos munkát nekünk végeznünk, hogy összeugrasszanak bennünket a csehekkel. Nekem már nem kell visszamennem, szívesen beszámolok szóban a részletekről is... Remélem, jó regény, sikeres film és jövedelmező TV közvetítés lesz belőle, hiszen mi [?] nagyon számon tartjuk Szerkesztő Urat.

Szívélyes üdvözlettel            

 

Gépirat, keltezés nélkül.

 


 

Ezen a napon történt június 01.

1910

Megkezdõdik a dualista Magyarország utolsó választása, mely a Függetlenségi Párt bukásával és a Tisza-féle Munkapárt gyõzelmével végzõdik...Tovább

1916

Véget ér a jütlandi csata (más néven skagerraki ütközet), az elsõ világháború legnagyobb tengeri csatája a dániai Jylland-félsziget...Tovább

1941

II. világháború: Német csapatok elfoglalják Krétát.Tovább

1941

Brit megszálló csapatok vonulnak be Bagdadba, hogy megelőzzék a nácibarát hatalomátvételt.Tovább

1950

A Nemzetközi Gyermeknap megünneplése első alkalommal.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Nemzetközi kapcsolatok a 20. század második felében

Sokan és joggal vélik úgy, hogy a 20. századi magyar politikai gondolkodás egyik fő jellemzője a kellő nemzetközi kitekintés, a külpolitikai horizont hiánya volt. Ez nagyrészt abból adódott, hogy Magyarország évszázadokon át nem volt független állam, így önálló külpolitikával sem rendelkezett. Függetlenségét ténylegesen 1918 végén, az Osztrák‒Magyar Monarchia szétesésének pillanataiban nyerte el, jogilag pedig paradox módon az ország területét megcsonkító trianoni békeszerződés állította vissza. A két világháború közötti időszakban nem csak a politika iránt érdeklő „átlagemberek”, de nemegyszer maguk a döntéshozók sem látták át teljes egészében a nemzetközi összefüggéseket, vagy pedig ideológiai megfontolásokból figyelmen kívül hagyták azokat. Ez gyakran hibás, átgondolatlan és káros döntéseket eredményezett, ‒ elég, ha csak a Szovjetunió elleni elhamarkodott hadba lépésre gondolunk. A második világháborút követően Magyarország ismét elvesztette függetlenségét, és közel 45 évig az ún. keleti blokk többi országával együtt a Szovjetunió csatlósa volt. Önálló külpolitikáról vagy külpolitikai gondolkodásról ‒ főleg az 1950-es években ‒ nem, vagy csak alig lehetett szó.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája: „Nemzetközi kapcsolatok a 20. század második felében”. Elsődleges célunk az, hogy a magunk szerény eszközeivel hozzájáruljunk a nemzetközi kapcsolatok 20. századi történetének jobb megismeréséhez, ezzel is segítve olvasóink jobb eligazodását a mai kusza külpolitikai viszonyok között. Kiss András az amerikai–iráni kapcsolatokat helyezi történelmi távlatba, Wencz Balázs Kádár János és a keletnémet kommunista vezér, Erich Honecker 1977. márciusi tárgyalásait ismerteti, míg Garadnai Zoltán azt mutatja be, miként látták Magyarországot az 1980-as évek elején francia szemmel. Seres Attila két fiatal magyarországi görög emigráns 1956-os kalandos sorsát eleveníti fel, Kántás Balázs pedig az 1920-as évek elejére kalauzol vissza bennünket, és egy „magyar sörpuccs” tervének történetéről ír.

Budapest, 2020. április 17.

A szerkesztők