Menekült felvidéki diákok segélykérelmei a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz

„1945-ben Léváról, Szlovákiából, szüleimet és testvéreimet ½ óra leforgása alatt, egyenesen az internálótáborból áttették a határon. Így tehát mindenünk ott maradt. Mikor 2 hónappal később [az] amerikai fogságból hazaérkeztem, még a határról kiutasítottak a szlovák csendőrök. Egyik rokonom szánt meg egy erősen használt cipőjével. Ez azonban azóta már nagyon siralmas állapotban van. Így tehát a lábbelimet illetőleg nagyon válságos helyzetben vagyok. Kérem Miniszter Urat, hogy a lehetőségekhez képest egy 41-es félcipőhöz juttatni szíveskedjék.”

Bevezetés 

A második világháború végén az újonnan berendezkedő csehszlovák állam jogfosztó rendeletek sorával bénította meg az újra Csehszlovákiához került magyarság életét. Az ún. bene?-i dekrétumok rendelkezései nyomán megszűnt magyar iskoláztatás, a magyar nyelvű alsó- és középfokú iskolákat szinte kivétel bezárták, és a magyar gyerekeket nemcsak az anyanyelvű oktatásból rekesztették ki, de a szlovák nyelvűből is. A továbbtanulni vágyó fiatalok egyetemi, főiskolai felvételét, valamint tanulmányaik folytatását szintén lehetetlenné tették.

Az 1944-es évtől folyamatosan 1948-ig, de ezen belül is leginkább az 1945-ös és az 1946-os években menekültek és kiutasítottak tízezrei lépték át a csehszlovák-magyar határt, köztük számos iskoláskorú fiatal. Számosan érkeztek Romániához tartozó Erdély, a Jugoszláviához tartozó Délvidék, valamint a már a Szovjetunióhoz tartozó Kárpátalja területéről, azonban legtöbben Felső-Magyarországról menekültek el. A felvidéki magyarságot ezen kívül csehországi deportálás, majd lakosságcsere (kitelepítés) sújtotta, amelynek időszakában tovább romlottak a Csehszlovákiában maradt magyarok életfeltételei. 1946-ban kimutathatóan a csehországi deportálások elől szöktek el fiatalok tömeges jelleggel.

A több ezer átmenekült diákot a határ magyar túloldalán kiemelt figyelemmel fogadták, és a háború utáni Magyarország lehetőségei szerint menekültszállásokon, befogadó családoknál, ill. diákotthonokban és kollégiumokban helyezték el őket. A különböző korú és iskolai végzettségű diákok elhelyezésének megoldása után a legfontosabb feladat oktatásuk mielőbbi és legteljesebb körű megoldása lett.

A kormányzat már 1945 őszén döntést hozott arról, hogy a menekültnek számító magyar diákok ingyenes oktatásban, vizsgázási lehetőségben, ill. ellátásban részesüljenek. A fogalmakat is tisztázták: menekültnek azok a tanulók minősültek „akik hitelt érdemlő módon igazolják, hogy szüleik állandó lakóhelye Magyarország 1937. évi határain kívül fekszik, s otthonukat kényszerítő körülmények miatt hagyták el". Az ellátás minden legalább elégséges osztályzatot elérő diákot megilletett, és az ingyenes szállás és ellátás biztosításán túlmenően segélyeket is biztosítottak számukra. Az őket befogadó intézmények diákszociális ügyekkel foglalkozó hivatalai, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) szervezésében rendszeres havi segélyben részesítették az arra rászorulókat. Folyamatos ellátásukat 1946 nyaráig sikerült megfelelően megoldani, és beilleszteni a diákokat a magyar oktatási és kollégiumi rendszerbe. 1946 szeptemberétől azonban a VKM költségvetése már nem tette lehetővé az állandó juttatás biztosítását, a segélyezés esetlegessé vált, és az arra leginkább rászorultak jutottak a megélhetésüket biztosító ellátáshoz. A vizsgáztatási és egyéb kedvezmények viszont mindenki számára megmaradtak.

A kiutalt tanulmányi segélyek rendkívüli fontosságúak voltak, és életmentő jelentőségűek maradtak diákok életében. A korabeli jellemzés szerint a háború utáni nyomor a gyerekeket sújtotta legjobban, és a kiutalt támogatás szó szerint azt jelentette, hogy „a rossz táplálkozás következtében leromlott testű diák egy-két falat kenyérrel vagy ¼, ½ kg gyümölccsel többet ehet, mint anélkül".

Az ideiglenes lakóhelyen, vagy akár már véglegesen letelepített általános iskolás diákok az adott község vagy város iskoláit használták, gyerekeiket oda járathatták, és így a család is együtt maradhatott. Az így beiskolázott gyermekek ezek után mindenben osztoztak az „őslakosok" gyermekeivel, az akkori magyar iskolaügy minden gondjával és nehézségével: a háború miatt romossá vált iskolákban történő tanulással, a fűtetlenséggel, az elégtelen felszereléssel, az éhezéssel és az általános szegénységgel. Ez utóbbi a zömmel nincstelenként érkező menekült családokat fokozottan sújtotta.

1946 végétől azonban nagy gondot okozott a Szudéta-földre történő deportálás miatti magyar családok tömeges, kiskorú gyerekeikkel együtt történő átmenekülése a határon. A magyar kormányzat pontosan e tömeges menekülési hullám miatt egy külön gyermekotthont állított fel számukra, indoklásuk szerint azért, mert a „menekültek gyerekeit meg kell kímélnünk a nyomorúságos tömegszállások sorsától, már csak annál is inkább, mert a sokévi tanulmányi kényszerszünet után a rendszeres iskolai munkába mihamarabb beállíthassuk őket". Mivel a nyugati határvidéken Rajka vált a menekültek „gyűjtőhelyévé", itt állították fel 1947 elején a Rajkai Menekült Gyermekek Tanulóotthonát a magyar Vöröskereszt gondozásában, és az Áttelepítési Kormánybiztosság és a VKM állandó támogatásával. A 30 fiút és 30 leányt magába fogadó otthonban kiemelt feladatot jelentett a tanulmányaikban lemaradó gyermekek tudásának fejlesztése és hiányaik pótlása. Az otthon 1949 nyaráig állt fenn.

A középiskolás korúak egy része családdal érkezett, de sokan egyedül is átszöktek a határon. A rokonnal nem rendelkezőket idegen befogadó családoknál szállásolták el, de előfordult egy település által kiutalt szükséglakási elhelyezés is. A körülmények meglehetősen rossznak voltak nevezhetők: szűkös helyek, gyakran két emberre jutó ágy, kevés élelem, elégtelen ruházat. Az iskolák, sőt azok növendékei is számos esetben vették őket pártfogásukba, és emellett a középiskolák internátusai is új otthont jelentettek számukra.

A legtöbb menekült diák egyetemi vagy főiskolai hallgató volt, akik zömében az 1945 előtt megkezdett tanulmányaikat addig nem tudták befejezni. Az új csehszlovák felsőoktatási intézmények nem vettek fel magyar nemzetiségű tanulót, sőt 1946-1947-ben több esetben a már esetlegesen bekerült hallgatókat is kizárták. A Magyarországra menekültek főleg nagyobb városokba, leginkább Budapestre kerültek, és az ottani oktatási intézményekben folytatni is tudták tanulmányaikat.

Elhelyezésükben nagy segítségükre voltak az 1938 után megnyitott kollégiumi otthonok, amelyek 1945 után is befogadhatták őket. Legtöbben az akkori Teleki Pál Diákotthon Felvidéki Tagozatában (a későbbi Rákóczi Diákotthon), ill. a Gömbös Gyula Diákotthonban laktak.

Életkörülményeik, az állami gondoskodás ellenére, siralmasnak voltak mondhatók. A korabeli jellemzés szerint „az infláció idején a legtöbb helyen a feketekereskedelemmel foglalkoztak, hogy mellékkeresetüket biztosítsák. Az egyetemi tandíjakat, menzákat csak úgy tudják megfizetni, hogy különmunkát vállalnak, építkezésnél segédmunkási szerepet vagy más alkalmi munkát, a ritka tanítási (magánórák) alkalmakon kívül. A női egyetemi hallgatóknak a helyzete talán még nehezebb. Kollégiumi szobáik éjszaka varróműhellyé alakulnak át. Varrnak, szabnak, kötnek vagy kisebb iparművészeti munkával foglalkoznak. Sokan kénytelenek voltak anyagi okok miatt megszakítani tanulmányaikat, mert nem tudják a tandíjakat biztosítani. 1946/47 végén az egyetemre beiratkozott mintegy 2000 menekült hallgató száma 700 alá csökkent."

Az intézmények felmérése szerint többségük - iskoláik elvégzése után - vissza kívánt térni szülőföldjére, családjához, hogy életét ott folytassa tovább. Az erre irányuló szándékokat a magyarországi hatóságok, ill. az oktatási intézmények vezetői is meglehetősen ambivalens érzelmekkel fogadták, ugyanis helytelenítették, hogy a magyar állam segítségével kitanított fiatalok egy másik állam területén, ezen állam hasznára kamatoztassák Magyarországon megszerzett tudásukat. Végül is azonban az az elgondolás győzött, hogy a Csehszlovákiában maradt magyarság számára létszükséglet egy új vezetőréteg kinevelése, és az elmenekült, kiutasított vagy áttelepült korábbi értelmiség pótlása.

Életük 1948-1949 körül változott meg jelentősen, amikor úgymond a menekültkérdés „aktualitását vesztette". A keleti, szovjet befolyású tömb országai között normalizálódni kezdtek a viszonyok, és a nemzetiségi kérdést a „lenini-sztálini" elvekre hivatkozva kezdték kezelni. 1948 után ezekben az országokban lezajlott a teljes mértékű kommunista hatalomátvétel, amely a menekült diákok helyzetére is döntő hatást gyakorolt. Az „internacionalizmust" többé-kevésbé komolyan vevő, ill. annak gyakorlati - szovjet mintájú - elveit alkalmazó államok módosítottak nemzetiségi politikájukon, ami bizonyos fokú és módú enyhülést jelentett. Csehszlovákia esetében ez a magyarellenes intézkedések zömének felfüggesztését jelentette, így többek között a magyar iskoláztatást újból engedélyezték. 1948 után a viszonyok az adott körülmények között rendeződni látszottak.

A csehszlovák állam 1949 nyarán kollektív útlevél segítségével körülbelül 900 főnyi diáknak engedélyezte hazatérését szülőföldjére, családlátogatás és nyári szünidő címén. Tanulmányaik folytatására szeptember elején, a magyarországi hatóságok akadályoztatása ellenére visszaengedték őket Magyarországra. 1949 karácsonyán, ill. 1950 tavaszán és nyarán a csehszlovák állam ismét megengedte a tömeges formájú hazatérést, azonban szeptemberben a visszautat már nem: senkinek sem biztosítottak kollektív útlevelet, és megtagadták a határ átlépését, ezzel Csehszlovákiában „marasztalva" sok száz magyar fiatalt. Az akció célja a Magyarországon kiképzett értelmiség csehszlovákiai hasznosítása, munkába állítása volt.

1950 után a Magyarországra került átmenekült, ill. áttelepített csoportok számára megszűntek a kedvezmények és a különleges bánásmód. Fő céllá az új internacionalista rendszerbe történő betagolásuk vált.

A magyarországi oktatásügyet legfelső szinten a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium irányította, és a menekült diákok problémáinak jogszabályi vonatkozásaiban is itt születtek a döntések. Ezen kívül gyakran egyedi esetekben is a tárca tette meg a szükséges intézkedéseket. Számos rendelet, utasítás és egyéb intézkedés született ügyeikben, és mindenben igyekeztek biztosítani tanulmányaik folyamatosságát és állandóságát.

A Minisztérium a tanfelügyelőkön és tankerületi főigazgatókon, valamint az oktatási intézmények vezetőin keresztül tartotta a kapcsolatot a diákokkal. A menekült tanulók ügyeiben a közvetlen érintkezést a kiküldött megbízottakra bízták, valamint a Minisztérium A III. Nevelési-, valamint a X. Külföldi Kulturális Kapcsolatok Ügyosztálya végezte a teendőket. A Nevelési Főosztály szervezte meg szociális ellátásukat, és igyekezett a rendelkezésére álló anyagi és hatásköri eszközöket maximálisan kihasználni, és több akciót is kezdeményezett a menekültek életkörülményeinek javítására. A korabeli jellemzés szerint: „A menekültek ügyeit intéző dr. Krammer [Jenő] és Drien Károly nehéz feladatukat komoly lelkiismeretességgel, hozzáértéssel és szívük vérével intézik."

A diákok (egyetemisták, főiskolások, középiskolások) személyesen vagy írásban csak kivételes alkalmakkor fordultak közvetlenül a Minisztériumhoz. Zömében az oktatási szerveik, intézményeik vezetői intézkedtek helyettük, azonban néhány esetben, így például az 1946 tavaszán megindított úgynevezett cipő-akció keretében, személyesen fordultak a felső hatóság felé. Ekkor a nagyon hiányos öltözékű, lerongyolódott tanulók számára juttattak megfelelő lábbeliket.

Hasonló lett 1946 őszétől az akkor már esetlegessé vált segélyezés jogosultságának és kiutalásainak megadása, amikor a diákok szintén többször intéztek kérvényeket a tárcához.

A tanulók Minisztériumhoz címzett levelei a Nevelési Főosztály iratai között maradtak fenn. Ezek közül válogattuk ki azokat, amelyek a jelentősebb információt tartalmazzák sorsukról, életükről, kiüldözésük körülményeiről, valamint családjuk történetéről. A reprezentatív jellegű válogatás átfogó jelleggel igyekszik megjeleníteni a diákok sorsát és életkörülményeit.
A diákok leveleikben általában tömören említik meg a velük történteket, néhány mondatban magyarázzák el sorsukat és körülményeiket, láthatóan oktatási intézményeik instrukcióit követve, valamint társaikról másolva le a szükséges bevezető és záró formulákat. A leveleket rövidítés nélkül állítottuk össze, a nyilvánvaló elírásokat javítottuk, a többit [!] jellel jeleztük, és a levelekben előforduló rövidítéseket szögletes zárójelben oldottuk fel.

Ezen a napon történt október 07.

1915

Bulgária a központi hatalmak oldalán belép az első világháborúba.Tovább

1938

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt választmánya határozatában támogatja a Felvidék visszacsatolását.Tovább

1938

Németországban törvényt hoznak, mely előírja, hogy minden zsidó állampolgár útlevelébe "J" megkülönböztető jelzést kell pecsételni.Tovább

1949

Megalakul a Német Demokratikus Köztársaság (NDK).Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.

Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.

Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.

A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.

Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).

Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. szeptember 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő