Mezítlábas levelek a munkaszolgálatból

„Nagyon jó dolgunk van, szőlőben egészen könnyű munkát végeztünk. Most kaptunk egy fiatal főhadnagy századparancsnokot és most fogjuk csak megtudni, hová megyünk. Feketén írok, nekünk nem lehet írni. Nagyon kíváncsi vagyok, mi újság. Ha a címem majd megírhatom, úgy majd kimerítően írjatok. Nagyon jól jön, amit magammal vittem, csak a borotvakészletemet nem tudom, hová tetted. Ne haragudjatok, hogy így firkálok, de nagyon sok a dolog. Leszerelésről egyelőre szó sem lehet.”

Bevezető

A hadi szolgálatra kötelezett férfiak és családtagjaik számára a kapcsolattartás a legfontosabb szükségletek közé tartozott. A hátországban maradtak aggodalommal figyelték a háborús események alakulását, a frontvonalban lévők gondolatait pedig - a bombázások megindulásával és a frontvonal közeledtével egyre inkább - az otthoniak miatti nyugtalanság töltötte meg. Természetesen nem volt ez másképp a munkaszolgálatra sorozott, fegyvertelen, katonakorú - zsidó, a hatályos törvények szerint zsidónak tekintendő, nemzetiségi, politikai alapon megbélyegzett stb. - személyek estében sem. Számukra a viharfellegeket az antiszemita rendeletek, a gettósítás, majd a deportálásról szóló hírek dagasztották

.

A muszosok - ahogyan a honvéd keret tagjai is - egyrészt a polgári postaszolgálaton keresztül küldhették-kaphatták leveleiket, másrészt a frontra vonuló alakulatok számára még békeidőben megszervezték a tábori postát, amely a hátország és a hadra kelt sereg között közvetített. Az igazgatási feladatokat a budapesti székhelyű Tábori Postaigazgatóság látta el, a tábori postahivatalok pedig az elöljáró seregtest parancsnoksága mellé települtek.

A postai szolgáltatás díjmentes volt azon alakulatoknak, amelyek tábori postaszámmal rendelkeztek. Ez a fronton, vagy a visszatért részeken szolgálatot teljesítő egységekre volt jellemző, őket a háború egésze alatt megillette a díjmentesség. Ha a munkaszolgálatos alakulatnak nem volt tábori postaszáma, akkor a polgári díjszabás szerint kellett fizetnie, a katonai keretnek úgyszintén.

A tábori levelezőlapok könnyen kezelhető, egységes, áttekinthető formátumot kaptak. Utóbbi a cenzúra miatt is fontos volt. A lapokat a Magyar Királyi Állami Nyomda és több magánnyomda állította elő. Kezdetben - a feladás helye szerint - két alaptípus létezett: a frontról hazaküldött zöld színű, úgynevezett front lap és a hátországban feladott rózsaszín, úgynevezett hazai,

. A zsidó legénység zárt borítékban feladott leveleit többször ideiglenesen korlátozták, vagy akár be is tiltották, ezek ellenőrzése körülményesebb volt a levelezőlapokénál. Ezzel szemben nagyon gyakori volt a munkaszolgálatos alakulatoknál az előrenyomtatott levelezőlap. 1943-tól bizonyos hadi események bekövetkeztével kizárólag az ilyen típusú küldemények feladását engedélyezték. Ezeken hét nyelven az „Egészséges vagyok és jól érzem magam" szöveg, valamint az a figyelmeztetés szerepelt, mely szerint a címzésen kívül tilos bármit is a lapra írni.

Az ország háborúba lépése után szigorú cenzúrát vezettek be. Tilos volt a hadműveletekre vonatkozó bármilyen információ, a hadviseléssel kapcsolatba hozható hírek terjesztése, amelyből a csapat helyzetére, szándékára lehetett következtetni, és amely bármi módon az ellenségnek támpontot adhatott. A magánjellegű üzeneteiket csak közérthető nyelven és írással fogalmazhatták meg, tilos volt a titkos- és gyorsírás, illetve a nem ellenőrizhető idegen nyelv (pl. héber) használata. Honvédek és munkaszolgálatosok küldeményei egyaránt háromlépcsős ellenőrzési rendszeren keresztül juthattak el a címzettekhez. Az első lépcsőt az alakulat saját parancsnokai által végzett cenzúra jelentette: itt az illetékesek adott esetben az egész küldeményt megsemmisítették vagy további eljárás céljából az elöljáró parancsnoksághoz továbbították, illetve a nem kívánatos részeket kisatírozták. Ha pedig mindent rendben találtak, azt cenzúrabélyegzővel és aláírásukkal hitelesítették. A legfelsőbb parancsnoki cenzúra keretében mind a frontra küldött, mind az onnan érkezett küldeményeket átvizsgálták. Végül a harmadik lépcsőfokot az ún. PEKIR-cenzúra jelentette, melynek keretében a Postai Ellenőrző Központi Iroda a frontról jövő küldemények végső, szúrópróbaszerű ellenőrzését végezte. Ezen kirendeltségek a legnagyobb forgalmú postai hivatalok mellett működtek, a postás zsargon csak „zöldhivatalként" emlegette

. Ide futott be valamennyi frontra küldött, vagy ott feladott postai küldemény ellenőrzésre és továbbításra. A honi lapoknak első ellenőrzését látták el, a frontlapoknak pedig végső, szúrópróbaszerű cenzúrázása zajlott itt. A használt bélyegző két részből állt: „ellenőrizve" feliratból és az ellenőr . A polgári levelezés esetében elsősorban parancsnoki ellenőrzés történt, amely során ellenőrző bélyegző és aláírás került a lapokra, illetve ezután már csak szúrópróbaszerű vizsgálat alá vetették a leveleket. Német ellenőrző bélyegzővel az esetben találkozunk, ha az alakulatot német katonai egység mellé .

A munkaszolgálatosok levelezését több alkalommal, nagyjából évente szabályozták. 1942 februárjában a munkásszázadokhoz érkező postaküldemények fokozott ellenőrzését rendelték el. Ez évtől már egyre sűrűbben előfordult az, hogy a munkavégzéssel elégedetlen parancsnok - a lelki kínzás kreatív eszköztárát gyarapítva - megvonta a levelezési és csomagküldési

.

Muray Lipót, a nagykátai muszos századok parancsnoka 1945 tavaszán, a népbírósági tárgyalásán tett vallomásában azt állította, a kiegészítő parancsnokságok tisztjeit 1942. március elején Horvay Artúr vezérőrnagy igazította el. A szóbeli utasításban elhangzott irányelvek között az is szerepelt, hogy a zsidók havonta egyszer fogadhatnak látogatót, csak a legközelibb hozzátartozóik kereshetik fel őket, csomagot nem kaphatnak, leveleiket pedig szigorú cenzúrának kell

.

Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter 1943. március 9-én újból szabályozta a hátországban alkalmazott zsidó kisegítő szolgálatosokkal való bánásmódot, amely kitért a rokonokkal való kapcsolattartásra, a postai küldemények

is. A munkaszolgálatosok havonta egy, legfeljebb öt kg-os csomagot kaphattak, ebben maximum két kg lehetett az élelmiszer. A csomagokat a Hadviseltek Bizottsága gyűjtötte össze, azokat a mindenkori tiszt jelenlétében kellett felbontani. Ebben a rendeletben kimondták, hogy a levelezés jogát még fegyelmi okokból sem szabad .

A Honvédelmi Miniszter 1944. június 7-én rendelkezett a munkaszolgálatosok hadifogolyszerű elhelyezéséről, ennek megfelelően nem lehetett őket szabadságoltatni, leszerelni, látogatót nem fogadhattak, kéthetente egyszer magyar nyelven írt nyílt levelezőlapot küldhettek hozzátartozóiknak, melyet tiszt ellenőrzött. Pénzt nem kaphattak, ruhacsomagot pedig félévente egyszer, melyet szintén egy tiszt jelenlétében kellett

. A Vezérkari Főnökség 1944 júniusában kiadott rendelete is nagy változást hozott, e szerint a munkaszolgálatosok csak az ún. sárga színű válaszszelvényes levelezőlapot . Más postai küldeményt nem kézbesítettek részükre, ha valaki mégis megpróbálkozott ezzel, az a szabálytalan levelét „Tilos vissza" jelzéssel kapta kézhez néhány nap múlva.

A háború befejező évére is jutott a levelezést korlátozó rendeletekből, 1945. január 21-én Szálasi fővezérsége megtiltotta az ország területén dolgozó zsidó munkaszolgálatosokkal való érintkezést a katonai és a civil személyeknek is. Innentől kezdve tehát nem is levelezhettek, igaz ennek már ekkorra egyéb feltételei sem voltak adottak, az ország jelentős része szovjet megszállás alá került, a leveleket pedig nem vitték át a

.

A levelezési jogot - mint arra fentebb is utaltam - ugyan törvényesen nem lehetett korlátozni, megvonni, mégis erre számtalan esetben sor került, főleg az országhatárokon kívül adódott ilyesféle visszaélésekre alkalom. Gyakori volt, hogy nem kézbesítették az otthonról érkezett lapokat, a csomagokat elkobozták. A postaosztásnál az önkényes és cinikus tisztek változatos módszereket alkalmaztak: a leveleket felolvastatták, a levélírókat kinevették, kigúnyolták. A lapokat széttépték, és a szemétbe dobták, a postán érkezett élelemnek, ruhának pedig csak az üres csomagolópapírját osztották szét a címzettek

.

Ezen - a szolgálat idejétől, helyétől, valamint a parancsnoki személyzet magatartásától függő - körülmények leleményességre késztették a munkaszolgálatosokat. A szabad levélváltás útjában állt egyrészt a törvényes szabályozás, azaz a cenzúra mennyiségi, terjedelmi és tartalmi megkötése, másrészt a keret túlkapásai, a szabálytalan jogkorlátozás és a teljes tilalom. A bátrabbak közül többen mégis megpróbálták a hivatalos levélben virágnyelven megfogalmazni mondanivalójukat, ez esetben a feladó muszos konkrétan nem veszélytelenebbet tett, mint szökési szándékát - ugyan igencsak homályosan, de a visszaemlékezés szerzője szerint nem sikertelenül - közölte:

„Annak ellenére, hogy tudtuk: leveleinket átnézik, vállaltuk, hogy az otthoniaknak jelezzük szándékunkat. Azt írtuk, hogy mostanában szívesen olvassuk József Attilát, számítottuk arra, hogy azok közt megtalálják az Egy spanyol földműves sírversét:

»Franco tábornok besorolt ádáz katonának,
nem szöktem meg, mert féltem agyonlövet úgy.
Féltem - azért harcoltam a haddal s jog s a szabadság
ellen Irun falain. S így is elért a halál.«

A cenzúra semmit sem vett észre, hozzátartozóink megértették a

... "

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt július 04.

1954

A magyar labdarúgó válogatott 3-2-re elveszti Bernben a labdarúgó világbajnokság döntőjét a németek ellen.Tovább

1961

A K-19 atommeghajtású tengeralattjáró balesete.Tovább

2000

Lövöldözés Budapesten az Oktogonnál. Egy férfi (Bódi Zsolt) a McDonald’s étteremben két embert agyonlőtt, kettőt pedig megsebesített.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők