Mezítlábas levelek a munkaszolgálatból

„Nagyon jó dolgunk van, szőlőben egészen könnyű munkát végeztünk. Most kaptunk egy fiatal főhadnagy századparancsnokot és most fogjuk csak megtudni, hová megyünk. Feketén írok, nekünk nem lehet írni. Nagyon kíváncsi vagyok, mi újság. Ha a címem majd megírhatom, úgy majd kimerítően írjatok. Nagyon jól jön, amit magammal vittem, csak a borotvakészletemet nem tudom, hová tetted. Ne haragudjatok, hogy így firkálok, de nagyon sok a dolog. Leszerelésről egyelőre szó sem lehet.”

Bevezető

A hadi szolgálatra kötelezett férfiak és családtagjaik számára a kapcsolattartás a legfontosabb szükségletek közé tartozott. A hátországban maradtak aggodalommal figyelték a háborús események alakulását, a frontvonalban lévők gondolatait pedig - a bombázások megindulásával és a frontvonal közeledtével egyre inkább - az otthoniak miatti nyugtalanság töltötte meg. Természetesen nem volt ez másképp a munkaszolgálatra sorozott, fegyvertelen, katonakorú - zsidó, a hatályos törvények szerint zsidónak tekintendő, nemzetiségi, politikai alapon megbélyegzett stb. - személyek estében sem. Számukra a viharfellegeket az antiszemita rendeletek, a gettósítás, majd a deportálásról szóló hírek dagasztották

.

A muszosok - ahogyan a honvéd keret tagjai is - egyrészt a polgári postaszolgálaton keresztül küldhették-kaphatták leveleiket, másrészt a frontra vonuló alakulatok számára még békeidőben megszervezték a tábori postát, amely a hátország és a hadra kelt sereg között közvetített. Az igazgatási feladatokat a budapesti székhelyű Tábori Postaigazgatóság látta el, a tábori postahivatalok pedig az elöljáró seregtest parancsnoksága mellé települtek.

A postai szolgáltatás díjmentes volt azon alakulatoknak, amelyek tábori postaszámmal rendelkeztek. Ez a fronton, vagy a visszatért részeken szolgálatot teljesítő egységekre volt jellemző, őket a háború egésze alatt megillette a díjmentesség. Ha a munkaszolgálatos alakulatnak nem volt tábori postaszáma, akkor a polgári díjszabás szerint kellett fizetnie, a katonai keretnek úgyszintén.

A tábori levelezőlapok könnyen kezelhető, egységes, áttekinthető formátumot kaptak. Utóbbi a cenzúra miatt is fontos volt. A lapokat a Magyar Királyi Állami Nyomda és több magánnyomda állította elő. Kezdetben - a feladás helye szerint - két alaptípus létezett: a frontról hazaküldött zöld színű, úgynevezett front lap és a hátországban feladott rózsaszín, úgynevezett hazai,

. A zsidó legénység zárt borítékban feladott leveleit többször ideiglenesen korlátozták, vagy akár be is tiltották, ezek ellenőrzése körülményesebb volt a levelezőlapokénál. Ezzel szemben nagyon gyakori volt a munkaszolgálatos alakulatoknál az előrenyomtatott levelezőlap. 1943-tól bizonyos hadi események bekövetkeztével kizárólag az ilyen típusú küldemények feladását engedélyezték. Ezeken hét nyelven az „Egészséges vagyok és jól érzem magam" szöveg, valamint az a figyelmeztetés szerepelt, mely szerint a címzésen kívül tilos bármit is a lapra írni.

Az ország háborúba lépése után szigorú cenzúrát vezettek be. Tilos volt a hadműveletekre vonatkozó bármilyen információ, a hadviseléssel kapcsolatba hozható hírek terjesztése, amelyből a csapat helyzetére, szándékára lehetett következtetni, és amely bármi módon az ellenségnek támpontot adhatott. A magánjellegű üzeneteiket csak közérthető nyelven és írással fogalmazhatták meg, tilos volt a titkos- és gyorsírás, illetve a nem ellenőrizhető idegen nyelv (pl. héber) használata. Honvédek és munkaszolgálatosok küldeményei egyaránt háromlépcsős ellenőrzési rendszeren keresztül juthattak el a címzettekhez. Az első lépcsőt az alakulat saját parancsnokai által végzett cenzúra jelentette: itt az illetékesek adott esetben az egész küldeményt megsemmisítették vagy további eljárás céljából az elöljáró parancsnoksághoz továbbították, illetve a nem kívánatos részeket kisatírozták. Ha pedig mindent rendben találtak, azt cenzúrabélyegzővel és aláírásukkal hitelesítették. A legfelsőbb parancsnoki cenzúra keretében mind a frontra küldött, mind az onnan érkezett küldeményeket átvizsgálták. Végül a harmadik lépcsőfokot az ún. PEKIR-cenzúra jelentette, melynek keretében a Postai Ellenőrző Központi Iroda a frontról jövő küldemények végső, szúrópróbaszerű ellenőrzését végezte. Ezen kirendeltségek a legnagyobb forgalmú postai hivatalok mellett működtek, a postás zsargon csak „zöldhivatalként" emlegette

. Ide futott be valamennyi frontra küldött, vagy ott feladott postai küldemény ellenőrzésre és továbbításra. A honi lapoknak első ellenőrzését látták el, a frontlapoknak pedig végső, szúrópróbaszerű cenzúrázása zajlott itt. A használt bélyegző két részből állt: „ellenőrizve" feliratból és az ellenőr . A polgári levelezés esetében elsősorban parancsnoki ellenőrzés történt, amely során ellenőrző bélyegző és aláírás került a lapokra, illetve ezután már csak szúrópróbaszerű vizsgálat alá vetették a leveleket. Német ellenőrző bélyegzővel az esetben találkozunk, ha az alakulatot német katonai egység mellé .

A munkaszolgálatosok levelezését több alkalommal, nagyjából évente szabályozták. 1942 februárjában a munkásszázadokhoz érkező postaküldemények fokozott ellenőrzését rendelték el. Ez évtől már egyre sűrűbben előfordult az, hogy a munkavégzéssel elégedetlen parancsnok - a lelki kínzás kreatív eszköztárát gyarapítva - megvonta a levelezési és csomagküldési

.

Muray Lipót, a nagykátai muszos századok parancsnoka 1945 tavaszán, a népbírósági tárgyalásán tett vallomásában azt állította, a kiegészítő parancsnokságok tisztjeit 1942. március elején Horvay Artúr vezérőrnagy igazította el. A szóbeli utasításban elhangzott irányelvek között az is szerepelt, hogy a zsidók havonta egyszer fogadhatnak látogatót, csak a legközelibb hozzátartozóik kereshetik fel őket, csomagot nem kaphatnak, leveleiket pedig szigorú cenzúrának kell

.

Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter 1943. március 9-én újból szabályozta a hátországban alkalmazott zsidó kisegítő szolgálatosokkal való bánásmódot, amely kitért a rokonokkal való kapcsolattartásra, a postai küldemények

is. A munkaszolgálatosok havonta egy, legfeljebb öt kg-os csomagot kaphattak, ebben maximum két kg lehetett az élelmiszer. A csomagokat a Hadviseltek Bizottsága gyűjtötte össze, azokat a mindenkori tiszt jelenlétében kellett felbontani. Ebben a rendeletben kimondták, hogy a levelezés jogát még fegyelmi okokból sem szabad .

A Honvédelmi Miniszter 1944. június 7-én rendelkezett a munkaszolgálatosok hadifogolyszerű elhelyezéséről, ennek megfelelően nem lehetett őket szabadságoltatni, leszerelni, látogatót nem fogadhattak, kéthetente egyszer magyar nyelven írt nyílt levelezőlapot küldhettek hozzátartozóiknak, melyet tiszt ellenőrzött. Pénzt nem kaphattak, ruhacsomagot pedig félévente egyszer, melyet szintén egy tiszt jelenlétében kellett

. A Vezérkari Főnökség 1944 júniusában kiadott rendelete is nagy változást hozott, e szerint a munkaszolgálatosok csak az ún. sárga színű válaszszelvényes levelezőlapot . Más postai küldeményt nem kézbesítettek részükre, ha valaki mégis megpróbálkozott ezzel, az a szabálytalan levelét „Tilos vissza" jelzéssel kapta kézhez néhány nap múlva.

A háború befejező évére is jutott a levelezést korlátozó rendeletekből, 1945. január 21-én Szálasi fővezérsége megtiltotta az ország területén dolgozó zsidó munkaszolgálatosokkal való érintkezést a katonai és a civil személyeknek is. Innentől kezdve tehát nem is levelezhettek, igaz ennek már ekkorra egyéb feltételei sem voltak adottak, az ország jelentős része szovjet megszállás alá került, a leveleket pedig nem vitték át a

.

A levelezési jogot - mint arra fentebb is utaltam - ugyan törvényesen nem lehetett korlátozni, megvonni, mégis erre számtalan esetben sor került, főleg az országhatárokon kívül adódott ilyesféle visszaélésekre alkalom. Gyakori volt, hogy nem kézbesítették az otthonról érkezett lapokat, a csomagokat elkobozták. A postaosztásnál az önkényes és cinikus tisztek változatos módszereket alkalmaztak: a leveleket felolvastatták, a levélírókat kinevették, kigúnyolták. A lapokat széttépték, és a szemétbe dobták, a postán érkezett élelemnek, ruhának pedig csak az üres csomagolópapírját osztották szét a címzettek

.

Ezen - a szolgálat idejétől, helyétől, valamint a parancsnoki személyzet magatartásától függő - körülmények leleményességre késztették a munkaszolgálatosokat. A szabad levélváltás útjában állt egyrészt a törvényes szabályozás, azaz a cenzúra mennyiségi, terjedelmi és tartalmi megkötése, másrészt a keret túlkapásai, a szabálytalan jogkorlátozás és a teljes tilalom. A bátrabbak közül többen mégis megpróbálták a hivatalos levélben virágnyelven megfogalmazni mondanivalójukat, ez esetben a feladó muszos konkrétan nem veszélytelenebbet tett, mint szökési szándékát - ugyan igencsak homályosan, de a visszaemlékezés szerzője szerint nem sikertelenül - közölte:

„Annak ellenére, hogy tudtuk: leveleinket átnézik, vállaltuk, hogy az otthoniaknak jelezzük szándékunkat. Azt írtuk, hogy mostanában szívesen olvassuk József Attilát, számítottuk arra, hogy azok közt megtalálják az Egy spanyol földműves sírversét:

»Franco tábornok besorolt ádáz katonának,
nem szöktem meg, mert féltem agyonlövet úgy.
Féltem - azért harcoltam a haddal s jog s a szabadság
ellen Irun falain. S így is elért a halál.«

A cenzúra semmit sem vett észre, hozzátartozóink megértették a

... "

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.Tovább

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.Tovább

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő