Megjelölve - antiszemita bélyegek a munkaszolgálatban és polgári életben

A sárga csillag a kabáton, tetovált fogolyszám az alkaron, szöges drótkerítés a barakkok körül – ezek a holokauszt szimbólumrendszerének legfőbb és legismertebb elemei. Az alábbi dokumentumok a hazai zsidóság megaláztatásának dokumentumait, nyomtatványait mutatják be az olvasónak. A megkülönböztető „zs” jelű igazolványok, levelezőlapok, az egyenruha elvétele a munkaszolgálatnál az üldözött lét hétköznapi rekvizitumai.

Sárga csillag a kabáton, tetovált fogolyszám az alkaron, szöges drótkerítés a barakkok körül - ezek a holokauszt szimbólumrendszerének legfőbb és legismertebb elemei. A zsidóság elleni diszkriminatív intézkedések egy részét az üldözöttek látványos megjelölése és egyértelmű elszigetelése céljából foganatosították. A különféle megbélyegzések - elszenvedőik szégyenérzetének, valamint a társadalom antiszemitizmusának messzemenőkig való növelése mellett - távolabbi súlyos tervek megvalósításának feltételeit szolgálták. A magyar kormány rendelkezései a későbbi deportálás előjátékává váltak.

A megjelölés folyamata már az 1944 tavaszán bekövetkezett német megszállás előtt elindult, ennek hatását elsősorban a hadköteles zsidó - az 1939: IV. törvénycikk értelmében zsidónak minősített - férfiak és hozzátartozóik érezték. A munkaszolgálatosok honvédségen belüli fegyvertelen szolgálata speciálisan magyar jelenség volt, így az itt részletezett, diszkriminatív rendeletek is a magyar jogalkotás szégyenlapjaira

.

A március 19-e utáni rendelet-özön a németek által megszállt országokban begyakorolt és bevált menetrend szerint zúdult a jogfosztottakra. Ennek az összetett akciónak főbb állomásait a helyhez rögzítés (utazási és költözési tilalom), a megkülönböztetési jelzés elrendelése, a kényszerlakhelyre költöztetés, illetve gettóba, gyűjtőtáborba terelés, végül pedig a deportálás

. Bizonyos eljárások csak a honvédség keretében szolgáló muszosokat, mások a civil lakosság tagjait érintették, míg egy harmadik csoport pedig nagyban befolyásolta mindkét réteg életkörülményeit, és többnyire túlélési esélyeit is rontotta.


 

A munkaszolgálatosok elkülönítése

A munkaszolgálat jogi szabályozása a németbarát politikai és támogatóinak térnyerésével függvényében radikalizálódott. A ténylegesen szolgálatot teljesítő zsidó legénységet egy 1940. december 2-án hozott rendelkezéssel elkülönítették a többi közérdekű munkaszolgálatostól, még pedig úgy, hogy a zászlóaljak 3. és 4. századait vegyes (zsidó) munkásszázadokká szervezték át. Az elszigetelés megteremtette a külön bánásmód lehetőségét a munkavégzés, az ellátás és a fegyelmezés terén. A már 1940 nyarán és őszén gyakorlatban tapasztalható negatív megkülönböztetés a zsidók kisegítő munkaszolgálatáról szóló 2870/1941. sz.

emelkedett jogerőre.

Munkaszolgálatos zsoldkönyv fedlapján festett és nyomtatott „Zs” betűvel.
Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.348.2 és 2011.317.1.

A muszosokat ugyanazon szabvány katonai okmányokkal látták el, mint a sorköteles honvédeket, volt zsoldkönyvük és dögcédulájuk is. A vezérkari főnökség 1. osztályának egyik levelében már 1941 januárjában felmerült, hogy a zsidó „kmsz"-eket egyéb megnevezéssel és más, újonnan kiadott bizonyítvánnyal

. Az ötlet termékeny talajra hullott: az 1941. augusztusi bizalmas rendelet már tartalmazta az igazolványlapok megjelölését, ekkor azonban még csak azokra a zsidó tisztekre és tisztjelöltekre vonatkozóan, akiknek okmányait rangfosztásuk miatt kellett bevonni. A következő évben minden zsidó hadkötelezett nyilvántartó és anyakönyvi lapját, valamint katonai igazolványi lapjának borítóját, a parancsnoki fejbélyegző alatt piros „Zs" látták el. A megkülönböztető jelzés - a zsidó fiatalok leventeképzését helyettesítő - kisegítő előképzőben való részvételt igazoló dokumentumra is rákerült. A „Zs" betűket egyrészt kézzel festették, másrészt nyomtatták.

Leventéből lett kisegítő előképzős ifjú igazolványának előlapja „Zs” jelzéssel.
Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.159.1.

Az igazolványok mellett egyedi megkülönböztető jelzésre bukkanhatunk a postai küldemények között is. Semmilyen parancs vagy rendelet nem írta elő, hogy a muszosoknak küldött lapokon megkülönböztető jelzést alkalmazzanak, ennek ellenére az 1943-1944-es esztendőkben jellemzővé vált, hogy a levelezőlapok hivatalos feljegyzéseknek szánt keretrészét, vagy az egész előrészt piros postairónnal átlósan áthúzták. Ennek célja bizonyára az volt, hogy a cenzorok figyelmét felhívják ezekre az

.

Figyelemfelkeltő megjelölések a munkaszolgálatosok postai levelezőlapjain.
Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.1236.2 és 2011.136.1.

E kezdetleges jelölést jóval szembetűnőbb megoldás váltotta fel a német bevonulás után. 1944 júniusában a Vezérkari Főnökség rendeletet adott ki, mely szerint a munkaszolgálatosok csak az ún. sárga színű válaszszelvényes levelezőlapot

. Innentől kezdve más postai küldeményt nem kézbesítettek a zsidó legénység részére. Ha valaki mégis tett egy próbát, az szabálytalan levelét néhány nap múlva „Tilos vissza" jelzéssel kapta .

1944-ben használt, sárga színű válaszszelvényes levelezőlap.
Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.617.100.

A dokumentumokon túl a munkaszolgálatosokat egyéb módon is diszkriminálták. A kezdeti években még egyenruhában szolgálatot teljesítő zsidó férfiak egy 1940-es rendelet alapján a nemzeti kisebbségekhez hasonlóan bal karjukra nemzetiszín karszalagot varrtak fel. Werth Henrik vezérkari főnök 1941. május 17-ei, Bartha Károly honvédelmi miniszternek küldött átiratában ennek sárga színű karszalagra való cserélése mellett érvelt. Úgy vélte, a visszacsatolt területek magyar lakosságának körében visszatetszést keltett, hogy „nekik a magyarságot, magyar nemzetet jelentő és régen várt nemzetiszíneinket a zsidó mu. szd.-okhoz tartozók karján kellett viszontlátniuk". Emellett azt is megjegyezte, hogy az e vidékeken megforduló német hadsereg tagjai - akik az ideiglenesen megszállt területeken is a zsidóság megbélyegző megjelöléséhez vannak szokva - itt éppen a zsidó alakulatokon látják a nemzeti színeket és „ebből a zsidósággal szembeni felfogásunkról és nemzeti szimbólumaink megbecsüléséről teljesen hamis képet"

.

Zsoldkönyv mellé csatolandó jegyzék az egyéni felszerelésről.
A nyomtatványból látszik, hogy a muszosokat a karszalagon
és a sapkán kívül egyéb kincstári cikk nem illette meg.
Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.127.1.

A muszosok a jövőbeli atrocitásoknak és antiszemita támadásoknak egyértelmű céltáblájává váltak azáltal, hogy 1941 májusában „a legfelső ruhadarab bal karján, a felkar mértani középpontjának magasságában citromsárga posztóból, vagy vászonból készült karszalag" viselésére kötelezték őket. A kikeresztelkedett zsidókat fehér karszalaggal jelölték meg, a honvéd egészségügyi intézetekben dolgozó zsidó orvosok vöröskeresztes jelzéssel ellátott sárga karszalagban és polgári ruhában látták el kötelező

. A büntető munkaszolgálatra kényszerített, nemzetbiztonsági szempontból veszélyesnek ítélt - nagy arányban baloldali és részben zsidó - személyeket, illetve a politikai ellenfelekként internáló táborba zárt foglyokat sárga karszalagjukon sötétlő fekete folt .

Munkaszolgálatosok nemzetiszín karszalagos civil ruhában (1942 ősz, Gödöllő).
Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.72.1.

Mivel a sárga karszalag ötlete a honvédség berkein belül jóval hamarabb felmerült, mint hogy annak kötelezővé tételét rendelet formájában megszövegezték volna, a javaslatot támogató parancsnokok nem voltak restek a gyakorlatban sem „bizonyítani" a karszalagviselés indokoltságát. Így 1942 tavaszáig egyes századok egyáltalán nem hordtak karszalagot, mások még a nemzeti színű változatot viselték, míg a harmadik csoportba tartozók már a sárga jelzést voltak kénytelenek magukra

. A karszalagviselést akkor szabályozták újra, amikor Szombathelyi Ferenc vezérezredes visszatért a fronton tett szemleútjáról. A vezérkari főnök azt tapasztalta, hogy a sokfelé egyenruhában dolgozó zsidókat alig lehet megkülönböztetni a katonáktól, ezért ezt orvosolandóan sürgette a karszalagviselés általánossá .

Muszos portréfelvétel sárga karszalaggal és csillaggal.
Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.586.1.

E gyakorlat a kisegítő munkaszolgálat intézményének fennállásáig megmaradt, utóbbi felszámolására lényegében 1944 novemberében került sor. A századok tagjait a nyilasok által „munkaszolgálatra alkalmasnak" nyilvánított civilekkel egyenlő elbírálás alá vetették, innentől a sárga karszalag is megszűnt, egységes megkülönböztetésül a sárga csillag

.

Megjelölni, elkülöníteni nemcsak különféle jelzések felaggatásával lehet, hanem éppen az általános attribútumoktól való megfosztással is. A munkaszolgálatosok a fegyver mellett az egyenruha viselésre is „méltatlannak" bizonyultak. Az eleinte még engedélyezett uniformison a rangjelzést és a sapkarózsát már a munkaszolgálat első éveiben sem tűrték meg. 1940 végén több században előfordult, hogy - ekkor még törvénytelenül - öntevékenyen elvették a muszosok - sokszor saját költségre rendbe hozott - honvéd egyenruháit arra hivatkozva, hogy nincs belőle elegendő, és saját polgári ruhájukban dolgoztatták

.

Az uniformisban masírozó zsidó legénység látványa a németekben és az antiszemita beállítottságú magyar tisztekben is felháborodást váltott ki, amelynek több ízben hangot is adtak. A muszosok „kivetkőztetése" melletti legfőbb érv szerint ez az állapot ártott a hadsereg jó hírének. A gyakorlat általánossá tételét a vezérkar Magyarország hadba lépését követően még hangosabban követelte. Végül 1942. március 17-én adta ki a Honvédelmi Minisztérium azt a rendelkezést, amely kötelezővé tette a polgári ruha

.

A fegyvertelen szolgálatot teljesítőknek kezdetben nem kellett sárga csillagot viselniük, számukra a megkülönböztető jelzés a karszalag maradt egészen augusztusig. A felvarrt sárga csillag „továbbfejlesztéséről" a jugoszláviai Bort megjárt túlélők

. 1944 nyarán feljebbvalóik ruhadarabjaikra nagyméretű, messziről is látható, sárga csillagot festettek fel. E rendelkezés táboronként különböző időpontban lépett életbe, leghamarabb 1944 tavaszán a .

A központi rendeletek végrehajtása nagyban függött a századparancsnok és a kerettagok magatartásától. Az írott jogszabályok és szóbeli rendeletek megszegését, vagy éppen túlbuzgó teljesítését egyes esetekben a zsidó legénység kínzása és a honvéd felügyelők szadista hajlamainak határt nem ismerő kiélése, korrupciós üzelmeinek felfuttatása motiválta, míg ugyanezen rendeletek szabotálása, sajátos értelmezése mögött a kiszolgáltatottak körülményeinek elviselhetőbbé tétele, vagy egyenesen az embermentés szándéka is

.

Ezen a napon történt április 13.

1913

I. Ferenc József császár és magyar király „legkegyelmesebben” szen-tesítette a Lex Gerendayt, az Országos Testnevelési Alapról szóló tör-...Tovább

1941

A Szovjetunió megnemtámadási egyezményt köt a Japán Birodalommal. Ezzel a SZU biztosította – a japán követ véleménye szerint – legalább 18...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők