Bevezetés 

A munkaszolgálatos életutak egyik alapvető forrásbázisát a fegyvertelen szolgálatra vezényelt fiúk, férfiak és családtagjaik közötti levelezések képezik. A „lapátos hadsereg" mindennapjainak feltárásában - a szintén egykorú naplókat nem számítva - ezek a dokumentumok hozzájárulnak a valós viszonyok feltérképezéséhez. Igaz, csak részben, ugyanis a cenzúrázott lapok tömegét nem sorolhatjuk ide, a szintén széles körben elterjedt fekete levelezés viszont már annál inkább.

Az itt bemutatott levelek és levelezőlapok ennek a hatalmas forrástípusnak jellegzetes példái. A Holokauszt Emlékközpont gyűjteményében fellelhető több száz levelezés közül ezúttal azért esett Gyenes György küldeményeire a választás, mert sorait olvasva a

élet számos részlete ragadható meg, sok apró utalást fedezhetünk fel mind az általánosabb, mind a speciálisabbnak, ritkábbnak mondható jelenségekről. Egy húszéves fiatalember szemüvegén keresztül - jó adag humorral megfűszerezett optimista életszemléletébe ágyazva - villannak fel előttünk egy század hétköznapjainak pillanatképei.

Gyenes György 1924-ben született Budapesten. A terézvárosi Szív utcában élt családjával, miután szülei elváltak, édesanyjához, Gábor Józsefné sz. Fried Margithoz és nevelőapjához, Gábor Józsefhez került. A művészettörténet iránt rajongó fiatalemberre egyetemi évek helyett a II. világháború és - 1941 szeptemberétől - kortársaihoz hasonlóan a kerületi leventecsoport várt. Pontosabban csak várt volna, a hatályos törvények azonban izraelita származása miatt úgynevezett kisegítő előképzős oktatásra

.

Míg a leventeoktatás a katonaságra, úgy a zsidó (a hatályos törvények értelmében zsidónak minősített) fiatalokat e képzés a katonai munkaszolgálatra készítette fel - lelki és fizikai értelemben egyaránt. A terepgyakorlatokat a mai Puskás Ferenc Stadion (Népstadion) területén, az akkori levente-gyakorlótéren bonyolították le. A szorgalmi idő után megtartott, tanmenetbe iktatott „elméleti órákon" - a leventékhez hasonlóan - az alapismereteket sajátították el: milyen rendfokozatok vannak, kik a Honvédség főparancsnokai stb. A fegyverhasználat helyett azonban az erődítési munkákban kellett jártasságot szerezniük. A visszaemlékezésekben rendre olvashatunk az oktatás antiszemita jellegéről, a semmi gyakorlati haszonnal, ám annál több megaláztatással járó módszerek alkalmazásáról. A muszhoz hasonlóan a felkészítő képzésen is a gyakorlatvezető személyes hozzáállása határozta meg a

. György 1944-ig volt az előképző tagja, ekkor töltötte be 20. .

A Holokauszt Emlékközpont gyűjteményébe magánadományozás útján került levelezőlapok a Füleken és környékén töltött munkaszolgálat alatt íródtak, az ajándékozó szerint azonban Gyenes György első behívója nem a visszacsatolt felvidéki városba szólt, hanem az újpesti ládagyárba. Ennek - a ma már nem létező - üzemnek korábbi „vendégmunkásai" között szerepelt Radnóti Miklós is, aki - 1942. november közepe és karácsonya között - töltötte itt második munkaszolgálatának egy szakaszát. Az költő megerőltető munkáról számolt be naplójában. Az asztalosműhelyben, ahol lőszerládákat szereltek össze, napi kilenc, kilenc és fél órát dolgoztak, annyi könnyebbséggel, hogy a hétvégéjük szabad volt, a budapestieket néha haza is engedték. Radnóti nehezen bírta a szokatlan terhelést, dobhártyája benyomódott a kalapálás zajától, a kezét feltörte a szerszám, bekötött kézzel pedig az írás is nehézkessé vált számára. Ezt

december 9-én: „Ijesztő hajsza. Mindegy, milyen a láda, a mennyiség a fontos. Este, takarodókor, a karomat, a kezemet úgy fektetem magam mellé, mint egy fáradt, elkínzott, fájós gyermeket."

Gyenes György az 1950-es években Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.160.1.

György valószínűleg hasonló tapasztalatok megszerzése után - pontos adatok hiányában, egyéb források alapján állapítható meg, hogy - 1944. május 15-én vonult be Jolsvára, a miskolci VII. hadtesthez tartozó kiegészítő parancsnokság 107/303. kisegítő

. A hadrendi szám jelzi, hogy kisegítő munkásszázadba, azon belül is zsidó századba . Az alakulatot innen Fülekre vezényelték, ahol a helyi zománcgyárban dolgoztak. Az ugyanekkor felállt testvérszázadokat egyrészt a csepeli Weiss Manfréd gyárba szállították, másrészt a behívottakon Miskolc, Ózd, Salgótarján és a környező települések munkahelyei osztozkodtak.

A fokozott harci cselekmények és a férfi lakosság mozgósítása miatt a munkaerő erősen megcsappant, így egyre inkább teret nyert az az elv, hogy a munkaszolgálatosokat az országhatárokon belül kell tartani és foglalkoztatni. Már az előző évben, 1943 novemberében létrehozták a Honvédelmi Munkaszervezetet azzal a céllal, hogy a polgári- és hadiüzemek munkaerőigényeinek kielégítését koordinálja. Ez kilenc hadtest területén 28 munkavezető törzs irányítását jelentette. Feladatai közé tartozott a különféle munkásalakulatok szervezése és kiképzése mind hadműveleti mind hátországi alkalmazásra, továbbá igénybevételük „a honvédség felszerelését és működését biztosító hadiipar és nyersanyagtermelés, továbbá a honvédelem érdekében végzett minden egyéb munkálat számára." Honvédelmi munkára igénybe vehető volt nemre való tekintet nélkül minden 14-70 év közötti

.

A munkaszolgálatosok számára az 1944-es esztendő fordulatokban gazdagnak bizonyult, helyzetükben a két nagy változást a március 19-ei német bevonulás és az október 15-ei nyilas hatalomátvétel hozta meg. A két esemény közötti időszakban - a megindított gettósítás és deportálás árnyékában - a honvédség égisze alatt működő századok menedéket jelentettek az üldözöttek számára. A „munkaszolgálatba mentés" során a gettókba és gyűjtőtáborokba is kézbesítették a

. A Honvédelmi Minisztériumban tartott május 1-jei értekezleten a németek hozzájárultak ahhoz, hogy a kisegítő munkásszázadok számát 210-ről 575-re (ezzel mintegy 165 ezer zsidó férfit vontak volna ki a deportálás alól).  Ennek feltételéül a muszosok szoros felügyelet alatti táborokban való őrzését szabták meg. A budapesti I. honvéd hadtestparancsnokság június 7-ei szigorúan bizalmas rendelete írta elő az alakulatok hadifogolyszerű elhelyezését: a tábort csak fegyveres kísérettel hagyhatták el, látogatókat nem fogadhattak, naponta fegyelmezőgyakorlatokat kellett .

A fővárosi zsidóság egy részét romeltakarításra fogták, majd a szeptember 7-én besorozottakat az I. honvédhadtest parancsnoksága a főváros környékére sáncásásra rendelte. Vidéken a muszos századokat tovább dolgoztatták, főként katonai bázisok, erődítések, repülőterek, vasútvonalak építésénél, helyreállításánál, építőanyagok kitermelésénél, valamint az ország főbb hadiüzemeiben, emellett zsidók végezték a bombázások sújtotta ipartelepeken adódó romeltakarítási

.

A 107/303. század 220 fős zsidó legénységgel és Mellinger Dezső századparancsnok - civilben miskolci festőművész és rajztanár - irányításával állt fel. A Fülekre vezényelt munkaszolgálatosok egyöntetűen beszámoltak keretük és parancsnokuk

. A katonákról azt írta György, hogy rendesen bántak velük, ami a nehéz munkát is könnyebbé tette. Ezt jelezte, hogy a széles körben elterjedt „piszkos zsidók" megszólítás helyett őket - az adott körülmények között minden bizonnyal igencsak jóleső - „Uraim"-mal tüntették ki. Szerencsésnek tarthatták magukat, a muszosok helyzete a német megszállás után ugyanis ebből a szempontból is rosszabbra fordult. Egymás után helyeztek szabadlábra korábbi kegyetlenkedéseik miatt elítélt tiszteket és keretlegényeket. A katonai büntetőtörvénykönyv alapján történő felelősségre vonás helyett ezek a személyek a megszállás után sorra visszakerültek az alakulatokhoz, mondani sem kell, hogy személyes bosszújuk kiélése mellett társaikat is „példájuk" követésére .