Gyenes György levelei a munkaszolgálatból

„Cigarettáért még lelki üdvösséget is lehet kapni. (Így ettünk kedden csirkét galuskával!)"

„Anyukám csak semmi letargia. Összeszorított fogakkal is, de tartsd magad egyenesen, most már ki muszáj bírni fizikailag és szellemileg egyaránt. Gondolj arra, hogy nekem éppúgy csak egy célom van, élni Érted. Rövid a hely, nem tudlak hosszú szavakkal vigasztalni, de így is kell érezned azt a vágyódást, tudni és érteni azt az összekötő kapcsot, ami Bennünket minden, de minden körülmények közt együtt tart és éltet."

Bevezetés 

A munkaszolgálatos életutak egyik alapvető forrásbázisát a fegyvertelen szolgálatra vezényelt fiúk, férfiak és családtagjaik közötti levelezések képezik. A „lapátos hadsereg" mindennapjainak feltárásában - a szintén egykorú naplókat nem számítva - ezek a dokumentumok hozzájárulnak a valós viszonyok feltérképezéséhez. Igaz, csak részben, ugyanis a cenzúrázott lapok tömegét nem sorolhatjuk ide, a szintén széles körben elterjedt fekete levelezés viszont már annál inkább.

Az itt bemutatott levelek és levelezőlapok ennek a hatalmas forrástípusnak jellegzetes példái. A Holokauszt Emlékközpont gyűjteményében fellelhető több száz levelezés közül ezúttal azért esett Gyenes György küldeményeire a választás, mert sorait olvasva a

élet számos részlete ragadható meg, sok apró utalást fedezhetünk fel mind az általánosabb, mind a speciálisabbnak, ritkábbnak mondható jelenségekről. Egy húszéves fiatalember szemüvegén keresztül - jó adag humorral megfűszerezett optimista életszemléletébe ágyazva - villannak fel előttünk egy század hétköznapjainak pillanatképei.

Gyenes György 1924-ben született Budapesten. A terézvárosi Szív utcában élt családjával, miután szülei elváltak, édesanyjához, Gábor Józsefné sz. Fried Margithoz és nevelőapjához, Gábor Józsefhez került. A művészettörténet iránt rajongó fiatalemberre egyetemi évek helyett a II. világháború és - 1941 szeptemberétől - kortársaihoz hasonlóan a kerületi leventecsoport várt. Pontosabban csak várt volna, a hatályos törvények azonban izraelita származása miatt úgynevezett kisegítő előképzős oktatásra

.

Míg a leventeoktatás a katonaságra, úgy a zsidó (a hatályos törvények értelmében zsidónak minősített) fiatalokat e képzés a katonai munkaszolgálatra készítette fel - lelki és fizikai értelemben egyaránt. A terepgyakorlatokat a mai Puskás Ferenc Stadion (Népstadion) területén, az akkori levente-gyakorlótéren bonyolították le. A szorgalmi idő után megtartott, tanmenetbe iktatott „elméleti órákon" - a leventékhez hasonlóan - az alapismereteket sajátították el: milyen rendfokozatok vannak, kik a Honvédség főparancsnokai stb. A fegyverhasználat helyett azonban az erődítési munkákban kellett jártasságot szerezniük. A visszaemlékezésekben rendre olvashatunk az oktatás antiszemita jellegéről, a semmi gyakorlati haszonnal, ám annál több megaláztatással járó módszerek alkalmazásáról. A muszhoz hasonlóan a felkészítő képzésen is a gyakorlatvezető személyes hozzáállása határozta meg a

. György 1944-ig volt az előképző tagja, ekkor töltötte be 20. .

A Holokauszt Emlékközpont gyűjteményébe magánadományozás útján került levelezőlapok a Füleken és környékén töltött munkaszolgálat alatt íródtak, az ajándékozó szerint azonban Gyenes György első behívója nem a visszacsatolt felvidéki városba szólt, hanem az újpesti ládagyárba. Ennek - a ma már nem létező - üzemnek korábbi „vendégmunkásai" között szerepelt Radnóti Miklós is, aki - 1942. november közepe és karácsonya között - töltötte itt második munkaszolgálatának egy szakaszát. Az költő megerőltető munkáról számolt be naplójában. Az asztalosműhelyben, ahol lőszerládákat szereltek össze, napi kilenc, kilenc és fél órát dolgoztak, annyi könnyebbséggel, hogy a hétvégéjük szabad volt, a budapestieket néha haza is engedték. Radnóti nehezen bírta a szokatlan terhelést, dobhártyája benyomódott a kalapálás zajától, a kezét feltörte a szerszám, bekötött kézzel pedig az írás is nehézkessé vált számára. Ezt

december 9-én: „Ijesztő hajsza. Mindegy, milyen a láda, a mennyiség a fontos. Este, takarodókor, a karomat, a kezemet úgy fektetem magam mellé, mint egy fáradt, elkínzott, fájós gyermeket."

Gyenes György az 1950-es években
Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.160.1.

György valószínűleg hasonló tapasztalatok megszerzése után - pontos adatok hiányában, egyéb források alapján állapítható meg, hogy - 1944. május 15-én vonult be Jolsvára, a miskolci VII. hadtesthez tartozó kiegészítő parancsnokság 107/303. kisegítő

. A hadrendi szám jelzi, hogy kisegítő munkásszázadba, azon belül is zsidó századba . Az alakulatot innen Fülekre vezényelték, ahol a helyi zománcgyárban dolgoztak. Az ugyanekkor felállt testvérszázadokat egyrészt a csepeli Weiss Manfréd gyárba szállították, másrészt a behívottakon Miskolc, Ózd, Salgótarján és a környező települések munkahelyei osztozkodtak.

A fokozott harci cselekmények és a férfi lakosság mozgósítása miatt a munkaerő erősen megcsappant, így egyre inkább teret nyert az az elv, hogy a munkaszolgálatosokat az országhatárokon belül kell tartani és foglalkoztatni. Már az előző évben, 1943 novemberében létrehozták a Honvédelmi Munkaszervezetet azzal a céllal, hogy a polgári- és hadiüzemek munkaerőigényeinek kielégítését koordinálja. Ez kilenc hadtest területén 28 munkavezető törzs irányítását jelentette. Feladatai közé tartozott a különféle munkásalakulatok szervezése és kiképzése mind hadműveleti mind hátországi alkalmazásra, továbbá igénybevételük „a honvédség felszerelését és működését biztosító hadiipar és nyersanyagtermelés, továbbá a honvédelem érdekében végzett minden egyéb munkálat számára." Honvédelmi munkára igénybe vehető volt nemre való tekintet nélkül minden 14-70 év közötti

.

A munkaszolgálatosok számára az 1944-es esztendő fordulatokban gazdagnak bizonyult, helyzetükben a két nagy változást a március 19-ei német bevonulás és az október 15-ei nyilas hatalomátvétel hozta meg. A két esemény közötti időszakban - a megindított gettósítás és deportálás árnyékában - a honvédség égisze alatt működő századok menedéket jelentettek az üldözöttek számára. A „munkaszolgálatba mentés" során a gettókba és gyűjtőtáborokba is kézbesítették a

. A Honvédelmi Minisztériumban tartott május 1-jei értekezleten a németek hozzájárultak ahhoz, hogy a kisegítő munkásszázadok számát 210-ről 575-re (ezzel mintegy 165 ezer zsidó férfit vontak volna ki a deportálás alól).  Ennek feltételéül a muszosok szoros felügyelet alatti táborokban való őrzését szabták meg. A budapesti I. honvéd hadtestparancsnokság június 7-ei szigorúan bizalmas rendelete írta elő az alakulatok hadifogolyszerű elhelyezését: a tábort csak fegyveres kísérettel hagyhatták el, látogatókat nem fogadhattak, naponta fegyelmezőgyakorlatokat kellett .

A fővárosi zsidóság egy részét romeltakarításra fogták, majd a szeptember 7-én besorozottakat az I. honvédhadtest parancsnoksága a főváros környékére sáncásásra rendelte. Vidéken a muszos századokat tovább dolgoztatták, főként katonai bázisok, erődítések, repülőterek, vasútvonalak építésénél, helyreállításánál, építőanyagok kitermelésénél, valamint az ország főbb hadiüzemeiben, emellett zsidók végezték a bombázások sújtotta ipartelepeken adódó romeltakarítási

.

A 107/303. század 220 fős zsidó legénységgel és Mellinger Dezső századparancsnok - civilben miskolci festőművész és rajztanár - irányításával állt fel. A Fülekre vezényelt munkaszolgálatosok egyöntetűen beszámoltak keretük és parancsnokuk

. A katonákról azt írta György, hogy rendesen bántak velük, ami a nehéz munkát is könnyebbé tette. Ezt jelezte, hogy a széles körben elterjedt „piszkos zsidók" megszólítás helyett őket - az adott körülmények között minden bizonnyal igencsak jóleső - „Uraim"-mal tüntették ki. Szerencsésnek tarthatták magukat, a muszosok helyzete a német megszállás után ugyanis ebből a szempontból is rosszabbra fordult. Egymás után helyeztek szabadlábra korábbi kegyetlenkedéseik miatt elítélt tiszteket és keretlegényeket. A katonai büntetőtörvénykönyv alapján történő felelősségre vonás helyett ezek a személyek a megszállás után sorra visszakerültek az alakulatokhoz, mondani sem kell, hogy személyes bosszújuk kiélése mellett társaikat is „példájuk" követésére .

Ezen a napon történt október 18.

1904

A budapesti Központi Városháza Károly körúti szárnyának I. emeletén megnyílik a Fővárosi Könyvtár.Tovább

1915

Első világháború: A harmadik isonzói csata kezdete, az olasz hadsereg nagy erejű támadásaival szemben az Osztrák–Magyar Monarchia...Tovább

1944

Szovjet csapatok megszállják Csehszlovákiát. Szálasi Ferenc „nemzetvezető” elrendeli a teljes mozgósítást.Tovább

1956

A DISZ „az ifjúság jogos követeléseit támogató javaslatokat tett közzé” a Szabad Ifjúságban és a Szabad Népben is. A nyilatkozat javasolta...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő