Megkezdődik az I. Piavei csataTovább
Egy holokauszt-túlélő 1945-ös levélnaplója
„Ma olvastam – böngésztem az „Elhurcoltak lapját.” Emiliről ismét van hír benne, már nem a régi Hombergben, Kassel mellett, hanem Ziegenhain, Kasseltől DNy-ra. Böngészés közben többször akadtam Schönberger névre. A pillanat ezredrészéig se tartott, míg a mellette lévő keresztnevet megnéztem, hátha Erzsébet. De egyik se Te voltál édes Erzsikém!”
Bevezetés
Az 1945-ös év a II. világháború lezárását, a gettók és koncentrációs táborok felszámolását, a halálmenetekben szenvedők felszabadítását és a bujkálás végét elhozta ugyan, de az önfeledt békeöröm sokak számára váratott még magára, vagy egyáltalán el sem jött. Az üldözött családok 1944 tavasza óta teljesen szétszóródtak, a rokonok között minden kapcsolat megszakadt. Csak remélhették, van még kit hazavárni, illetve lesz, aki őket hazavárja, tízezrek töltötték kétségek között az 1945-ös év nehéz hónapjait. Óriási volt a bizonytalanság, a hírek lassan és ellenőrizhetetlen tartalommal keringtek, az 1944 végi deportálásokat és gyalogmeneteket elkerülő fővárosi zsidóság, a lassan visszaszivárgó vidéki munkaszolgálatosok és a pincékből előbújók számára a túlélés a veszteségek számbavételét is
.Az új élet megkezdését késleltette a nehézkes családegyesítés. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy a sokat szenvedett deportáltak számára az ún. „félszabadság" áldatlan állapota - azaz az átszervezett koncentrációs- és az újonnan létesített átmeneti gyűjtőtáborok-beli lét - miért tartott ilyen [popup title="sokáig" format="Default click" activate="click" close text="Erről lásd részletesen: HUHÁK HELÉNA: „Szabadok voltunk, csak éppen nem tudtunk mit kezdeni a szabadsá-gunkkal.” – Átmeneti gyűjtőtábor Hillerslebenben és Alpenjägerben. ArchívNet, 2014/6. http://archivnet.hu/naplo/szabadok_voltunk_csak_eppen_nem_tudtunk_mit_kezdeni_a_szabadsagunkkal..html?page=2 [letöltés: 2015. április 8.]"]. Miért nem vált lehetségessé az otthonaikból elüldözöttek számára a gyors és szervezett hazatérés? A súlyos mulasztás okaként technikai és politikai akadályok egyaránt felmerültek, még nagyobb baj volt az erre irányuló központi szándék hiánya. Akik a magyar állami szervek hivatalos intézkedéseire vártak, óriásit kellett
.A deportáltakat szállító szerelvényekről a szemtanúk szerint sokszor fél-halott emberek vergődtek le. Ahogy a hazahozatalban, úgy a talpra állításban sem a magyar kormányszervek jeleskedtek, a segítség megadása javarészt az American Jewish Joint Distribution Committee (
) finanszírozásában történt. A nemzetközi segélyszervezet menhelyeket állított fel, átmeneti szálláshelyeket, ételkiosztó helyeket működtetett és támogatott. A konkrét megvalósítási feladatok javarésze a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságára (DEGOB) várt. A Bethlen téren dr. Pásztor József főtitkár vezetésével kétszáz tisztviselő foglalkozott a visszatért budapesti és vidéki deportáltakkal. A rászorulók segélyt és vasúti jegyet kaptak, a betegeket vagy saját ambulancián kezelték, vagy szanatóriumba, üdülőkbe utalták.A hozzátartozók naponta kijártak a deportáltakat szállító, kiszámíthatatlan időben érkező vonatok elé, rokonaik nevét kiabálva figyelték a leszálló utasokat, és várták szeretteik felbukkanását. A legelszántabbak az éjszakát is a vasútállomásokon töltötték. Mások a segélyhelyek, napilapok keresőszolgálatainál, az irodák falára kiplakátolt névsorok rengetegében keresgélve próbáltak
.A várakozás alatti időszak legfontosabb jellemzője és szervező tényezője a híréhség. Az itthon lévők csak a véletlenek folytán jutottak információmorzsákhoz, melyek eredete, hitelessége legtöbbször bizonytalan és zavaros volt, az ilyen-olyan értesüléseknek valóságtartalmat sokkal inkább az optimista reménykedés kölcsönzött. Szintén a Joint anyagi támogatásával a DEGOB, a Nemzetközi Vöröskereszt, a Nemzeti Segély, illetve a kormány részéről a Népgondozó Hivatal expedíciókat küldött a táborokba. Ezen kiutazások célja a túlélők és áldozatok számbavétele, állapotuk felmérése és hazajuttatásuk elősegítése, sürgetése volt. Az egymástól távol került rokonok számára mindennél többet jelentett, ha életjelet kaptak egymásról. Levelezésről kezdetben szó sem lehetett, hiszen a kritikus közlekedési viszonyok miatt nem működött a posta. Optimális esetben a hazajuttatott túlélő-listákon megtalált nevek hoztak némi megnyugvást, akik ebben a szerencsében nem részesültek, azok számára a reményt tovább táplálva mindenhol leszögezték, teljes és pontos lista nem létezik. Így a várakozás igen hosszúra nyúlt.
Az országhatárokon kívülre kerültek vágyták és ugyanakkor rettegték is a hazatérést. Már előre féltek a rájuk szakadó tragédiáktól, a családtagokról kapott rossz hírektől. Mindenkinek a lelki alkata és érzékenysége szabta meg, hogyan reagált a hónapokig mélyen magában hordozott és egyik percről a másikra hirtelen valósággá vált
.Az Ideiglenes Nemzeti Kormány eltörölte a zsidó és zsidónak minősült magyar állampolgárok hátrányos megkülönböztetésére, kirekesztésére vonatkozó korábbi törvényeket és rendeleteket (200/1945. ME sz.), de a hatósági intézkedések erőtlenek maradtak, nem tették lehetővé, hogy a hazatértek birtokba vegyék jogos tulajdonukat. Új életet kellett kezdeniük, új azonosulási, beilleszkedési stratégiát kellett teremteniük. Magyarország helyzete nem volt egyedi, a szovjet befolyás alá került országokban ez általánosan tapasztalható volt, a legdurvább, antiszemita megmozdulásokra Lengyelországban
.A visszatérőket nem egyszer ellenséges, vagy legalábbis közömbös légkör fogadta, sokan abba a közönybe tértek vissza, ahonnan elvitték őket. Ehhez hozzájárult a megfosztottság, kifosztottság állapotából fakadó, állandó másra utaltság, a segélyekre szorulás kínzó érzése is. Többségük teljes joggal érezte úgy, hogy magára hagyták őket: „több hivatalos nyilatkozat ellenére inkább az elhallgatás nyert teret. A kiélezett politikai küzdelemben a társadalmi lelkiismeret visszaszorult, a bűnbánat, a kiengesztelés gyenge szándéka elenyészett. A politikai pártok ünnepélyes alkalmakkor hangosan elítélték a korábbi üldöztetést. nagyobb részben pedig új honfoglalásról
"A túlélők beilleszkedése abból a szempontból sem volt egyszerű és azonnali, hogy előbb meg kellett küzdeniük a több hónapra rájuk kényszerített lágerélet utóhatásaival. Ezen átmeneti, levetkezhető állapot idővel átalakult egy állandósultabb létformává, közérzetté: „Ugyanakkor finomabb érzelmi életüket - és ez már közös az itthon maradottakéval - fagyos dermedtség ülte meg. Nem tudtak sem úgy örülni, sem úgy szomorkodni, mint annak előtte. A színeket, az ízeket, az illatokat felismerték, de az észrevevés hideg volt, élettelen, olyan, mintha az ember homályos üvegen át nézné a tájat, mintha az eleven testet durva szöveten át tapintaná. Éppen ilyen idegen, távoli módon, mintegy ködön átszűrve hatottak rájuk felbukkanó emlékeik is. Érdeklődési körük megszűkült, nem szőttek távolabbra nyúló terveket, a mában éltek a mának, és nem tudták felfogni, mi is történt velük [...] A megrázkódtatás utáni dermedtség jellemezte a zsidóság többségének lelki életét a felszabadulást követő hónapokban. Szorongó mellkasuk még nem tudta magába szívni a szabadság éles levegőjét és még a gyászra sem volt könnyük. E lelkiállapot egyeseknél kifejezett betegséggé fokozódott, idegennek tűntek önmaguk előtt és idegennek tűnt számukra a világ. Mintha testük, érzelmeik, gondolkodásuk megváltozott volna, mintha elvesztették volna [popup title="személyiségüket." format="Default click" activate="click" close text="KULCSÁR ISTVÁN: A maradék zsidóság lelki keresztmetszete 1946-ban. Thalassa, 1994. 1–2. 334–335. http://imago.mtapi.hu/a_folyoirat/e_szovegek/pdf/%2805%291994_1-2/334-336_Kulcsar.pdf [letöltés: 2015. április 8.]"]"
A holokauszt tragédiái újratermelték önmagukat: minden egyes halálhír visszarántotta a túlélőket a normális életbe való beilleszkedés folyamatából a lágerállapotba, amelyet vagy maguk, vagy szeretteik szenvedései idéztek fel újra és újra.
Összességében az üresen maradt otthonok, az 1945 és 1947 között ismét lángra kapó zsidóellenes indulatok, pogromok, a sok helyütt tapasztalható érzéketlenség és a félelem miatt 1945 és 1948 között mintegy 70 000-en döntöttek a kivándorlás mellett, amelynek fő iránya az Amerikai Egyesült Államok vagy Palesztina (1948-tól Izrael)
.Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt november 12.
Ausztriában kikiáltják a köztársaságot.Tovább
A 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa kiadja a 0036-os, szigorúan titkos parancsát, amely alapján elhurcolják Kárpátaljáról a 18-50 év közötti...Tovább
A Kádár-kormány az ENSZ Magyarországgal kapcsolatos határozatait az ország belügyeibe való beavatkozásnak minősíti.Tovább
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.
Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.
Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.
A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.
Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).
Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. szeptember 19.
Miklós Dániel
főszerkesztő