Valóban 1756. március 1-je az Országos Levéltár alapításának napja?

Kérdőjelek az alapítás dátuma körül

„az Archivum Regni a mai Országos Levéltárral – bár hasonló az elnevezésük – egyszerűen nem azonosítható, hanem csupán magja ennek. […] Az Archivum Regni a feudális rendi dualizmus értelmében vett ország, azaz a rendek levéltára volt, az 1874-ben létrejött Országos Levéltár pedig az egész államé: királyé és országé egyszersmind. Körülbelül hasonló joggal tehát a királyi levéltár keletkezését is lehetne alapul venni. Éppen ezért, az Országos Levéltár fennállásának 200. évfordulójáról beszélni erőltetettnek vélem.”

Napjainkra már nyugvópontra jutott az a korábbi vita, ami dokumentálhatóan az ötvenes években foglalkoztatta a levéltáros társadalmat. A vita kiindulópontja az Országos Levéltár megalapításának a dátuma volt, amit lényegében 1956-ban döntöttek el. Ekkor ugyan főként a márciusi időpont állt a középpontban, de a korábbi időszakokban évtizedes, sőt évszázados eltérésekkel állapították meg a levéltár létrejöttét, és ez komoly nézeteltéréseket jelentett a szakmán belül.

Az országos levéltár alapításának különböző fázisai voltak. Az eredeti források alapján már a kortársak is az országos levéltár alapítási dátumaként több időpontot jelöltek meg. Ezek közül szinte mindegyik elfogadható, de valóban vitatható, hogy melyik évnek, illetve levéltár alapításnak volt nagyobb jelentősége.

Az Országos Levéltár alapítási dátumaként a levéltári iratok alapján egyrészt felmerült a Magyar Királyi Kúria mellett 1730-ban megszervezett kúriai levéltár, majd a

kinevezésétől számított 1756-os Archivum Regni, a „régi"-nek nevezett Országos Levéltár . Egyesek 1753-at tekintették a levéltár alapítási évének, amikor nádor országos mozgalmat indított a korábban elkallódott iratok felderítésére és összegyűjtésére, majd részletes felterjesztésben számolt be Mária Teréziának az megszületése óta történt .

Mások szerint Batthyány Lajos nádor levéltárszervező tevékenységéhez köthető 1765-ös alapítás a helyes, amikor az addigi szűk szervezeti keret kibővítésével a levéltár intézményszerű jelleget kapott, és jelentős szervezeti változások történtek a levéltár életében. Egy másik felfogás pedig a modern polgári kori levéltár megteremtéséhez köti az Országos Levéltár létrejöttét, ami

, egyesek szerint 1875.

A levéltár történeti fejlődésében tulajdonképpen mindegyik dátumnak van/volt létjogosultsága. 1956-ban mégis a megalakulás időpontjául az 1756. évet vették alapul, amikor a nádor a levéltár első állandó alkalmazottját, Csintó Imrét vicearchivariussá nevezte ki.

Leszögezhetjük, hogy a levéltár életében, történetében mindegyik dátum alapvető, és jelentős változást hozott. Ezek alapján önkéntelenül is több kérdés merülhet fel:
1. Melyik levéltár létrejöttét tekinthetjük az Országos Levéltár jogelődjének?
2. Az ötvenes évek második felében miért pont ezt az időpontot választották az országos levéltár megalakulása napjának?
3. Milyen okok késztették az akkori szakembereket, hogy az 1756-os dátum mellett kardoskodjanak, és ezt fogadják el alapítási dátumként?
             

 
 

Bécsi kapu tér, Kazinczy emlékkút, a Magyar Országos Levéltár épülete
(1950-es évek)

 

Hess András tér, háttérben a Fortuna utca és a Magyar Országos Levéltár
(1950-es évek)

 

Fortuna utca, háttérben a Magyar Országos Levéltár épülete (a Mátyás templom tornyából fotózva) (1957)

Forás: Fortepan



Az okokat vizsgálva több magyarázat lehetséges. Elképzelhető, hogy 1930-ban elfeledkeztek az 1730-as alapítás százéves megünnepléséről, ezért fontos volt, hogy találjanak egy olyan időpontot, amihez a levéltár alapítás köthető, még akkor is, ha több évtizeddel később jött létre a levéltár. E felfogást lehet fikciónak is tekinteni, de nehéz elvitatni azt, hogy 1956-ban kedvező alkalom kínálkozott egy bicentenárium megünneplésére, amit nyilvánvalóan nem szalasztottak el. A döntésben közrejátszhatott az is, hogy 1949-ben ünnepelték az osztrák levéltár kétszáz éves évfordulóját, s erre még élénken emlékeztek. Azért is dönthettek az 1756-os időpont elfogadása mellett, mert egy viszonylag bezárt szakmának a 200 éves múlt megünneplése jelentős kitörési pontot jelentett, amit, az azt követő nemzetközi konferencia és egy nagyszabású kiállítás megrendezése is .

Mindezen érvek alapján elmondhatjuk, hogy a kétszáz éves évforduló „kitalálásában" ez a fajta korabeli propagandaszempont is szerepet játszhatott. A propaganda szerepére Borsa Iván egyértelműen utalt, amikor így

: „Az 1956. évben lesz az Országos Levéltár fennállásának 200. évfordulója, melyet levéltártudományi és levéltárpropaganda szempontból egyaránt kívánatosnak tartanék megünnepelni."

Az 1956-ban eldöntött kérdés alapvetően azóta is bevett dátumnak tűnik a magyar levéltáros szakmában, amint azt a 2006. évi 250. évfordulós ünnepségek is tanúsítják.

Az alább közölt vélemények a fent említett dátumok körül mozognak, de nyilvánvalóan a vélemények megfogalmazásakor az évforduló bűvköre győzedelmeskedett még azoknál is, akik kétségüket fejezték ki, hogy ez lenne a valódi alapítási dátum.

Borsa Iván, a Levéltárak Országos Központjának vezetője 1955 tavaszán levelet írt (Lásd az 1. számú forrást!) több vezető pozíciót betöltő szakembernek, melyben kérte, hogy tanulmányozzák a mellékletként küldött feljegyzést, a

-t és írják meg véleményüket, hogy egyetértenek-e azzal, hogy „az Országos Levéltár fennállásának kezdőpontját 1756. március 1-ben állapítsuk meg, s ennek megfelelően az Országos Levéltár fennállásának 200. évfordulóját 1956-ban ünnepelje". Kérte, aki a felvetett időponttal nem ért egyet, az közölje azt is, hogy „mely évet tekintené a Levéltár tényleges létrejöttének határkövéül". A felkért huszonöt nap gondolkodási időt kaptak ennek eldöntésére.

A Levéltárak Országos Központjának iratai között fellelt dokumentumban Borsa Iván megállapította, hogy „konkrét időponthoz kötni igen nehéz a Levéltár alapításának évét, minthogy alapítólevél, egyszeri jogérvényes és eredményes intézkedés nem biztosította megszervezését és működésének megindulását". Borsa

, hogy a „Levéltár létrejöttét első »függetlenített« dolgozójának: Csintó Imre vicesgerens ordinarii regni archivarii kinevezésének időpontjában: 1756. március 1-ben rögzíthetjük." Ezzel tulajdonképpen csak az 1756-os dátumra hivatkozik, fel sem merült más időpont, ami már előrevetítette a válaszolók egyetértését. Egy 1955. augusztus 1-jén keltezett levelében azonban , hogy „Jóllehet a ma ismert Országos Levéltár ebben a formájában csak 1875 óta működik, utalni szeretnék a történeti előzményekre, melyek szerint az országos fontosságú iratok egy kézben való őrzése még a középkorra vezethető vissza, amikor is ezeket az iratokat a nádor őrizte".

A megkérdezett kollégák nagy többsége lényegében ugyanazt írja le, csak másként és más árnyalatban fogalmazza meg egyetértését, ami összefügg azzal, hogy önálló, esetleg politikai színezetű véleményre senki sem mert vállalkozni. Ez a fajta egységes politikai gondolkodásmód az egész szakmát jellemezte, és kevéssé tette lehetővé a széttartó elképzelések megfogalmazását.

Lényegében minden válaszoló egyetértett azzal az alapdátummal, hogy az Országos Levéltárat 1756. március 1-jén hozták létre, csupán egy-két olyan megfogalmazás volt, amely kétségét fejezte ki, hogy ezt nem tekinthetjük egyértelműen az Országos Levéltár alapítási dátumának, mivel itt az Archívum Regni, tehát a rendek iratanyaga került levéltárba és nem a királyság, vagyis az állam iratanyagáról van szó. Ilyen alapon az évtizedekkel korábbi kancelláriai levéltár létrehozását is lehetett volna a megalapítás dátumának tekinteni. Az erre való hivatkozás azonban csak egyetlen véleményben fordul elő.

A levéltárügy vezető dolgozóinak nagy hányada csak a formális szervezési kérdésekre helyezte a

, vagyis arra, hogy méltó módon kell megünnepelni a levéltár megalakulásának , és ebből a szempontból teljesen mindegy volt, hogy a valóságnak megfelelt-e ez a dátum, hogy valóban az országos levéltár jött-e létre.

Néhányan viszont vállalták azt a többé-kevésbé bátornak számító véleményt, hogy kétségeiket fejezzék ki az évforduló kapcsán. Borsa Ivánt is ide sorolhatjuk, bár ő, mint a levéltárügy egyik legfőbb vezetője, bizonyos kérdésekben autonómabb módon nyilvánulhatott meg.

Ember GyőzőWellmann Imre

Meglehetősen dodonai megfogalmazást alkalmazott Ember Győző, az Országos Levéltár főigazgatója, aki ugyan a polgári kori Magyarország 1875-ös létrejöttét tekintette a polgári kori Magyarország központi levéltárának, véleménye szerint azonban „ez a körülmény nem mond ellene annak, hogy az archivum regni-t az Országos Levéltár elődjének tartsuk, s ezen az alapon Magyarország központi levéltáráról, mint 1756. márc. 1-e óta megszakítás nélkül működő levéltári szervről beszéljünk".

Wellmann Imre, a Fővárosi Levéltár vezetője lényegében megkerülte a kérdésre a választ, s egyértelműen elvetette a 200 éves évfordulót. Így fogalmazott: „Az Archivum Regni alapításának körülményeire vonatkozólag önálló kutatást folytatni nem volt módomban; közelebbről a Csintó kinevezésére és utasítására vonatkozó iratokat sem ismerem. Így a kérdéssel kapcsolatban nyilván inkább várható érdemi hozzászólás azoktól, akik erre vonatkozólag önálló vizsgálódásokat folytattak, így elsősorban - minthogy

vélemény nem kérhető - az eddig többnyire alapul vett 1765-i dátumot képviselő és ." Wellmann hangsúlyozta, hogy „az Archivum Regni a mai Országos Levéltárral - bár hasonló az elnevezésük - egyszerűen nem azonosítható, hanem csupán magja ennek". Egyrészt gyűjtőköre, anyaga sokkal korlátozottabb volt, de jellege és a súlya is eltért az országos levéltárétól. Feudális rendi értelemben a rendek levéltára volt, az 1874-ben létrejött Országos Levéltár pedig az egész államé: 1874-ben épült fel a levéltár - ezt írja - nem pedig 1875-ben. Ő az egyedüli, aki kimondja, hogy „az Országos Levéltár fennállásának 200. évfordulójáról beszélni erőltetettnek vélem". (Lásd a 2. számú forrást!)

felfogása szerint a valódi levéltár csak 1867 után jött létre, mivel az Országos Levéltár mai formájában az 1870-es években alakult ki, s megalakulását Pauler Gyulának 1874. október 14-én országos levéltárnokká való kinevezése, valamint 1874. október 24-én letett hivatali esküjének időpontja jelentette. Ennek azonban ellentmond az a tény, hogy a különböző kormányhatóságok iratainak összegyűjtését már 1868-ban elrendelték, sőt a magyar és erdélyi kancellária levéltárait már 1872-ben Bécsből Budára szállították. (Lásd a 3. számú forrást!)

, az Országos Levéltár tudományos munkatársa úgyszintén nem fogadta el az 1756-os alakulási időpontot. A feudális kori osztályon ő rendezte a Regnicolaris Levéltár anyagát, így áttekintése volt, és közelebbről is ismerte a levéltár alapításokkal kapcsolatos levéltári dokumentumokat. 1955. május 13-ai pro domo feljegyzésében hivatkozott Czobor Alfréd, Eckhart Ferenc és megjelent munkáira, s ezek alapján érvelt az időpont mellett vagy ellene. (Lásd a 4. számú forrást!)

A válaszokban tehát a korabeli viszonyok hű tükröződését láthatjuk. A Levéltárak Országos Központjának vezetése már előre eldöntött, egységes, kissé erősebb megfogalmazásban „önkényes" dátumot fogadtatott el, függetlenül attól, hogy szakemberek véleményét is kikérték az ügyben. Feltételezhető, hogy politikai döntés született, amelynél a 200. évforduló megünneplése volt az elvárás. A mai értelemben vett levéltár története 1874-gyel kezdődik, és a 18. századi összes levéltár alapítási elképzelés vagy tény egy sokkal partikulárisabb részterületre vonatkozó levéltár vagy irattár alapítását jelenthette. Ettől még ezek a levéltárak tekinthetők a Magyar Országos Levéltár jogelődjének.

Ezen a napon történt szeptember 24.

1949

Halálra ítélik Rajk László volt belügyminisztert, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást.Tovább

1989

Az SZDSZ bejelentette, hogy aláírások gyűjtésével népszavazás kiírását kezdeményezi négy kérdésben: a köztársasági elnök megválasztásának...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő