Vitéz nagybányai Horthy István kormányzóhelyettes végrendelete

„Vitéz nagybányai Horthy István, Magyarország Kormányzóhelyettese, budapesti /Királyi Várpalota/ lakos elhatároztam, hogy személyesen is részt veszek a harcban, amely magyar hazám és nemzeti létünk fennmaradását hivatott minden megsemmisítő idegen törekvéssel szemben biztosítani.
Mielőtt a harctérre indulnék, a mai napon, az alulírott helyen és időben, összes vagyonom felől, halálom esetére, – a következő végrendeletet teszem”

Bevezetés 

Budapest Főváros Levéltárában, már több mint fél éve folyik egy olyan történeti adatbázis készítése, amelynek során a Budapesti Központi Királyi Járásbíróság, a Budapesti Királyi Törvényszék, a kerületi járásbíróságok hagyatéki ügyeit és végrendeleteit, valamint a budapesti közjegyzők okiratait rögzítik 1872-1950 között.

Az I-III. kerületi járásbíróság levéltárba került végrendeleteinek átvizsgálásakor került elő vitéz nagybányai Horthy István kormányzóhelyettes végrendelete. (Köszönet illeti Nagy Sándor levéltárost, aki figyelmemet a végrendeletre felhívta)

Horthy István 1942. május 1-én vonult be katonai szolgálatra a szolnoki repülőtérre az 1. vadászrepülő-osztályhoz, és július 2-án érkezett meg a szovjet frontra. A végrendeletet kb. egy hónappal bevonulása után készítette el.

Horthy István 1904. december 9-én született Polában. Iskolaéveit Bécsben végezte, megtanult franciául és angolul. 1922-1928 között tanulmányokat folytat és oklevelet szerez a budapesti József Nádor Műszaki Egyetem gépészmérnöki karán. 1927-ben szerez repülővezetői képesítést. 1929. júniustól szeptemberig üzemmérnök a csepeli Weiss Manfréd gyárban. 1929. októberétől 1930. októberéig a Ford műveknél van alkalmazásban az Egyesült Államokban. 1930-1940 a MÁVAG főmérnöke, majd igazgatóhelyettese, igazgatója, egyidejűleg vezérigazgató helyettes. 1940. június 1-én kinevezik a MÁV főnökének. 1942. február 19-én az Országgyűlés kormányzóhelyettessé választja. 1940. április 27-én köt házasságot gróf Edelsheim Gyulai Ilonával, és 1941. január 17-én megszületik a fia, ifj. Horthy István. 1942. augusztus 20-án reggel 5 óra 07 perckor lezuhan az orosz fronton és szörnyethal.

A végrendeletet Dr. Kiss Elemér törvényszéki bíró, ügyvéd, Horthy István jogtanácsosa készítette, míg a hagyatéki tárgyalást az I. kerületi közjegyző Dr. Kaprinay Endre kirendelt helyettese Csoma Antal intézte. A kihirdetésre 1943. április 15-én került sor. A végakarat közlése némi többletinformációt adhat gróf Edelsheim Gyulai Ilona kétkötetnyi visszaemlékezéséhez, ahol részletesen ír a férjével töltött két évről is.

A végrendelet kilenc pontra oszlik és szembetűnő, hogy többségében fiát ifj. Horthy Istvánt jelöli meg örökösként, ő az elsőként említett örökös a végrendeletben (1., 2., 3., 6. pont ). Az örökül hagyott birtokok közül a katymárit az utóörökösödési jog miatt fiára kellett hagynia, míg a másik birtokra, a kakatira a vitézi telekről szóló alapítólevél rendelkezései voltak érvényesek.

A vitézi telekről szóló 6650/1920. sz. ME. rendelet 4. §. írta elő, hogy a vitézi telekre nézve az öröklés rendjét az adomány-, vagy alapítólevél állapítja meg.

Abban az esetben, ha az alapítólevél másként nem rendelkezik, akkor az örökhagyó leszármazói közül a fiúgyermekek örökölnek, az előszülöttségi jog szerint. (Amennyiben nem volt fiúgyermek, ekkor is az utóöröklési jog érvényesült.) Bár nem ismerjük a birtokra vonatkozó alapítólevelet, a hagyatéki tárgyalási jegyzőkönyv III. 2. pontja szerint a 4.§. érvényesült az öröklés menetében. Így, mivel apja halálakor ifj. Horthy István még kiskorú volt, a vitézi telek átvételéhez szükséges kor eléréséig a vitézi szék felügyelete alatt haszonélvezet illette meg. A haszonélvezeti jog is csak azután léphetett életbe, hogy feloldották az alapító javára bejegyzett tulajdonosi korlátozást. A hagyatéki tárgyalási jegyzőkönyv szerint ifj. Horthy István a cselekvő (964. 572, 05 P) és szenvedő (706. 334, 43 P) állapot különbségeként 258. 237, 62 pengő értékben örökölt a vitézi telek és a repülőgép kivételével, az özvegyi jogtól mentesen, végrendeleti öröklés címén.

A végrendelet egyik érdekessége, hogy másodikként nem családtagot említ, hanem egy francia hölgyet, Mme. Yvonne Yola Lettelier Henriquet-t, akinek a személyéről nem sokat tudunk. Az özvegy emlékirataiban megemlíti, hogy hallott egy francia hölgyről, akit Horthy István szeret.

A hagyatéki eljárás során Mme. Lettelier-t is Kiss Elemér képviselte. Mivel a címe és a neve ismert volt, ezért megpróbáltunk utánajárni, hogy ki is volt ő. Sajnos, nem sikerült túl sok érdemi információt beszerezni róla, az 1936-os és az 1946-os francia népszámlálási adatok állnak rendelkezésünkre, az 1941-es népszámlálás a II. világháború miatt elmaradt. Ezek szerint 1906. június 6-án született, és foglalkozás nélküli volt. A vele egy háztartásban élők a szobalányok és az inasok voltak. Az 1946-os adatok szerint pedig egy Louis Lesellier nevű férfival élt egy háztartásban. (Az Archivdoc Neuilly- ből Franck Obert és Esther Vuaroqueaux szíves közlése alapján.) A kormányzóhelyettes két bérházat hagyott erre a hölgyre, amelyeket ő a hagyatéki eljárás során visszautasított.

A Naphegy utcai és a Lisznyai utcai házakat Horthy István 1939. október 6-án vásárolta meg, mindössze 27. 500 pengőért. (Naphegy utcai házszám rosszul szerepel a végrendeletben, a helyes házszám a 27. - Sipos András szíves közlése). A két bérház értéke 290. 000 pengő volt, amikor a hagyatéki tárgyalásra sor került. Szembeszökő, hogy nyolc nappal a bérházak megvásárlása után, a tulajdoni lap bejegyzése szerint, törlik az 1939. június 10-e és 1939. szeptember 7-e közötti jelzálogokat. Az utolsó előtti jelzálog a MÁVAG részére van bejegyezve, melynek akkoriban éppen Horthy István volt a vezetője. A két ingatlan végül ifj. Horthy István tulajdonába került 1943. december 16-án, s egészen 1946. november 13-ig ő birtokolta, amikor a tulajdonjog Oprics Miklósra szállt át.

Az 5. pontban rendelkezik felesége haszonélvezeti jogáról, amelyben lényegében a kötelesrészre szorítja őt.

A végrendeletben meghatározott járadék alapja a katymári birtok évi jövedelmének 50 %-a, azaz 20. 000 pengő volt. A vagyonátruházási illeték törvény szerint, mivel Horthy István halálakor felesége 25 évesnél fiatalabb volt, a járadék kiszámítása - a Corpus Juris Hungarici, 1920: XXXIV. tc. A vagyonátruházási illeték. 33.§. 4. pontja szerint - úgy történt, hogy a járadékalap összegének hússzorosát kellett venni, ez pedig 400. 000 pengő volt.

A végrendelet 6. pontjában sógoráról, ifj. gróf Károlyi Gyuláról emlékezik meg, akivel szoros baráti viszonyt tartott fenn. Ráhagyta a repülőgépét és őt tette meg végrendelete egyik végrehajtójául. Furcsa fintora a sorsnak, hogy Károlyi nem tudott eleget tenni ennek a feladatnak. 1942. szeptember 2-án, hét nappal Horthy István temetése után repülőoktatójával együtt a Dunába zuhant és meghalt.

Kulcsszavak

Ezen a napon történt július 10.

1924

Nyolc hónapi fogházat és 200 ezer korona pénzbüntetést kap József Attila a "Lázadó Krisztus" című verséért.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők