Volt politikusok levelei Kádár Jánoshoz megvont nyugdíjuk ügyében

„Az idegen megszállás alatti, a lehetetlenség határát súroló, áldozatos megbízatásom, melynek célja a háborúból való kilépés volt, azóta sűrűn képezte teljesen elferdített módon sajtókommentárok tárgyát. Ezzel szemben a legújabb, többé-kevésbé objektív beállítások ma már ezt egészen másképpen világítják meg, ami a megenyhült politikai légkörnek is természetes folyománya."

Lakatos Géza

(1890-1967)

Erdélyi eredetű székely családban született Budapesten, 1890. április 30-án. Édesapja a Kereskedelemügyi Minisztériumban volt miniszteri tanácsos. Az általa biztosított anyagi függetlenség és biztonság azonban megszűnt a családfő korai halálával. A gyermekek iskoláztatására a katonai pálya nyújthatott lehetőséget. Ezért Lakatos Géza és ikertestvére, Kálmán a budapesti piarista gimnáziumban megkezdett tanulmányaikat a soproni magyar királyi honvéd főreáliskolában folytatták. Sopron után a Ludovika Akadémia volt a következő állomás, ahol 1910. augusztus 18-án hadnaggyá avatták. Néhány évi csapatszolgálat után Lakatos Géza a bécsi hadiiskolára szeretett volna kerülni, a világháború kitörése miatt ez a vágya nem teljesülhetett.

Kálmán testvérével együtt frontszolgálatra vezényelték. (Jóval később értesült róla, hogy fivére 1914 szeptemberében a galíciai hadszíntéren hősi halált halt.) A háború befejeződésekor nem esett fogságba, sikerült hazatérnie az olasz frontról. 1919-ben a proletárdiktatúra kikiáltása után a volt katonatiszteket kötelezték a Vörös Hadseregbe való jelentkezésre. A Vörös Hadsereg vezérkarának vezérkari főnöke Stromfeld Aurél lett (Lakatos Géza egykori tanára a Ludovika Akadémián), aki a katonai kérdésekben járatlan Böhm Vilmos mellé osztotta be katonai tanácsadónak. A sikeres felvidéki hadjárat után azonban Lakatos Géza (Stromfeld Aurélhoz hasonlóan) még júniusban elhagyta a proletárdiktatúra hadseregét.

Az összeomlás után Budapesten szolgálatra jelentkezett nemzeti hadseregbe. Itt különböző beosztásokban szolgált, majd a Ludovika Akadémia tiszti továbbképző tanfolyamára került hallgatónak. 1923-tól a honvéd vezérkari főnökségre kapott beosztást. 1927-ben nyolc hónapig Párizsban, az Institut du Panthéonban tökéletesítette francia nyelvtudását, majd Prágában, a magyar nagykövetségen katonai attaséként lényegében hírszerzéssel töltötte a következő hat évet.

Prágai működésének befejeződése után több csapategység parancsnoki beosztásában szolgált, majd 1943 májusában a Magyar Királyi Honvéd Megszálló Erők parancsnokává nevezték ki. Beosztása lehetőséget nyújtott arra, hogy megismerje a magyar-német katonai viszonyt. Ekkoriban került esetenkénti munkakapcsolatba Horthy Miklóssal is. A német hadvezetéssel igyekezett korrekt kapcsolatokat ápolni, mégis akadtak súrlódások a két fél között. Ennek valószínű oka az volt - emlékiratai szerint -, hogy nem kívánt a német hadvezetés parancsainak puszta végrehajtójává válni, igyekezett a magyar érdekeket képviselni, csapatait védeni, teljesíthető parancsok végrehajtására alkalmazni őket. Valószínűleg ez lehetett az oka, hogy 1944-ben Horthy Miklós őt kívánta kinevezni honvéd vezérkar főnökévé, német nyomásra azonban Vörös János lett a kiválasztott.

Mikor 1944 augusztusában Horthy Miklós döntött a Sztójay-kormány felváltásáról egy olyan kormánnyal, amelyik képes kivezetni az országot a háborúból, a kormányzó e feladat megoldására a már korábban kiszemelt Lakatos Gézát találta a legalkalmasabbnak, és 1944. augusztus 29-én kinevezte miniszterelnökké.

Mint ismeretes, bár Horthy Miklós megbízottai 1944. október 11-én, Moszkvában aláírták az előzetes fegyverszüneti megállapodást, az ügyetlenül „előkészített" kiugrási kísérlet nem sikerült, és német nyomásra a kormányzó Szálasi Ferencet nevezte ki miniszterelnökké.

Ez a fordulat Lakatos Géza addig pályáját derékba törte. 1944 végén a nyilasok letartóztatták, a háború végén pedig a szovjetek is internálták egy időre. Kihallgatások sorozata után szabadult csak ki, ezután teljes visszavonultságban élt Borsod megyei Nyomáron, felesége birtokán.

1949-ben az akkor már Budapesten lakó, földnélküli tábornoktól nyugdíját is megvonták, 1951. június 20-án pedig kitelepítették a Tisza mellett fekvő Hajdu megyei Egyekre. Innen csak a Nagy Imre kormány beiktatása után, 1953-ban térhetett vissza - megromlott egészségi állapotban - Érdre, unokafivérének a házába. Budapestre csak 1956-ban költözhetett vissza. Az ötvenes években - a kitelepítés alatt is - kendőfestésből tartotta el magát, s ezen kívül a legkülönbözőbb rajzolási és festési munkákat vállalta el lányával együtt, aki szakképzett grafikus volt. 1957 tavaszán kormányrendelet jelent meg a törvénytelenül megvont nyugdíjak rendezéséről. Lakatos Géza először havi 400, majd 500 forint nyugdíjat kapott. Felesége 1960-ban bekövetkezett halála után, 1965-ben követte 1956 novemberében Ausztráliába távozó fiát és lányát. Adelaide-ben hunyt el 1967-ben.

Lakatos Gézát 1960-ban felkereste a belügyminisztérium politikai főosztályának két nyomozója, hogy az akkoriban titokban Izraelbe hurcolt Adolf Eichmann perének kapcsán tegyen tanúvallomást Veesenmayerről, a német birodalom magyarországi helytartójáról. Mint visszaemlékezésében

: a felvett vallomás mellett „Azt kívánták, közöljek velük minden olyan adatot, mely a hitleri Németországnak a magyar katonai, politikai és gazdasági ügyekbe való beavatkozását bizonyítja." Mivel Lakatos Géza ellene irányuló cikkek, sajtótámadások miatt vonakodott teljesíteni a „kérést", ezért nyugdíjának felemelését, kivándorló-útlevél megszerzését helyezték kilátásba számára. Lakatos végül elkészítette a kívánt összeállítást, de a belügyesek „egyszerre megfeledkeztek ígéreteikről." Vélhetően nem függetleníthető ettől az esettől Lakatos Géza 1963. október 23-án Dobi Istvánnak az Elnöki Tanács elnökének írt nyugdíj-kérelme. Lakatos Géza - hivatkozva 1944-ben betöltött magas állására, és akkori bátor helytállására - kérte méltányos nyugdíj megállapítását. Dobi a levelet - támogatólag - eljuttatta Kádár Jánosnak a Minisztertanács elnökének, aki kézírással a következő feljegyzést írta a levélre Kállai Gyula miniszterelnök-helyettesnek adresszálva:

Kállai elvtársnak

Egyetértek Dobi elvtárs javaslatával. Lakatost be kell hívatni, meg kell halgatni. [!] A körülményeit megvizsgálni, javítani kell azokat.

Ma már egy volt

hasonló ügyét szignáltam hozzátok. Úgy gondolom, hogy ezek az ügyek a kormányapparátus ügyei, de ezen belül jó, ha a Te irodád intézi, mert így Népfront-jelleget , ami hasznos.

Üdv.

Kádár XI. 2.

U. i.: Ez ügyben is értesítést kérek. K. J."

Lakatos Géza, volt miniszterelnök kérelme nyugellátásának felülvizsgálatára.
Dobi István levele, Kádár János megjegyzése.
Jelzet: MOL XIX–A–2–ss–KJ/1378–1958 (10. d.) – 1963. október 23.

A következő levél Lakatos Géza kérésének elbírálását és az ügy elintézését dokumentálja, hogy Lakatos Gézát Kádár János feljegyzése nyomán valóban behívta Kállai Gyula titkárságának a munkatársa. A címzés is sokatmondó, hiszen a levél Lakatos Géza ny. miniszterelnöknek szól!

 

Az utolsó forrás tanúsága szerint pedig az ügyintéző értesíti a miniszterelnök titkárát, Várkonyi Pétert Lakatos Géza és Futó József ügyének elintézéséről, azaz nyugdíjuk 1500 forintra emeléséről.

 

Ezen a napon történt január 21.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők