„Impériumváltás” elleni tiltakozások a Felvidéken 1918 végén (I. rész)

„Mi, alulírottak, tótok, magyarok és németek Magyarországnak azon területén születtünk vagy telepedtünk le, amelyet most a csehek erőszakkal a maguk államához akarnak csatolni. […] Az önrendelkezési jognak Wilson elnök által kifejezett értelmében kijelentjük, hogy mi hazánk eddigi határai között kívánunk testvéri egyetértésben és jogegyenlőségben élni” – hirdeti a Körmöcbányán megfogalmazott nyilatkozat, mellyel aláírásgyűjtési akciót indítottak a felvidéki terület elcsatolása ellen. A Károlyi-kormány Jászi Oszkár vezette nemzetiségi minisztériumát 1918. november elejétől elárasztották a Felvidékről érkező tiltakozó nyilatkozatok, segítségkérő levelek, táviratok. A cikk első részében az „impériumváltás” kezdeti fázisát mutatjuk be annak történeti hátterével.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása és a csehszlovák államalapítás

Az első világháború még be sem fejeződött, amikor 1918 októberében kezdetét vette az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlási folyamata. A gazdaságilag kimerült birodalom a bolgár front összeomlása után, október 4-én békejegyzéket juttatott el Thomas Woodrow Wilson amerikai elnökhöz, melyben az 1918. január 8-i „wilsoni pontok” alapján javasolt fegyverszüneti tárgyalásokat. Wilson akkori programja a Monarchia népeinek önálló fejlődéshez való jogát tartalmazta, ugyanakkor a Monarchia fennmaradásával számolt autonómiák biztosításával.[1] Az elnök csak 1918 nyarán határozta el, hogy támogatja a Monarchiából kiválni szándékozó népeket. IV. Károly, az ifjú uralkodó, hogy mielőbb békét köthessen és birodalmát megmenthesse, október 16-án manifesztumot adott ki Ausztria föderatív állammá való alakításáról. A rendelet német-osztrák, cseh, délszláv, lengyel és ukrán szövetségi államot nevezett meg, és a népeknek nemzeti tanácsok szervezését javasolta saját letelepedési területükön. Az elkésett intézkedés nem volt alkalmas arra, hogy a nemzetek elszakadási törekvését lefékezze, éppen ellenkezőleg, inkább felgyorsította azt, egyúttal békés kereteket biztosított az egyes nemzeti területek elhatárolódására és leválására. Az 1918. október 18-i amerikai válaszjegyzék azonban azt közölte, hogy az „elnök nincs már abban a helyzetben, hogy a népek puszta autonómiáját ismerje el a béke alapjának”, hiszen azóta nagy jelentőségű események történtek: az USA hadviselő kormánynak ismerte el az emigráns Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, továbbá a „délszlávok nemzeti szabadságtörekvéseinek jogosságát is messzemenőkig magáévá tette”.[2]

A világháború alatt a cseh politikai emigráció vezetői, Tomáš G. Masaryk[3] professzor és tanítványa, Edvard Beneš[4] több tervezetet is készítettek Csehszlovákia majdani határaira vonatkozóan. Masaryk, aki prágai egyetemi tanárként már a háború előtt is a csehszlovákizmus eszméjét hirdette, 1915-ben még hajlott a magyar-szlovák etnikai határvonal elfogadására. Azonban a cseh politikai emigrációban már viszonylag korán, 1916-ban elfogadást nyert az előbbinél délebbre futó, gazdasági és stratégiai érvekkel alátámasztott ún. geográfiai határ, amely a Dunához és az Ipolyhoz illeszkedett. Ezt mutatja Masaryk saját kézzel térképre rajzolt 1916-os Csehszlovákia-terve, amelyen már feltűnt a csehszlovák-jugoszláv korridor is.

 


Masaryk rajza Csehszlovákia határairól a korridorral

 

1918 folyamán az elképzelt Csehszlovákia még tovább „terjeszkedett” az akkori Beneš-térkép szerint: ennek határvonala a Duna folyását nem az Ipolyig, hanem Vácig követte, s onnan keleti irányba haladva „bekebelezte” az Északi-középhegységet, azaz a mai határnál is délebbre, Miskolc fölött haladt, s keleten a Bodrog és az Ung határolta (azaz Kárpátalját még alig érintette). Beneš, ahogy a térképen is feltüntette, 140 ezer km²-nyi államterülettel számolt, igényt formálva nemcsak az egykori Cseh Királyság tartományaira, azaz Cseh- és Morvaországra (mintegy 75 ezer km²), valamint a Monarchiához tartozó ún. osztrák Sziléziára (megközelítőleg ötezer km²), hanem Észak-Magyarország mintegy hatvanezer km²-nyi területére is.
 


Beneš térképe a Monarchia felbontásáról Csehszlovákiával

 

A megkonstruált Csehszlovákia keleti felének, Szlovákiának a körülhatárolása, pontosabban a déli és keleti határainak megvonása volt a legbizonytalanabb, s ez változott a leggyakrabban. Egyrészt azért, mert bár a csehszlovák elképzelések előszeretettel emlegették úgy Szlovákiát, mint külön történeti entitást, a szlovákok lakta észak-magyarországi területeknek valójában soha nem volt történelmi határa, sőt külön közigazgatási egységet sem képeztek soha. Másrészt az adottnak vélt történelmi Csehország tartományai mellé ezeket a területeket Magyarországból kellett „kihasítani”.

Masaryk és Beneš – Fejtő Ferenc szerint „a propaganda két lángelméje”[5]– sikeresen meggyőzte az antant vezetőit a Monarchia felosztásának és Csehszlovákia megalapításának fontosságáról. 1916-ban létrehozták a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, aminek Masaryk lett az elnöke, Beneš a titkára, majd népszerűsítő előadásokat tartottak, sajtókampányt folytattak, és brosúrákat, nyilatkozatokat adtak ki. Alelnökként csatlakozott hozzájuk a szlovák Milan Rastislav Štefánik,[6] aki ugyancsak Masaryk tanítványa volt Prágában, majd neves csillagász lett, s Párizsban élve kiváló francia politikai kapcsolatokkal rendelkezett. Csehszlovákia nemzetközi elismertetése érdekében sokat nyomott a latba, hogy az antant országokban hadifogságba esett cseh katonákból és önkéntesekből megszervezték a csehszlovák légiót, mely a frontokon az antant csapatok részeként, de saját zászló alatt, önálló egységként harcolt. A „csehszlovák nemzet” függetlenséghez való jogát az USA 1918. június 28-án, a francia kormány június 29-én, a brit kormány augusztus 9-én ismerte el. Beneš 1918. október 14-én Párizsban jelentette be az Ideiglenes Csehszlovák Kormány megalakítását, s a még nem létező állam kormányát sikerült napok alatt elismertetnie az antant hatalmakkal.[7]

Bár IV. Károly manifesztuma a föderalizálásról a magyar politikai elit elutasító álláspontja miatt Magyarországra nem vonatkozott, a Wekerle-kormány igyekezett elhatárolni az országot a Lajtán túli folyamatoktól, ezért a dualista rendszert elvetve, a perszonálunióban kereste a megoldást. Ebben a magyar országgyűlés is támogatta, beleértve a dualizmus korábbi szilárd híveit, ifj. Andrássy Gyulától Tisza Istvánig. Azonban a manifesztum nyilvánvalóan hatást gyakorolt a hazai nemzetiségekre is, akárcsak Tisza október 17-i beszéde, amelyben elismerte a háború elvesztését, illetve Andrássy békejegyzéke. Ezt követően a nemzetiségi képviselők is megnyilatkoztak az országgyűlésben. Október 18-án Alexandru Vaida-Voevod[8] román képviselő önrendelkezési jogot követelt a magyarországi román nemzet számára. Másnap Ferdiš Juriga,[9] a Szlovák Nemzeti Párt képviselője hasonlóképpen cselekedett a szlovákok nevében, utalva az uralkodói rendeletre: „követeljük a jogot, hogy – miként azt Károly király is akarja – külön nemzetként a magunk saját és külön állami közösségét alkothassuk azon a területen, amelyen le vagyunk telepedve”.[10]

Ezek a nyilatkozatok határozott igénybejelentések voltak, ám amikor a Monarchia közös minisztertanácsa az USA-jegyzékre reagálva október 22-én elismerte a délszláv egységet a birodalmon belül (a csehszlovákot még nem!), már aznap horvát csapatok foglalták el Fiumét. Pár nap múlva, október 27-én ifj. Andrássy Gyula, a Monarchia utolsó külügyminisztere válaszjegyzékében már elismerte a délszlávok és a cseh-szlovákok függetlenséghez való jogát. Bár a diplomatikus megfogalmazást úgy is lehetett értelmezni, hogy Bécs még nem adta fel a reményét, hogy a cseheket és a délszlávokat megnyerheti a föderalista elképzelései számára, valójában kevés realitása volt annak, hogy az önállósodásra törekvő nemzetek a birodalmon belül maradjanak, és ahogy IV. Károly elképzelte, a szövetségi állammá vált Ausztria képviseletében közösen menjenek a béketárgyalásra. Hiszen ily módon osztozniuk kellett volna a vereségben. Sokkal kedvezőbb alternatíva a győztesek oldalán befejezni a háborút oly módon, hogy az antant hatalmak szövetségeseként új államokat alkothatnak, vagy győztes államokhoz csatlakozhatnak (mint a Monarchia délszlávjai Szerbiához).

Az Ideiglenes Csehszlovák Kormány tagjai 1918. október 25-én kezdték meg a tárgyalást az új állam megalakításának forgatókönyvéről a prágai Csehszlovák Nemzeti Bizottság Svájcba kiutazott delegációjával, mely több napig tartott. Közben odahaza felgyorsultak az események, miután október 28-án délelőtt nyilvánosságra került Andrássy válasza az USA-jegyzékre. Prágában azonnal tüntetés kezdődött, s a Monarchia népei közül elsőként a csehek az elszakadás útjára léptek: a prágai Csehszlovák Nemzeti Bizottság kikiáltotta a független csehszlovák államot. Október 29-én pedig a zágrábi nemzetgyűlés mondta ki a horvát-magyar államközösség megszűnését, Horvátország, Dalmácia és Fiume egyesülését, illetve e területek Monarchiából való kiválását és csatlakozását a megalakuló délszláv államhoz.

Október 28-án és az azt követő napokban a prágai Csehszlovák Nemzeti Bizottság átvette a hatalmat a történelmi Csehország területének nagy részén. A német többségű körzetek körül azonban vita alakult ki, miután az északi területek lakossága két önálló tartományt kiáltott ki október 28–29-én: északnyugaton Német-Csehországot (Deutschböhmen), északkeleten a Szudétavidéket (Sudetenland), két kisebb déli, az osztrák tartományokkal határos körzet pedig Alsó-, illetve Felső-Ausztriához való csatlakozását jelentette be.[11] Miután a bécsi birodalmi gyűlést a szláv képviselők elhagyták, a német képviselők megalakították Német-Ausztria (Deutschösterreich) ideiglenes nemzetgyűlését, majd október 30-án államtanácsot hoztak létre. Az államtanács a fent említett valamennyi németlakta területre bejelentette igényét, azonban a Csehszlovák Nemzeti Bizottság, majd a november 14-én megalakuló csehszlovák kormány ragaszkodott a cseh történelmi határokhoz. A kérdés végül 1918 decemberében Csehszlovákia javára dőlt el, figyelmen kívül hagyva a lakóhelyén többséget alkotó, mintegy 2,8 millió német akaratát. Az osztrák kormány ugyan 1918. december 16-án tiltakozást és népszavazási kezdeményezést jelentett be, de Beneš közbenjárására Franciaország már december 21-én visszautasította azt, majd később a többi antantország is ugyanezt tette.[12]

Október végén furcsa helyzet állt elő: a közös hadsereg még harcolt, a Monarchia viszont gyakorlatilag már felbomlott, ám Magyarország határai még álltak. Az elégedetlen tömegek azonban itt is radikális változást követeltek. Az október 30–31-én lezajlott „őszirózsás forradalom” következtében Budapesten a háborúellenes, antantbarát politikusként ismert Károlyi Mihály, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke alakíthatott kormányt. Károlyi független, demokratikus Magyarországot ígért, általános választásokkal, földreformmal, valamint egyenjogúságot és megegyezést a nemzetiségeknek. Arra törekedett, hogy programjának a lakosság többségét megnyerve konszolidálja a felzaklatott országot, s annak területi egységét belső reformokkal megőrizze. A magyar társadalom jelentős része éppen azért bízott Károlyiban, s támogatta – a demokratikus és szociális ígéretei mellett –, mert úgy vélte, mint antantbarát politikusnak, neki sikerülhet mielőbb méltányos békét kötni, s Magyarország területi egységét megóvni. Az ország közvéleménye arra egyáltalán nem volt felkészülve, hogy a háborús vereség következménye tartós megszállás, illetve súlyos területi veszteség lehet.

Az államjogilag mindig is elkülönült, autonóm Horvátország elszakadását a háború végén a magyar politikai közvélemény tudomásul vette, és elsősorban a szerb és a román területi követelések miatt aggódott, miközben a csehszlovák tervekről, s azok nagyhatalmi támogatottságáról és reális veszélyeiről kevés információval rendelkezett. Voltak, akik a csehszlovák terveket egyszerűen fantazmagóriának tekintették, mások arra hívták fel a figyelmet, hogy ha a cseh politikusok a történelmi jog talajára helyezkedve követelik a Cseh Korona egykori területeit, függetlenül azok etnikai összetételétől, akkor ezen elvet következetesen alkalmazva, tiszteletben kell tartaniuk Magyarország „ezeréves” határait is.
 

A szlovák politikai mozgalom és a turócszentmártoni szlovák deklaráció

A magyarországi szlovák politikusok a háború előtt, sőt néhány kivételtől eltekintve 1918-ig a magyar állam keretében gondolkodtak, s ezen belül határozták meg nemzeti céljaikat. A Turócszentmártonban elfogadott 1861. évi szlovák memorandum autonómia-tervezete megfogalmazta a Magyar Királyságon belül a „felső-magyarországi szlovák kerület” kijelölésének igényét, amihez szlovák politikai programok később is visszanyúltak, elismerve a „magyar haza” területi integritását. Az etnikai határhoz igazított „Okolie” (kerület) magában foglalta az etnikai határtól északabbra fekvő szlovák többségű vármegyék, azaz Trencsén, Árva, Turóc, Liptó, Zólyom, Sáros és Szepes teljes területét, míg a délebbre fekvő Pozsony, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Gömör, Torna, Abaúj és Zemplén vármegyéknek csak a szlovák-magyar nyelvhatártól északra fekvő, szlovák többségű részét.[13] Az első világháború előtt az 1910-es népszámlálás adatai szerint a memorandumban említett vármegyékben összesen 1,67 millió szlovák (52,8%), 1,14 millió magyar (35,9%) és több mint kétszázezer német anyanyelvű élt (6,4%).

 


A felvidéki vármegyék népessége 1910-ben

 

A kiegyezést követően a kis létszámú és viszonylag szűk társadalmi befolyással rendelkező szlovák politikai mozgalom vezérkara a nemzetiségi viszályok miatt Pestről visszavonulva tudatosan, egyfajta menedékhelyként választotta az ország legkisebb megyéjének központját, a nagyobb városoktól messze fekvő, nagyközségi rangú Turócszentmártont.

 


Turócszentmárton a századelőn

 

Itt alakult meg 1871-ben és működött a Szlovák Nemzeti Párt, s itt jelent meg lapja, a Národnie noviny. A századfordulón a lassan fejlődő megyeszékhely alig négyezer fős lakosságának 2/3-a vallotta magát szlováknak (2720 fő), 23%-a magyarnak (934 fő). A mozgalomnak ekkoriban alakultak ki új gócpontjai a Felvidék északnyugati részén. Ide sorolható a Turócszentmártonhoz hasonlóan szintén nagyközségi jogállású Liptószentmiklós, továbbá több fejlődő kisváros a szomszédos megyékből: Rózsahegy, Zsolna, Besztercebánya, Zólyom, Trencsén.

 

 


A Felvidék északi városainak népessége 1910-ben

 

Meg kell említeni még az új centrumok közül a Pozsony megye északi részén fekvő Nagyszombatot, valamint a cseh határ menti, túlnyomóan szlovákok lakta Nyitra megyei Szakolcát.

 


A Felvidék déli városainak népessége 1910-ben

 

Ezzel együtt is a párt mintegy hatszáz tagot számláló klubjának a fele három megyéből, Turócból, Nyitrából és Liptóból került ki, míg a Felvidék keleti megyéiből mindössze 25 fő jelentkezett. Még rosszabb volt a párt helyzete a falvakban, ahova alig ért el. Jellemzően értelmiségiek és középrétegbeliek: tisztviselők, tanárok, papok (főként evangélikus lelkészek), ügyvédek, kereskedők, vállalkozók léptek be.

A szlovák politikai és közélet a századfordulótól több szellemi irányzatra tagolódott, és térben is differenciálódott. Megnőtt Budapest szerepe, ahol a munkavállalás és a bevándorlás révén az ország legnagyobb szlovákajkú közössége élt, 1910-ben mintegy húszezer fő. A főváros jelentőségét az adta, hogy itt lehetett érdemi politikai kapcsolatokat kialakítani, s más nemzetiségi mozgalmakkal együttműködni.[14] A szociáldemokraták központja Pozsonyban volt, vezetőjük Emanuel Lehocký.[15] A fiatal értelmiség liberális nemzedékéhez tartoztak a csehbarát hlaszisták és prudisták, akik két folyóirat körül tömörültek. A hlaszisták átvették Masaryk tanítását az egységes csehszlovák nemzetről, vezetőjük Vavro Šrobár[16] és Pavel Blaho[17] volt, akik a Hlas (Hang) című folyóiratot szerkesztették, mely a századfordulón Szakolcán, majd Rózsahegyen jelent meg. A csehbarát, liberális mozgalom súlypontja később áthelyeződött a fővárosba, ahol Prúdy (Áramlatok) címmel 1909-ben társadalomkritikai lap indult.[18] Budapesten, majd a háború alatt már Bécsben a magyar hatóságok hatáskörén kívül tevékenykedett a legsokoldalúbb szlovák politikus, a lapszerkesztő-újságíró Milan Hodža,[19] aki tagja volt Ferenc Ferdinánd föderatív reformterveken dolgozó Belvedere Körének. A háború kitörése előtt egy évvel Rózsahegyen alakult meg a katolikus irányultságú Szlovák Néppárt, a katolikus pap, Andrej Hlinka[20] vezetésével, aki a Zichy-féle Katolikus Néppártban kezdett politizálni, majd kilépett, s a Szlovák Nemzeti Párt vezetőségi tagja lett. Nemzetiségi izgatás címén 1906-ban több mint két év börtönt kapott, majd 1909-ben szabadult.

A szlovák mozgalomban vezető szerepet játszó Szlovák Nemzeti Párt 1914 tavaszán elfogadott programja – az 1861-es memorandumhoz hasonlóan – továbbra is az etnikailag kikerekített szlovák autonóm kerületet, illetve a területi autonómiát (tartománygyűléssel) jelölte meg céljának, amit föderalista reform keretében látott megvalósíthatónak: „Sem apáink, se mi nem álmodoztunk egy önálló, független szlovák államról. Legfőbb eszményünk egy tartománygyűlés és egy autonóm kerület. Támogatjuk a magyar és az osztrák föderalizmust, amely etnikai egységek alapján szerveződnék és biztosítaná a kisebbségek megfelelő jogait.”[21]

A csehek és a szlovákok nemzeti egységének, pláne politikai egyesülésének és közös államának koncepciója a szlovák politikusok között 1918-ig marginális maradt, ugyanis a Szlovák Nemzeti Párt, illetve annak turócszentmártoni vezérkara nem kapcsolódott be a cseh-szlovák együttműködésbe. A háború alatt a szlovák politikusok teljes passzivitásba vonultak, s szinte végig kivártak álláspontjuk megfogalmazásával. Vavro Šrobár, a csehbarát hlaszisták vezetője, aki a háború alatt a csehszlovák államiság lelkes híve lett, azt állítja, hogy a szlovák vezetők között „nem létezett meghatározott politikai terv sem a győzelem, sem a Monarchia veresége esetére”, s mint emlékiratában írja: „a következő jelszót vallották: várni, várni!” Szerinte a szlovák politikusok nemcsak hogy tartózkodtak mindenféle radikális megnyilvánulástól, de többségük a háború végéig megőrizte konzervatív, csehellenes álláspontját.[22]

A Szlovák Nemzeti Párt lapja, a Národnie noviny 1918. szeptember végi cikke mutatja, hogy a megváltozott külső hatalmi viszonyok jelentőségét jól érzékelték: „A nemzetiségi kérdés megszűnt belső kérdés lenni, külpolitikai, sőt világkérdéssé vált. A megoldás nem az illetékes (uralkodó vagy elnyomott) nemzetiségek akaratától fog függeni, hanem az egész harcoló világ döntésétől. […] A nemzetiségek ma már nem kérnek, nem követelnek, hanem várnak.”[23] Világos helyzetkép ez a cenzúrát ügyesen kikerülő szlovák pártlaptól: tudatják, hogy a nemzetiségi kérdés nemzetközi jelentőségűvé vált, s megoldása a háború végén a győztes hatalmak kezében lesz, akik majd kimondják a végső szót – csak meg kell várni.

A szlovák politikusok nehezen szánták magukat cselekvésre, amiben a szlovák nemzeti mozgalom viszonylagos gyengesége mellett szerepet játszott a magyar hatósági ellenőrzés is, ami a háború alatt fokozódott, s csak a legutolsó hetekben enyhült. A szlovák önrendelkezési jog követelése a nyilvánosságban Milan Hodža Budapesten kiadott hetilapja, a Slovenský týždenník (Szlovák hetilap) 1918. október 18-i számában jelent meg először, egy nappal Juriga parlamenti beszéde előtt: „Tudomásul vesszük, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia az önrendelkezés alapján kínálta fel a békét. Követeljük ezt a jogot nemzetünk számára is […] Többet nem kérünk, kevesebbet nem akarunk.”[24]

Amikor a Szlovák Nemzeti Párt elnöke, Matúš Dula[25] október végén tanácskozásra hívta Turócszentmártonba a szlovák politikai vezetőket, elvileg négy politikai alternatíva állt előttük: 1. Csehszlovákiához való csatlakozás autonómia nélkül cseh hegemónia alatt; 2. szlovák autonómia az új csehszlovák állam keretei között; 3. autonómia Magyarországon belül; 4. önálló szlovák állam létrehozása. Figyelembe véve azonban a szlovákság csekély gazdasági-politikai erejét, illetve kis létszámát, amire Milan Hodža fel is hívta a figyelmet („elegen vagyunk-e mi szlovákok?”), a teljes függetlenségnek valójában nem volt esélye és igazából támogatója se. Amitől leginkább tartottak, és aminek a veszélyét leginkább el akarták hárítani: az egységes Magyarország változtatások nélküli fennmaradása autonómia nélkül. De a szlovák politikusok többsége számára a magyar államon belüli autonómia lehetősége is túl későn csillant fel, amikor már más irányba tájékozódtak.

Október 30-án került sor a turócszentmártoni politikai gyűlésre szlovák politikusok és a szlovák közélet számos szereplőjének részvételével. Előbb szűk körben bizalmas előértekezletet tartottak, ahol húsz főt jelöltek a megalakuló Szlovák Nemzeti Tanácsba. Majd az előterjesztett deklaráció-tervezetek közül Samuel Zoch modori evangélikus lelkész elaborátumát fogadták el, s ezt terjesztették a délutáni nagygyűlés elé, amire a Tátra Bank nagytermében került sor, mintegy kétszáz fő jelenlétében. A gyűlés megszavazta a nemzeti tanács létrehozását és a tagjelölteket, akik közül Dulát választották elnökké. Ezután a deklaráció szövegét is jóváhagyták, amely a szlovákság kizárólagos képviselőjévé nyilvánította a Szlovák Nemzeti Tanácsot, mely a szlovák nép nevében „egyedül jogosult szólni és cselekedni”.

A deklaráció 1. pontjában kimondta, hogy „a szlovák nemzet mind nyelvi, mind kulturális-történelmi értelemben az egységes cseh-szlovák nemzet része”. A 2. pontban követelte a cseh-szlovák nemzet számára „a teljes függetlenségen alapuló korlátlan önrendelkezési jogot”, a 3. pontban pedig azonnali békekötést.[26]

 

 

1918. október 30.
Jelzet: MNL OL K40–VII–274. –Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Miniszterelnökségi Levéltár, Miniszterelnökség, Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési joga előkészítésével megbízott tárca nélküli miniszter – Eredeti, gépelt.

 

A közhiedelemmel ellentétben a nyilatkozatban nincs szó a csehszlovák államhoz való csatlakozásról, sőt konkrétan a Magyarországtól való elszakadásról sem, csupán az egységes cseh-szlovák nemzetről és az önrendelkezési jogról. Az értekezlet ugyanis elutasította a budapesti ügyvéd, szerkesztő és ismert közéleti személyiség, Emil Stodola[27] radikálisabb hangvételű tervezetét, amiben ez állt: a Szlovák Nemzeti Tanács „a szlovák nemzet nevében kijelenti, hogy csatlakozik a testvéri cseh nemzethez, és vele együtt létrehozza a független, önálló csehszlovák államot.” Stodola fogalmazványában azt is megindokolta, miért nem igényelhetnek a szlovákok önállóságot, s miért kell a csehszlovák megoldást választaniuk: „Azért, mert kicsi, szegény és kevésbé művelt nemzet vagyunk. Nekünk egy erősebb nemzetre kell támaszkodnunk, ez pedig csak cseh nemzet lehet, amely erős, gazdag és művelt. Mellette mi megerősödhetünk, meggazdagodunk és kiművelődünk.”  Hozzátette még: „A csehek mindig a mi testvéreink voltak, velük együtt akarunk élni. A magyarok mindig idegennek tartottak bennünket, és mi az ő számukra továbbra is idegenek lennénk.”[28]

Bár a többség úgy gondolta, hogy a győztes antant által támogatott csehszlovák orientációhoz való csatlakozás és a békekonferenciára hagyatkozás lehet a legjobb taktika, ami megoldja az önrendelkezés kérdését a magyaroktól való különválással, és saját országot, saját államot teremt, amin belül a szlovák politikusok is vezető szerephez, a szűk szlovák értelmiségi, tisztviselő réteg pedig jó állásokhoz juthat, a szókimondó és egyértelmű állásfoglalást tartalmazó javaslatot azonban a többség nem fogadta el, mivel túl merésznek tartotta, illetve a megoldást továbbra is a kedvező külpolitikai konstellációktól várta.

Az is kevéssé ismert, hogy a Národnie noviny másnapi különkiadásába nem a gyűlés által elfogadott eredeti szövegváltozat került. Ennek magyarázata az, hogy a késő esti órákban megérkezett a cseh politikusokkal is kapcsolatban álló Milan Hodža, aki Andrássy válaszjegyzékére és a prágai eseményekre hivatkozva módosítást kért. Szűk körű egyeztetést követően az önrendelkezésről szóló 2. pontot megtoldották ezzel a mondattal: „egyetértünk azzal az újonnan létrejött nemzetközi jogi helyzettel, amit Wilson elnök fogalmazott meg, és amelyet 1918. október 27-én az osztrák-magyar külügyminiszter is elismert.”  Ezen kívül törölték az eredeti szövegből a békekonferencián önálló szlovák képviseletet igénylő, s ezzel a szlovák önállóságot hangsúlyozó szövegrészt, amely így szólt: „A szlovákkérdés megoldását a békekonferenciától várjuk, amely nemzetünk sorsáról dönteni fog. Ezért követeljük, hogy a cseh-szlovák nemzet magyarországi ága is képviseltesse magát a békekonferencián.” [29] Hodža és néhány társa azzal érvelt, hogy a békekonferencián képviseletre csak az antant által elismert csehszlovák kormány lesz jogosult.

 


A deklaráció a Národnie noviny különszámában

 

A megjelent cikk kapcsán elég nagy vita támadt, hiszen azt se gyűlés, se a Szlovák Nemzeti Tanács értekezlete nem tárgyalta meg. A szlovák önállóság csorbítását látva a változtatásban, többen hangot adtak ellenvéleményüknek, különösen Andrej Hlinka, továbbá a képviselő Juriga, sőt Stodola, a csehszlovák államiság híve is csatlakozott a kritikusokhoz, aki ugyancsak hiányolta a szlovák autonómiát. Ám Hodža, Dula és mások a szlovák mozgalom csehekkel szembeni hatalmas lépéshátrányára hivatkozva az autonómia felvetését nem tartotta aktuálisnak, és ezenkívül az autonómiát nem támogató csehekkel sem akartak belső vitákat, mert úgy vélték, ez gyengítheti saját helyzetüket, illetve a csehszlovák tárgyalási pozíciókat az antant hatalmaknál. Úgy érveltek, hogy a jelen helyzetben az a legjobb megoldás, ha ráhagyatkoznak a domináns csehekre, akikre szükségük van a Magyarországtól való függetlenedésben és a szlovák nép nemzetközi megismertetésében, hiszen róluk a világ alig tudott valamit.

A deklaráció szövege később sok vitát szült azzal kapcslatban, hogy valójában miről is született megállapodás. A nyilatkozat szövegéből is kitűnik, hogy szemantikailag nem egyértelmű a nemzet fogalma, mert felváltva használja a cseh-szlovák és a szlovák nemzet kifejezéseket. Az autonómia hívei végül azzal a feltétellel egyeztek bele az egységes csehszlovák államhoz való csatlakozásba, hogy egy tízéves átmeneti időszakot kötnek ki, amely alatt a csehekkel az autonómia ügyében megállapodásra kell jutni.[30]

Felvetődik a kérdés, hogy a turócszentmártoni értekezlet és a kiadott nyilatkozat vajon mennyire reprezentálta a Felvidék több mint másfél milliós szlovák lakosságát s annak véleményét? A nyomtatásban megjelent nyilatkozat száznégy nevet sorol fel a hátoldalán aláíró gyanánt, foglalkozás és lakóhely megjelölésével.[31]Az aláírók foglalkozási megoszlása a következő: 15 ügyvéd, 13 magántisztviselő, 14 pap (többségük evangélikus lelkész), 13 iparos, kereskedő és gyáros, 5 bankigazgató, 4 földbirtokos, 4 orvos, 3 tanító, 3 építész, továbbá 7 főiskolai hallgató. Az alsóbb rétegeket 7 földműves és 5 munkás képviselte. Túlnyomó részük tehát a középrétegből került ki: értelmiségiek, tisztviselők, papok, illetve vállalkozók, hasonlóan a Szlovák Nemzeti Párt bázisához. A területi megoszlása feltűnően egyenetlen. Az aláírók több mint fele a legkisebb vármegyéből, Turócból származott, ezzel szemben nem képviselte senki a legnagyobb területű északi megyét, Zemplént, ahol két és félszer annyi szlovák lakott (93 ezer volt fő). A legtöbb aláírás azokból a megyékből származott, ahol a szlovák nemzeti mozgalomnak régi központjai voltak, illetve onnan, ahol relatíve erős volt a Szlovák Nemzeti Párt befolyása, azaz Turóc mellett Liptóból (16 fő) és Nyitrából (11 fő). Szembetűnő, hogy a Felvidék északnyugati feléből, ahol a századfordulón a szlovák mozgalomnak több új bázisa is kialakult, sokkal több az aláírás, mint a keleti megyékből: Pozsony vármegyét hét, Trencsént ötfő képviseli, ezzel szemben keleten nemcsak Zemplén maradt teljesen képviselet nélkül, hanem a Szepesség és Sáros megye is. Emellett a középső és a déli területek is feltűnően alulreprezentáltak: mindössze 1-1 aláíró van Hont, Zólyom, Gömör és Kishont vármegyékből, viszont Bars és Nógrád is képviselet nélkül maradt.

Károlyi Mihály, aki ellenzéki politikusként már korábban tárgyalásokat kezdett magyarországi nemzetiségi politikusokkal, szívélyes üdvözlő táviratot küldött a turócszentmártoni gyűlésre, amiben elismerte a szlovák nemzeti követelések jogosságát, ám azok érvényesítését Magyarországon belül képzelte el. Dula azonban a magyarokkal egyenrangú és önálló szlovákság nevében fogalmazta meg a válaszát, utalva az új nemzetközi jogi helyzetre, mely saját megfogalmazásában „nemzeteink között a nemzetközi alapon létesítendő kölcsönös megértés lélektani feltételeit teremti meg.”  S hozzátette: „A szabad cseh szlovák nemzet [!] a magyar nemzetnek jó szomszédja és testvére óhajt lenni.”[32] Hamar kiderült, hogy a wilsoni elvekre hivatkozó Szlovák Nemzeti Tanácsnak – hasonlóan a prágai Csehszlovák Bizottsághoz – esze ágában sincs elismerni a Felvidék többi nemzetének önrendelkezéshez való jogát, se a közel egymilliós magyarságét, se a kétszázezer fős németajkú közösségét. A szlovák vezetők önrendelkezésről szóló sajátos elképzelését jól mutatja az a levélváltás, amit a november 4-én szintén Turócszentmártonban megalakult Magyar Nemzeti Tanács együttműködési ajánlatára másnap válaszoltak. „A Szlovák Nemzeti Tanács visszautasítja, hogy a szlovákok által lakott területeken külön helyi magyar nemzeti tanácsok alakuljanak, aminek következtében a turóci helyi magyar nemzeti tanács létjogosultságát sem ismeri el.”[33] Ez a hozzáállás vészjósló jelzés volt a nem szlovákok felé egy olyan területen, ahol több nemzet élt békében egymás mellett évszázadokon keresztül, s a városok többnyelvű térnek számítottak, s ahol a vegyes összetételű helyi lakosság nemcsak kölcsönösen ismerte, de ha kellett, használta is egymás nyelvét, s nem volt ritka a kettős identitás.

 

Az első felvidéki tiltakozások

A frissen kikiáltott Csehszlovákiát ugyan győztes államnak ismerte el az antant, de nem voltak végleges határai, s nem volt világos, hogyan tudná kihasítani az általa igényelt területeket Magyarországból, mely országgal nem állt hadiállapotban, s a területszerzésnek egyelőre semmiféle nemzetközi jogi alapja nem volt. A felvidéki vármegyékben magyar közigazgatás működött, illetve október végétől az őszirózsás forradalom hatására helyi nemzeti tanácsok alakultak. A Csehszlovákia megalakulásáról és a turócszentmártoni „függetlenségi nyilatkozatról” szóló hírek nem maradtak visszhang nélkül a felvidéki településeken. Az első határozott tiltakozások a Felvidék keleti városaiból érkeztek a magyar kormányhoz, illetve a Magyar Nemzeti Tanácshoz, visszautsaítva a csehszlovák területi igényeket, sőt volt olyan, amely a turócszentmártoni szlovák deklarációra is reagált.

 


Kassa a századelőn

 

Kassa város képviselő-testülete november 1-én rendkívüli közgyűlést tartott, miután úgy értesült, hogy a Turócszentmártonban megalakult „tót nemzeti tanács” a független tót államot kikiáltotta, s „tótország egyik kultúrközpontjául Kassát jelölte meg”. Kassa város közönsége a város múltjához és „magyar jellegéhez” ragaszkodva, az „összes lakosainak kifejezésre juttatott érzelmeihez és akaratához képest egyhangúlag és általános lelkesedéssel”  határozatban mondta ki, „hogy mint a magyar kultúrának felvidéken (!) központja, és alapítása óta magyar város, szeretett hazánkhoz, Magyarországhoz egész lelke hevével ragaszkodik, és mint magyar hazánknak szerves alkotórésze akar élni és fejlődni”. A közgyűlési határozatot a város polgármestere azzal a kérelemmel terjesztette fel Károlyi Mihály miniszterelnökhöz, hogy a város „ezen jogos kívánságának érvényt szerezni méltóztassék”.

 

 

1918. november 1.
Jelzet: MNL OL K40–VII–21. – Eredeti, gépelt, aláírással.

 

Magyarországhoz való ragaszkodását kinyilvánította a vegyes lakosságú Bártfa is, ahol a magyarság a városlakóknak csak egyharmadát tette ki. Az egykori szabad királyi városban az 1910. évi népszámlálás adatai szerint valamivel többen vallották magukat szlováknak, mint magyarnak (2571, illetve 2179 fő), a lakosság egynegyedét pedig németek alkották.

 

 


Bártfa főtere egy képeslapon

 

Bártfa közgyűlése november elsején megfogalmazott deklarációjában a város és Sáros megye népe nevében tiltakozott „a cseh vagy cseh-szlovák állam azon törekvése ellen”, hogy „a független Magyarország területére hódító törekvéseket táplál, s különösen, hogy Sáros ősi földjét és benne Bártfa városát, az egy és oszthatatlan Magyarországhoz ezer év óta tartozó területet népjogellenesen és a történelmi jogok meghamisításával beolvassza, határaiba vonja, államisága alá rendelje”. A nyilatkozat aláhúzta, hogy a város három népcsoportja békében él egymással, s ragaszkodnak Magyarországhoz. „Ebben a megyében és városban oltárainknál, tűzhelyeinknél egyaránt szabadon használta mindenki nyelvét, élt szokásaival, kultúrájával testvéri egyetértésben a magyarsággal. […] A sárosi nép a maga egészében, úgy a múltban, mint a mostani világháborúban vérzett és küzdött a magyar hazáért, a jobb jövőért, melyet magáénak tart és vall. […] Nehogy a sárosi nép hallgatását ravasz fondorlattal beleegyezésnek tüntesse fel a cseh hódításvágy, ezennel ünnepélyesen országvilág előtt kinyilatkoztatja, Magyarországtól elszakadni nem akar, sem külön nemzetiségi egységgé tömörülni, hanem meg akar maradni annak közjogi része gyanánt, mint eddig volt […] csak a független magyar kormányt ismeri el törvényes, a maga akaratával egyező képviselőjének. A nép szava erejével visszautasítja a csehszlovák nemzeti tanácsnak a tót és rutén nép megbízás nélküli képviseletére vonatkozó ténykedését.”

 

1918. november 1.
Jelzet: MNL OL K40–VII–196. – Eredeti, gépelt.

 

November 2-án Sáros megye székhelyéről, Eperjesről érkezett távirat Budapestre, amit a Magyar Nemzeti Tanácsnak címeztek, s onnan később a Jászi Oszkár nemzetiségi ügyi miniszter (pontos nevén: a nemzetiségek önrendelkezési joga előkészítésével megbízott tárca nélküli miniszter) hivatalához továbbítottak.

 

 


Eperjes a századelőn

 

A távirat arról számolt be, hogy a városban megalakult a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Tanácstól független „keleti tót tanács”, kifejezve „Magyarország északkeleti tótjainak” tiltakozását „a nyugati tótok illetéktelen gyámkodása ellen”, s követelik „a keleti tót nép” önállóságát. Eltérő álláspontjukat és külön szerveződésüket azzal indokolták, hogy az északkeleti megyék „tótjai” „nyelvükben és kultúrájukban teljesen függetlenek”. Politikai állásfoglalásukat így foglalták össze: „a keleti tót nép nyelvének, szabad érvényesülésének és fejlődésének jogát követelve hűséggel csatlakozik a magyar nemzeti tanácshoz”.

 

1918. november 2.
Jelzet: MNL OL K40–VII–43. – Eredeti, gépelt.

 

A Szepes megyei, német többségű Gölnicbányán november 3-án tartott gyűlésről egy aznapi távirat tudósított, melyből kiderült, hogy a város és a környék német és szlovák lakosságának részvételével tartott nagygyűlés támogatásáról biztosította Károlyit, a központi Magyar Nemzeti Tanácsot, illetve annak pártjait. Határozatot hozott a Csehországhoz csatolás ellen, s arról,  hogy Magyarország népeivel akar együtt élni: „a nagygyűlés német és tót polgársága egyhangúlag tiltakozott az ellen, hogy a wilsoni pontok félremagyarázása alapján őket Csehországhoz csatolják, elhatározta a német és tót polgárság, hogy a demokratikus Magyarország népeivel jövőben is élni és halni kész.”

 

1918. november 3.
Jelzet: MNL OL K40–VII–51. – Eredeti, gépelt.

 

November 4-én került sor a Bars megyei régi, patinás bányaváros, Körmöcbánya közgyűlésére, mely ugyancsak egyhangúlag elfogadott határozatban tiltakozott a cseh-szlovák törekvések ellen. Megfogalmazásuk szerint „Magyarország testéből” el akartak szakítani egyes részeket: „szent a mi meggyőződésünk, hogy a cseh törekvések nemcsak törvényekbe, történelmi fejlődésünkbe és vitális közgazdasági érdekeinkbe ütközők: hanem magával azon wilsoni elvvel: az önrendelkezés elvével állanak ellentétben, melynek hangoztatásával akarják e törekvéseiket megvalósítani. Mert nyilvánvaló, hogy nemcsak mi, a Felvidék fenyegetett magyarjai, de a magyar nemzethez mindig és most is hűen kitartó becsületes tótjaink, s az itt túlnyomó számban lévő németjeink sem akarnak a magyar állam kötelékéből elszakadni […] a mi tótjaink és itteni németjeink hozzánk való hűsége és kifejezett ragaszkodása indít bennünket arra, hogy a cseh-szlovák aspirációk ellen ünnepélyesen tiltakozzunk, s a Wilson által hirdetett önrendelkezési jogot magunkra vonatkozólag is nyomatékosan hangsúlyozzuk.”

 

1918. november 4.
Jelzet: MNL OL K40–VII–719. – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

 

A közgyűlés azt is indítványozta, hogy tiltakozó határozatukat a szomszédos Turóc és Nyitra vármegyékbe is juttassák el.


Körmöcbánya a századelőn

 

A városi közgyűlés határozatához hasonló álláspontot foglalt el az azokban a napokban megalakult körmöcbányai Magyar Nemzeti Tanács is, amelyet november elején választottak meg a bányaváros és vidékének vegyes nemzetiségű lakosságából. Mindez azért is figyelemre méltó, mert az 1910-es népszámlálás szerint szinte egyenlő arányban oszlott meg a város népessége a németek (1514 fő), a magyarok (1501 fő) és a szlovákok között (1482), miközben a bányaváros közvetlen környékét (hét falut) túlnyomó többségben, mintegy 80%-ban németek lakták.

 

A csehszlovák megszállás kezdete és a „magyar pacifizmus”

A fenti megnyilatkozások azt mutatják, hogy a Felvidék lakossága érzékelte a fenyegetettségét, s kifejezte tiltakozását a cseh-szlovák hódító törekvésekkel szemben, sőt azonnal vészjelzéseket küldött a magyar kormány felé. E vészjelzéseknek azonban nem volt túl sok foganatjuk, az első napokban mintha meg se hallotta volna őket a magyar kormány. Pedig a csehek komolyan gondolták a területfoglalást. Beneš Masarykkal és a prágai cseh politikusokkal egyetértésben a Felvidék megszerzésében a katonai megoldásra helyezte a hangsúlyt, s azt kezdettől fogva határozottan szorgalmazta. Egyrészt aggódtak a szlovák politikusok bizonytalansága és a szlovák közvélemény megosztottsága miatt, másrészt úgy ítélték meg, hogy jobban járnak, ha nem várják meg a békekonferencia döntését. Beneš jó politikai érzékkel átlátta, hogy a legelőnyösebb tárgyalási pozíciót nem elvek és még csak nem is szerződések biztosíthatják, hanem az igényelt területek tényleges birtokba vétele. Ezért fait accompli politikát hirdetett, hogy kész tények elé állítsa a Felvidék katonai megszállásával a „békecsinálókat”. Közben maximálisan kihasználta kiváló francia kapcsolatait, aminek köszönhetően az utódállamok vezetői közül elsőként, már november 4-én meghívást kapott a majdani békekonferenciára. Beneš intencióinak megfelelőn a prágai Csehszlovák Nemzeti Bizottság november 2-án határozott arról, hogy sürgősen létrehozandó a csehszlovák haderő, s mielőbb el kell foglalni az igényelt területeket. A morvaországi Hodonínnál – ami a magyar határ túloldalán fekszik, s Masaryk szülővárosa – már azon a napon átlépett magyar földre egy kis létszámú, 120 fős fegyveres alakulat, melyet a 25. kremsieri gyalogezred önként jelentkező katonáiból verbuváltak, s még aznap elfoglalták a Nyitra megyei Holicsot, valamint a közeli Egbellt és az egbelli olajmezőket. Mivel a bevonuló csehszlovák egységek semmilyen ellenállásba nem ütköztek Magyarországon, november 4-én és 5-én Pozsony és Nyitra megye több települését megszállták Malackáról kiindulva déli irányban Dévényújfaluig, illetve északon Szakolcáig. Majd november 7-én a cseh alakulatok átlépték a Kis-Kárpátokat, s bevonultak az első nagyobb városba, Nagyszombatra.

Ez idő alatt a Csehszlovák Nemzeti Bizottság november 4-én egy négytagú, ideiglenes szlovák kormányt nevezett ki Vavro Šrobár vezetésével, s útnak indította őket azzal, hogy valamelyik határ menti felvidéki városban proklamálják a „magyarországi szlovákság nevében” a csehszlovák állam létezését. Mindössze egy 70 fős csendőrkülönítmény kísérte őket. Útközben, november 5-én Hodonínban kiáltványt fogalmaztak meg, melyben kifejtették, hogy a szlovákok eddig ezer éves magyar elnyomásban, idegen nemzet rabságában éltek, de most ütött a szabadulás órája, mivel – mint jókora csúsztatással állították – a csehszlovák légiók a szövetséges antant támogatásával legyőzték az „ősellenségnek” számító magyarokat és németeket. Öntudatosan kinyilvánították: „A szlovákok ma urak a hazájukban.” Másnap, november 6-án érkezett meg a négyfős kormány Szakolcára, ahol a főtéren Šrobár egy rögtönzött népgyűlés keretében bejelentette a csehszlovák állam megalakulását és konstatálta a szlovákok csatlakozását az új államalakulathoz. Az ideiglenes kormány a Szlovák Nemzeti Tanácsot megkerülve, azzal nem egyeztetve, a prágai kormány teljhatalmú megbízottjaként kezdett el intézkedni. De nem sokáig tehette mindezt, mivel Šrobárt még aznap, november 6-án visszarendelték Prágába, ahol másnap megbízást kapott a Csehszlovák Nemzeti Bizottságtól a szlovák közigazgatás irányítására. A három főre zsugorodott „szakolcai kormány” Pavel Blaho vezetésével még egy hétig, egészen november 14-ig működött, amikor is felállt a prágai csehszlovák kormány.[34]

A magyar kormány, élén a magát antantbarátnak és pacifistának valló Károlyi Mihállyal, nem volt felkészülve a magyar területek védelmére, s a cseh területfoglalásra nem is számított. November első napjaiban a háború befejezése, a fegyverszünet és a katonák leszerelése kötötte le Károlyi és hadügyminisztere, Linder Béla vezérkari ezredes figyelmét, legkevésbé sem a határvédelem. Linder eközben hibát hibára halmozott: november 1-én – két nappal a padovai fegyverszünet megkötése előtt – felhívással fordult a különböző frontokon harcoló, Magyarországról sorozott egységekhez, s felszólította őket a harcok azonnali beszüntetésére, nemcsak a háború végét siettetve, hanem egyenesen a beköszöntő világbékét vizionálva.

 

 


Linder Béla felhívása

 

Mivel Linder felhívásában nem tette hozzá, hogy a harcok beszüntetését nem lehet egyoldalúan végrehajtani, s az üzenetet titkosítatlanul, rádión is továbbították, az mindenképpen zavart okozott, s hozzájárult a hadsereg bomlásához. Parancsa utasításokat tartalmazott ugyanakkor a katonák leszerelésére és fegyver, lőszer, felszerelés nélküli hazairányítására. Mivel a Károlyi-kormány tartott attól, hogy a hazaözönlő, elégedetlen katonák miatt nehéz lesz konszolidálni a hátországot, a rendelkezés azt célozta, hogy „egyetlen magyar katona se léphesse át a fegyveresen a magyar határt”. A hadsereg szinte teljes leszerelésének terve, figyelembe véve az épp csak függetlenné vált ország bizonytalan külpolitikai helyzetét és éppen labilissá váló határait, egyenesen hajmeresztőnek tűnik. Ráadásul végrehajtása rosszul, illetve csak részlegesen sikerült, ugyanis a nehézfegyverzetet hátrahagyó katonák jellemzően a kézifegyvereikhez ragaszkodtak, s azt sok esetben megtartották, mert abban hazatérve létbiztonságukat látták.[35] A „fegyverek elhajigálása” a beszámolók szerint sokkal kevésbé volt jellemző, mint amennyire az elterjedt a köztudatban.

Linder éppen a csehszlovák betörés első napján, november 2-án mondta el a hírhedt, „pacifista” beszédét az Országház előtt a kormányra felesküdő tisztikarnak, amelyben a világbékéről áradozott, azt vizionálva, hogy a háborút követően „az új győzelmes élet a pacifizmus jegyében születik meg”. Majd következtek szállóigévé vált sorai: „Soha többé háborút! Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!”  A hadügyminiszter egyébként beszélt még a nemzetőrség és a katonatanácsok megszervezéséről a belső rend védelmében. Tegyük hozzá, hogy szónoklatát ittasan és nagy hevülettel adta elő, jókora túlzásokkal, s azt a jelen lévő Károlyi igyekezett finomítani, korrigálni, magyarázni. A posztra nyilvánvalóan alkalmatlan Linder egy hét múlva beadta lemondását.[36] Előtte azonban még egy nagy baklövést elkövetett: november 5-én arról nyilatkozott, hogy a frontról visszatérő katonákat családjukhoz fogja hazaengedni, ahelyett, hogy a laktanyákba terelte volna őket. Az ellenőrzött keretek közt folyó, biztonságos, lassított leszerelést, a katonák zsoldjának kifizetését, civil ruhával való ellátását, a fegyverek biztonságos begyűjtését egyedül ez a megoldás biztosíthatta volna. Ehelyett a napokig, sőt hetekig kóborló, útközben részegeskedő, verekedő és fosztogató katonák csak zűrzavart okoztak. Jellemző, hogy Németországban másfél év alatt vezényelték le a nagy létszámú hadsereg leszerelését, s vezették vissza a katonákat a civil életbe és a békés termelő munkába, ami még így sem volt zökkenőmentes. Mindezt Linder gyorsított ütemben, rendkívül rövid idő alatt akarta megoldani, amit semmi nem indokolt. Az év végéig, két hónap alatt több mint egymillió magyar katona hagyta el a hadsereg kötelékét, ami hatalmas társadalmi problémát okozott, ugyanis nagyjából ugyanennyi bizonytalan egzisztenciát jelentett, munkanélkülieket és földkövetelőket. Éppen ez a réteg lett az egyik bázisa a vidéki lázongásoknak, melyek során kastélyokat égettek, magtárakat, boltokat fosztottak ki, jegyzőket támadtak meg, űztek el, másik részük pedig a főváros utcáin a ténfergő, követelőző tömeget gyarapította, amely mindenféle demagógiára fogékonynak mutatkozott.

A csehek területfoglaló akciójára válaszul a Károlyi-kormány követként Supka Gézát küldte Prágába tárgyalni, aki november 7-én a kormány nevében hivatalosan kérte a Csehszlovák Nemzeti Bizottságot a jószomszédi viszony megtartására, és egyúttal tiltakozását jelentette be a felvidéki területek cseh megszállása ellen, s kérte kivonásukat. Supka tudomására adták, hogy a Felvidékre benyomult cseh alakulatok visszarendeléséről szó sem lehet, sőt Prága újabb csapatok elindítását s további területek megszállását tervezi. A megszállást azonban nem hódítási, területfoglalási szándékkal indokolták, hanem részben stratégiai, részben rendteremtési célzattal. Feladatuk ugyanis egyrészt „védelem a Galícia felől fenyegető bolsevizmus ellen”, illetve felkészülés a Romániában rekedt német Mackensen-hadsereg áttörési kísérletének megakadályozásra. Továbbá arra hivatkoztak, hogy a „szóban forgó területet védelem nélkül hagyták” a magyar hatóságok, beleértve a csendőrséget is, miután több településről távoztak, s ezt követően rendzavarásokra, fosztogatásokra került sor. Supka a rendteremtés igényével egyetértett, de azt javasolta, hogy „lehetőleg angol csapatok szállják meg a Felvidéket, ha már mindenáron szükséges a megszállás”.[37] Való igaz, a Felvidéken is több helyütt előfordultak atrocitások, zavargások. A jegyzőket s a gyűlölt hatalom megtestesítőit több faluból elűzték, sőt helyenként fosztogattak, valamint „urakra” és zsidókra támadtak. A magyar kormány a rendvédelem terén sem állt a helyzet magaslatán főként a kezdeti időszakban, azonban érzékelve a súlyos problémát, megkezdték nemzetőrségek szervezését a vagyon- és személybiztonság megőrzése érdekében. Linder leváltását és Bartha Albert kinevezését követően a hadügyminisztérium rendelkezése alapján a magyar többségű városokban és falvakban magyar, míg a szlovák többségű településeken szlovák nemzetőrségeket hoztak létre.[38] Mindenesetre a cseh megszállás hátterében nyilvánvalóan nem a rendfenntartás, hanem a területfoglalás szándéka állt, az előbbit csak ürügyként használták.

A kilátásba helyezett újabb cseh katonai akció már másnap megkezdődött. November 8-án a Vlára-szoroson, majd 10-én északabbra, a Jablunkai-hágón keresztül lépték át a magyar határt cseh alakulatok, s benyomultak Trencsén vármegye területére. A déli szárny november 8-án Trencsénteplicet, 10-én Trencsént, 11-én Vágújhelyet, 13-án Illavárát és Puhót szállta meg, míg az északi szárny november 11-én Csacát, 12-én Zsolnát, Ruttkát és Turócszentmártont foglalta el. A cseh megszálló csapatok – bár harci értékük rendkívül csekély volt, mivel csak csendőrökkel kiegészített önkéntesekből állították össze őket – továbbra sem ütköztek komolyabb ellenállásba.

 

Újabb felvidéki tiltakozások és a körmöcbányai népszavazás-kezdeményezés

Szepes megye főispánja november 9-én levélben fordult Jászi Oszkár miniszterhez, melyből kiderül, hogy Prága igyekezett kiterjeszteni joghatóságát a területre, ugyanis cseh nyelvű nyomtatványokat küldtek a Szepesség városaiba (nyilván a Felvidék más városaiba is), mely szerint „ezentúl az az érvényes törvény és rendelet, ami a prágai cseh-tót kormánytól származik”.  Beszámolt róla, hogy a szepességi városokban nagy lett a felháborodás, és a 9 szepességi város nemzeti tanácsai, valamint az egyik járásban megalakult nemzeti tanács küldötteinek közös értekezlete „monstre deputációt” szándékozott küldeni Budapestre. A miniszter elfoglaltsága és a rossz közlekedési viszonyok miatt a fővárosba való utazástól elállva, a főispán levélben hívta fel Jászi figyelmét a sajátos helyi viszonyokra, és tolmácsolta a megye tiltakozását a „cseh slovák [!] államba való »bekebelezés«” ellen. Hangsúlyozta, hogy nemcsak a szepességi németek vannak hasonló állásponton, hanem a helyi szlovákság is, amely a lakosság mintegy felét teszi ki.

 

 

1918. november 9.
Jelzet: MNL OL K40–VII–81. – Eredeti, gépelt, aláírással.

 

A hasonlóképpen vegyes etnikumú Körmöcbányáról november közepén aláírásgyűjtő akció indult ki, amelynek kezdeményezője a híres hungarológus, egyetemi tanár dr. Gragger Róbert volt.


Gragger Róbert

 

Az elmagyarosodott német családból származó Gragger Körmöcbányán született, a háború előtt a budapesti tanárképző intézetben tanított, majd 1916-tól a Berlini Magyar Intézet első igazgatója lett (1924-ben ő szervezte meg a Berlini Collegium Hungaricumot). 1918 novemberében a körmöcbányai Magyar Nemzeti Tanács titkárává választották, majd ezt követően állt elő népszavazás-kezdeményezési ötletével, amit aláírásgyűjtő akcióval kívánt alátámasztani. November 17-én javaslatát hozzájárulás végett Jászi Oszkárnak is megküldte, hangsúlyozva, hogy közvetlen tapasztalatai alapján „A tót nemzeti tanács nem képviseli a tót nép vágyait. A tótok többsége ma sem akar más államhoz csatlakozni. […] A csehek betörése az elszakadásnak sok zászlóvivőjét riasztotta vissza a cseh uralomtól.”

 

1918. november 17.
Jelzet: MNL OL K40–VII–305. – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

Jászinak nem volt ellenvetése a kezdeményezés ellen, „ha az szabad társadalmi úton” lebonyolítható. Ezt követően Körmöcbánya Magyar Nemzeti Tanácsa november 20-án indított aláírásgyűjtő akciójával élére állt az „imperialisztikus cseh törekvések” elleni tiltakozásnak. Hangsúlyozták, hogy e törekvések olyan területek megszerzésére irányulnak, ahol csehek egyáltalán nem is élnek, s mindezt az itt élő népek feje fölött akarják végrehajtani, beleértve a szlovák lakosságot is. November 20-i keltezéssel fogalmazták meg a nyilatkozatot magyar, szlovák és német nyelven Felsőmagyarország népeinek kérése a nemzetközi békekonferenciához címmel, s indították el a körmöci aláírásgyűjtési akciót, melynek célját így fogalmazták meg: „Hogy igazunkat az egész világ megösmerje, a Wilson elnök által hirdetett önrendelkezési jog legszélesebb értelmében meg akarjuk szólaltatni egész Felsőmagyarország lakosságát. Egymillió tiltakozó aláírást akarunk küldeni albumba kötve a békekonferencia asztalára.”

Érdemes a nyilatkozat szövegéből is hosszabban idézni: „Apáink és mi is együtt harcoltunk és szenvedtünk, együtt dolgoztunk országunk megvédéséért és jólétéért. […] Ez a mi földünk, az itt lévő kulturális intézmények, bányák, gyárak a mi munkánk eredménye. A miáltalunk, tótok, magyarok és németek által lakott helyek annyira össze vannak fonódva, hogy senki sem vonhatná meg közöttük a nyelvi határvonalat. Minden olyan kísérlet, mely ilyen vonalat akarna húzni és magyarországi területeket Csehországhoz csatolna, évszázadok óta őseink verejtékével megtermékenyített földet juttatna erőszakkal egy számunkra idegen nép, a csehnek uralma alá. Földünket a természet, bennünket ezeréves történelem és közös gazdasági érdekek fűznek össze. […] Apellálunk az egész világ igazságérzetére és kérjük a nemzetközi konferencia összeülő tagjait, ne szolgáltasson ki bennünket idegen hatalmi vágyaknak, hanem biztosítsák számunkra a szabad emberi és nemzeti fejlődés feltételeit Magyarország eddigi határai között.”

 

1918. november 20.
Jelzet: MNL OL K40–VII–719. – Eredeti, gépelt.

 

A csehszlovák megszállás korai fázisában a cseh csapatok kis erőkkel, ellenállásba nem ütközve foglaltak el északnyugati határszéli területeket. A Felvidék területének nagy részén ekkor még a magyar közigazgatás működött. A helyi tiltakozások mellett a magyar társadalom és a sajtó zöme egyre lázasabban sürgette a kormánynál az országhatárok és a fenyegetett települések védelmét, illetve a „betolakodók” kiszorítását. A belgrádi fegyverszüneti tárgyalások után, illetve Bartha hadügyminiszteri kinevezését követően, 1918. november 11. után állt be bizonyos változás a kormány politikájában az északnyugati határvédelem és a „csehszlovák kérdés” kezelése tekintetében.

Folytatása következik….

 


[1] Tóth Péter András: Az Amerikai Egyesült Államok I. világháborús részvétele és Európa-politikája. In: Németh István (szerk.): Az első világháború, 19141918. Tanulmányok és dokumentumok. L’Harmattan, Bp., 2014, 244–246.

[2]  Siklós András: A Habsburg-birodalom felbomlása : 1918. A magyarországi forradalom. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1987, 120–122.

[3] Tomáš Garrigue Masaryk (18501937) cseh filozófus, szociológus, egyetemi tanár, politikus, Csehszlovákia első elnöke.

[4] Edvard Beneš (1884–1948) Csehszlovákia első külügyminisztere, második köztársasági elnöke.

[5] Fejtő fontos szerepet tulajdonít Benešnek és Masaryknak az antant Monarchia-politikájának a megváltozásában, azonban az irányváltásban a szabadkőművesség szerepét eltúlozza. FEJTŐ FERENC: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria-Magyarország szétrombolása. Atlantisz–Minerva, Budapest, 1990, 281–363.

[6] Milan Rastislav Štefánik (1880–1919) szlovák politikus, diplomata, csillagász.

[7] Kecskés D. Gusztáv: Paradigmaváltás Párizsban. Franciaország Kelet-Közép-Európa politikájának átalakulása az első világháború idején. Németh István (szerk.): Az első világháború, 19141918. Tanulmányok és dokumentumok. L’Harmattan, Bp., 2014, 187–207.

[8] Alexandru Vaida-Voevod  (1872–1950) erdélyi román politikus, orvos, hírlapíró.

[9] Ferdiš Juriga  (1874–1950)  katolikus pap, szlovák politikus, publicista.

[10] Michela, Miroslav: Csehszlovákia létrejötte és a szlovák kérdés 1918–1920. http://www.modern-tortenelem.hu/clanek/csehszlovakia-letrejotte-es-a-szlovak-kerdes-1918-1920/(Utolsó letöltés: 2017. XII. 1.)

[11] Később a Szudetavidék fogalma bővült, s mind a négy német többségű terület együttes megnevezésére használták.

[12] Popély Gyula: Felvidék 19141920. Magyar Napló, Bp., 2010, 121–124.

[13] Szarka László: A szlovákok története. Bereményi Könyvkiadó, Bp., 1993, 116–118.

[14] Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867–1918. Kalligram, Pozsony, 1999, 71.

[15] Emanuel Lehocký (18761930) szlovák szociáldemokrata politikus, a Turócszentmártoni deklaráció egyik aláírója.

[16] Vavro Šrobár (18671950) orvos, szlovák politikus, 1919-ben Szlovákia igazgatásával megbízott csehszlovák miniszter.

[17] Pavel Blaho (18671927) orvos, szlovák politikus, újságíró.

[18] Vörös László: „Veszedelmes pánszlávok”. A magyar uralkodó elit képe a szlovák mozgalomról a 1920. század fordulóján. In: Szarka László (szerk.): Párhuzamos nemzetépítés – konfliktusos együttélés. Országház Könyvkiadó, Bp., 2017, 163.

[19] Milan Hodža (18781944) újságíró, politikus, csehszlovák miniszterelnök 19351938 között, előtte több csehszlovák kormány minisztere.

[20] Andrej Hlinka (1864–1938) római katolikus szlovák pap, a Szlovák Néppárt vezetője.

[21] Szarka: 1999, 272.

[22] Popély 2010 96.

[23] Szarka: 1999, 202.

[24] Uo. 208.

[25] Matúš Dula (18461926) szlovák politikus, ügyvéd, a Matica Slovenská társelnöke, a Szlovák Nemzeti  Párt elnöke, 1918 végén a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Tanács elnöke.

[26]  A deklaráció magyar fordítását lásd: Bencsik Péter (szerk.): Csehszlovákia története dokumentumokban. Napvilág, 2016, 5758.

[27] Emil Stodola (18621945) szlovák ügyvéd, szerkesztő, politikus, jogász, a turócszentmártoni deklaráció aláírója.

[28] Popély: 2010, 128.

[29] Szarka László: Budapest és Prága között. In: Molnár Imre (szerk.): Szlovákok az európai történelemben. Teleki László Alapítvány, Bp., 1994, 69.

[30] Uo. 70.

[31]  Siklós András könyvében 103 aláírót említ ugyanezen levéltári forrásra hivatkozva, amit később több szerző is. átvett. Siklós András: A Habsburg-birodalom felbomlása 1918. A magyarországi forradalom. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1987, 247.

[32] MNL OL K 40 – 1918 – VII. tétel 44.

[33] Popély: 2010, 176.

[34] Uo. 173–175.

[35] Pollmann Ferenc: Trianon felé. A magyar hadsereg ügye a kiegyezéstől Trianonig. Puedlo Kiadó, Bp., 2008, 44.

[36] Hajdú Tibor: Linder Béla és Pogány József a hadügy élén. História, 2008/9. 33.

[37] Siklós: 1987, 249.

[38]  U.o. 247–248.

Ezen a napon történt december 11.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

ArchívNet 2024/4

 

Tisztelt Olvasók!

 

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei negyedik száma. Friss lapszámunkban mindössze szűk két évtizedből származó forrásokat mutatnak be szerzőink: a publikációk közül három kapcsolódik a második világháborúhoz, egy pedig az 1950-es évekhez. A második világháborús tematikájú ismertetések közül pedig kettő évfordulósnak mondható: az 1944. őszi magyarországi hadi és politikai eseményeket járják körül – kortárs és retrospektív források segítségével.

 

Molnár András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltára) kétrészes forrásismertetésében Tuba László hadnagy 1942 áprilisa és szeptembere között vezetett harctéri naplóját adja közre. A napló nemcsak a 2. magyar hadsereg Don menti harcainak egy eddig publikálatlan forrása, hanem még szűkebben véve a 47. gyalogezred II. csáktornyai zászlóaljának a működéséhez is számos új információval szolgál. Mostani számunkban a napló első része kerül bemutatásra.

Magyarország második világháborús részvételének egyik sorsdöntő napja volt 1944. október 15., amikor sikertelenül próbálta meg a magyar vezetés végrehajtani az átállást. Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) Hlatky Endre, a Lakatos-kormány miniszterelnökségi államtitkára által 1952-ben magyar, valamint 1954-ben német nyelven írt visszatekintéseit mutatja be. Hlatky a két forrásban az 1944. október 15-én történt eseményekben betöltött szerepéről számolt be.

A kiugrási kísérlet idején Magyarország keleti fele már hadszíntér volt. Fóris Ákos (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, kutató, Erőszakkutató Intézet) az észak-alföldi hadieseményekhez kapcsolódó német hadijelentéseket ismertet, amelyek azonban nem a konkrét harccselekményeket írták le, hanem, hogy a magyar polgári lakosságot milyen atrocitások érték a szovjet csapatok részéről. A szerző kétrészes forrásismertetésének első részében arra is kitér, hogy a német katonai hatóságok milyen módon jutottak hozzá az információkhoz, azokat hogyan dolgozták fel, és végül, hogy a Harmadik Birodalom propagandája miként kívánta azokat felhasználni a saját céljaira.

Luka Dániel (történész, agrártörténet kutató) egy 1954-es előterjesztés segítségével vizsgálja meg, hogy a Rákosi-rendszer agrárpolitikája, -irányítása miként változott a magántermelés esetében. A beszolgáltatással, mint gazdasági eszközzel végig számoló agrárpolitika revíziójára 1953-ban került sor, azonban a magyarországi pártállam belső harcai szintén érintették a gazdaságirányítás ezen területét is. Erre példa a szerző által bemutatott, a szabadpiac helyzetét és fejlesztési lehetőségeit taglaló előterjesztés is.

Az idei negyedik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Az ArchívNet szerkesztősége egyben továbbra is várja a jövő évi lapszámaiba a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. november 22.

Miklós Dániel
főszerkesztő