„Ínségköltségvetés” – Megszorító csomag az 1920-as években

A stabilizációs csomag szükségességét kényszerítő körülmények sora váltotta ki. A magyar gazdaság az intézkedések bevezetésekor meglehetősen rossz állapotban volt, a társadalmat nemcsak a megélt traumák, hanem az elszabaduló infláció is kikezdte, az államháztartás évről évre nagy deficitet mutatott. A korona értékének a romlása még azt a kevés megmaradt tőkét is csaknem teljesen megsemmisítette, ami a sorozatos katasztrófák után megmaradt. Mindez olyan mértékű nyomort idézett elő, amely könnyen újabb politikai destabilizálódáshoz vezethetett volna.

Előzmények

Magyarország komoly változásokat élt meg az első világháborút követő években. Általános volt a hanyatlás: a korábbi egységes valuta- és logisztikai rendszer darabokra hullott. Az új határok szétvágták a megelőző évszázadokban kialakult termelési és piaci kapcsolatokat. A külföld részéről semmilyen szintű bizalom nem volt az országgal szemben. A jóvátételi kérdés rendezetlensége és az a tény, hogy a háborús jóvátétel zálogaként lefoglalták az állam legfőbb bevételi forrásait, egyre nyilvánvalóbbá tette, hogy nagyobb összegű hosszú lejáratú külföldi magánkölcsönre az ország nem számíthat.[1]

Minden erőfeszítés és Bethlen István miniszterelnök azon ígérete ellenére, hogy az ország szuverenitását nem adják fel, nem maradt más lehetőség: a problémák kezelésére Magyarország a Népszövetséghez fordult. A tárgyalások során hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az ország csak akkor számíthat támogatásra, ha stabilizációs programot hajt végre. A Népszövetség és a Jóvátételi Bizottság küldöttei 1923. november 6-án érkeztek Budapestre, hogy felmérést készítsenek az ország általános gazdasági helyzetéről, majd javaslatot tegyenek a népszövetségi kölcsön összegére, a szanálás időtartamára, valamint a stabilizációs intézkedésekre vonatkozóan.

Bud János, pénzügyminiszter (1924‒1928)
Forrás: Tolnai Világlapja, 1925. december 9.

Az egész pénzügyi rendezés központi eleme a pénz stabilitásának biztosítása volt. E célt három sarkalatos elv alapján kívánták elérni. Az első az államháztartás egyensúlyának minden áron való megteremtése volt, hogy az állam a kiadásainak fedezéséhez ne nyúljon a pénzromlás forrását képező bankópréshez. A második elv a szigorú szabályok szerint működő jegybank felállítása, a harmadik pedig az ércfedezeti elvhez való visszatérés volt a pénzkibocsátás terén.

A pénzügyi szanálás programját, valamint az ezt kiegészítő I. és II. számú jegyzőkönyveket 1924 márciusában írták alá, ezeket a magyar törvényhozás 1924 áprilisában törvénybe is iktatta. Törvénybe iktatta továbbá egy, a kormánytól független jegybank létesítését, valamint azokat az egyezményeket és szerződéseket, amelyeket a szanálással kapcsolatos tárgyalások során egyes államokkal kötöttek.

Az I. számú jegyzőkönyv politikai természetű volt, amelyben az azt aláíró államok (Anglia, Franciaország, Olaszország, Csehszlovákia, a Délszláv királyság és Románia) garantálták Magyarország szuverenitásának és területi épségének tiszteletben tartását, Magyarország pedig a trianoni békeszerződés lojális végrehajtását. A II. számú jegyzőkönyv tartalmazta a szanálás részletes programját, megállapítva az annak ellenőrzésére és szükség szerinti irányítására delegált főbiztos működési körét is. A Nemzetek Szövetségének Tanácsa Jeremiah Smith[2] bostoni pénzügyi szakértőt, John Pierpont Morgan[3] bizalmasát küldte Magyarországra. Smith 1924. május 1-én kezdte meg működését. Ő ellenőrizte a magyar költségvetést és vétózott meg minden olyan kiadást, ami veszélyeztette volna a program végrehajtását. Ha úgy ítélte meg, jogában állt új adókat is bevezetni.

Jeremiah Smith

A magyar kormányt az említett törvények teljhatalommal ruházták fel abból a célból, hogy a szanálás sikere érdekében minden szükséges intézkedést megtehessen. E tekintetben csak annyi kötelessége volt, hogy a kiadandó rendeleteket egy parlamenti bizottságnak előzetesen be kellett mutatnia, ez a rendeletek kiadását azonban nem akadályozhatta meg.

A kölcsön rendkívül kedvezőtlen feltételek mellett került kibocsátásra. Több mint felét az angol pénzpiac vette át, a többi jegyzésében további hat ország, köztük az Amerikai Egyesült Államok, Svájc és Olaszország vett részt. A hitelezők a kölcsönt 80–88% közötti kibocsátási árfolyamon vették át, így a 7,5 százalékos kamat a tiszta bevételre számítva 9,0589155%-ot tett ki. A kölcsön biztosítékául a hitelezők a vámbevételek, a cukoradó, valamint a dohány- és sójövedék bevételeit kötötték le, és azt is előírták, hogy ha ezen bevételek évi összege nem éri el a népszövetségi kölcsön évi törlesztési hányadának másfélszeresét, szó lehet újabb zálogok lekötéséről. A kölcsönnek minden más állami tartozással szemben elsőbbsége volt.

A Magyar Királyság 1924. évi államkölcsöne

Az irat jelzete: MNL OL K 269, 543. csomó, 340. tétel – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Pénzügyminisztérium, Általános iratok, Összefoglaló jelentések, kimutatások Magyarország államadósságáról és államkölcsöneiről, 1926‒1944 – Eredeti, kézzel írt.

A népszövetségi kölcsön tiszta eredménye az 1924. június 26-i árfolyamok alapján 257,2 millió aranykoronát tett ki, amelyből a 252 millió aranykoronán felüli részt a kibocsátási költségekre vettek számításba. A népszövetségi kölcsön feltételei szerint a kölcsön összes részkibocsátását 1944. február 1-ig kellett törleszteni. A hitel felhasználását Smith főbiztos kontrollálta. Gondoskodott arról, hogy a kölcsön biztosítékaként lekötött állami bevételek elkülönített számlákra folyjanak be, melyekről kiutalásokat csak a beleegyezésével lehetett végezni. A kölcsönt a megfogalmazott cél szerint csak a költségvetési deficit finanszírozására lehetett fordítani.

Húztak a nadrágszíjon

Az 1924/25-ös költségvetés[4] a stabilizáció jegyében készült. Az 1924. évi IV. t.c. „Az államháztartás egyensúlyának helyreállítása” címet viselte, és az intézkedései is nyomatékosan ezt hangsúlyozták. Külön fejezet szólt a kiadások apasztásáról, melynek a tisztviselői és közalkalmazotti kérdés adta a gerincét. Gondoskodott a közigazgatás egyes területeinek megreformálásáról is, sőt követelményként állította fel a közigazgatási és a bírói eljárás egyszerűsítését. Komoly kiadáscsökkentést jelentett az állami alkalmazottak létszámának apasztása és a nyugdíjasok járandóságainak korlátozása. A program értelmében az állami alkalmazottak létszámát (ideértve az állami üzemeknél alkalmazottakat is) 1926. június végéig 15 000 fővel kellett csökkenteni. Számuk az 1923/24. évi költségvetés szerint 198 874 fő volt, míg az 1926/27. évi költségvetés szerint ez a létszám már 160 548 főre apadt, ami azt jelenti, hogy az előírt 15 000 fővel szemben 38 326 fővel, vagyis több mint a kétszeresével csökkent az állami alkalmazásban állók létszáma.

Memorandum az 1926/27. évi költségvetésről

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

Tovább a galéria oldalára

Az irat jelzete: MNL OL K 26–2–F – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Miniszterelnökség, A központilag irattározott iratok külön kezelt mellékletei, Magyarország szanálásával kapcsolatos iratgyűjtemény, 1923-1926. – Eredeti, gépelt.

A költségvetés rendbetétele új mechanizmusok és intézmények létrehozását is jelentette. A közigazgatás egyszerűsítésének átfogó megvalósítását és a takarékosság érvényesülését szolgálta az Országos Takarékossági Bizottság felállítása. A bizottság nagy hangsúlyt fektetett a közigazgatás hatékonyabbá tételére, valamint a fegyelmi-felelősségi rendszer kidolgozására. Az állami bürokrácia minden területét átvizsgálta, és jelentős eredményeket ért el a kiadáscsökkentésben. Igyekezett kiküszöbölni a párhuzamosságokat, és aktívan hozzájárult, hogy a magyar államéletben és közigazgatásban olyan fogalmak tudatosuljanak, mint a gazdaságosság vagy az eredményesség. A takarékossági intézkedések során megszűnt a közélelmezési minisztérium, a közszolgálati alkalmazottak kedvezményes áron való természetbeni ellátása, megszűntek az árvizsgáló bizottságok és a szénkormánybizottság. Az állami hivatalok és intézmények egy részét összevonták, és egyszerűsödött az ügymenet is. 1924 júliusától az államháztartás folyamatos ellenőrzésére havi költségvetések és eredmény-kimutatások készültek.

A költségvetés következő fejezete a bevételek gyarapítását ölelte fel, amit az adókulcsok és az adóalapok növelésével kívántak elérni. A szanálási politika egyik elsődleges feladata a majdnem teljesen megsemmisült adómorál helyreállítása volt. Ehhez egy jól működő pénzügyi igazgatás is szükségeltetett, melynek érdekében az adóigazgatást elsőfokú adóügyi hatósággá formálták át, így hozva közelebb a pénzügyi igazgatást a társadalomhoz. Szigorú intézkedéseket vezettek be, melyek főleg az igen magas késedelmi kamatokban és más büntetésekben nyilvánultak meg. Egyes adók esetében, de különösen a forgalmi adóknál, az eltitkolt adóalapok felfedői részére különleges juttatásokat és részesedéseket irányoztak elő. Progresszív módon határozták meg a jövedelemadót, melynek adókulcsa 1%-tól 40%-ig terjedt, és figyelembe vette a jövedelemből eltartott személyek számát is. A vagyonadó legkisebb tétele 4000 aranykoronás adóalapnál 0,1%, legmagasabb tétele pedig 16 millió aranykorona adóalapnál 1%-ot tett ki.  

Előirányzatok és teljesült bevételek az 1924/25-ös költségvetési évben (millió aranykorona)

Forrás: Domány Gyula: A magyar szanálás. Budapest, Grill, 1927, 73.

Amint a táblázatból látszik, leginkább a széles fogyasztói rétegeket terhelő közvetett adók, a forgalmi és fogyasztási adóbevételek emelkedtek a tervezetthez képest. A vámbevételek megnégyszereződése a korábbinál jóval magasabb tarifákat tartalmazó új vámrendszer 1925. január 1-i életbelépésére vezethető vissza. 

Az intézkedések eredményeként az adóbevételek struktúrája is átalakult. A bevételszerkezetben az egyenes adók, az illetékek és a jövedékek százalékos aránya növekedett a forgalmi adók rovására. Az egyenesadó-bevételek emelkedése nagyrészt a végrehajtási rendszerben eszközölt reformoknak, szigorításoknak volt az eredménye, a többi adónemből származó bevétel emelkedése pedig kétségkívül a gazdasági helyzet javulásának, a lakosság vásárlóerő-emelkedésének volt köszönhető.

Az adóbevételek százalékos megoszlása költségvetési évenként

Forrás: MNL OL K 269–518–1 tétel – 515. cs.

A szanálás erélyes végrehajtása előre nem várt eredménnyel zárult. Az 1923/24. évben még tényleg szükség volt arra, hogy a kölcsönök egy részét a deficit fedezésére fordítsák, ám az 1924/25-ös költségvetés már nemcsak hogy nem zárult hiánnyal, hanem még 90,3 millió aranykorona bevételi többletet is eredményezett.[6]  Mivel látható volt, hogy az elért eredmény nem egyedi, ez a pénzügyminisztert a gazdaságpolitika egyes elemeinek újragondolására késztette. Az egyik ilyen törekvés az adóterhek csökkentésére irányuló adóreformok, a másik céltudatos beruházási programok elindítása volt.[7] 

Az egyes évek költségvetési mérlegét vizsgálva, azt látjuk, hogy 1924/25-től 1929/30-ig minden év többlettel zárult.[8] Mivel az 1924/25 évtől kezdve már egyáltalán nem volt az államháztartásban deficit, a kölcsönből így mindössze 70 millió aranykoronát fordítottak a deficit finanszírozására.[9]

A monetáris szféra átalakítása során a jegybanki függetlenségre és az antiinflációs politikára helyeződött a hangsúly. Itt is elmondható, hogy az átalakítást külföldi pénzügyi körök ajánlásai alapján hajtották végre. A Nemzeti Bank felállítását a Népszövetség Pénzügyi Bizottsága felügyelte, határozott meg szabályokat és hozott intézkedéseket. A monetáris politika ellenőrzésére Royal Tyler[10] érkezett Magyarországra. A Magyar Nemzeti Bank 1924. július 24-én kezdte meg működését. A Popovics Sándor[11] és Montagu Norman, a Bank of England igazgatója között megkötött szerződés alapján a koronát az aranyhoz kötött font sterling alapul vételével stabilizálták.

Tanulságok

A csomag rövid időn belül meghozta az elvárt hatásokat. Magyarország a vártnál sokkal gyorsabban stabilizálta az állami pénzügyeket. Az új adórendszer bevezetése, a javuló adómorál a bevételek jelentős növekedéséhez vezetett, mellyel párhuzamosan az állami kiadások csökkentése is látványos eredményeket hozott az államapparátus feladatkörének, létszámának és költségének alapos csökkentésén keresztül.

Ennek ára viszont az átmenetileg lassuló gazdasági növekedés, továbbá a munkanélküliség emelkedése volt. Az országot körülvevő politikai és üzleti hangulat megenyhült, ami a külső megítélés javulásában is megmutatkozott. Belföldön viszont nem aratott osztatlan sikert. Az intézkedéseket ellenzők véleménye szerint a beavatkozás elhibázott volt, mert a stabilizációs program csak költségvetési és monetáris ügyekkel foglalkozott, és nem a szélesebben értelmezett gazdasági újjáépítéssel. A súlyos eladósodás és a kemény megkötések vállalása az eredeti cél – a valutastabilizáció – szempontjából felesleges, vagy legalábbis erősen túlméretezett volt.