A kassai téglagyár borzalmai ösztönözték a budapesti embermentést

„A napokban megnéztük Gézával a téglagyárat, ahová 6000 zsidó van tömörítve. Mondhatom, apokaliptikus látvány!!! Több óriási, téglából épült hodályból áll, összes ablakok kitörve, egyik oldalán fala sincs és legnagyobb részt földön fekszenek. Így lett „zsidótlanítva" Kassa és környékeke. Szekereken szállították akkor még mindig őket. Egy hét alatt azonban elszállítják őket ismeretlen helyre."

Bevezető

A magyar lakosság vészkorszakban tanúsított magatartását és a holokauszthoz való viszonyát leegyszerűsítve a kollaboráció-közöny-embermentés hármasával lehet leírni. Közülük azonban nem az utóbbi kategóriába sorolhatók alkották a legnagyobb csoportot. A két világháború között felerősödő antiszemita propagandakampány megtette a hatását, így sokan a zsidóságot kezdték okolni az ország minden bajáért. A szerencsétlen kiválasztottak gettóba terelésével, majd deportálásával szemben tanúsított közöny oka lehetett a megfélemlítettség, a megüresedett egzisztenciák megszerzésére irányuló törekvés, vagy éppen a szélsőjobboldali eszmékkel való rokonszenvezés.

Ennek ellenére szép számmal tudunk olyan személyekről, akik példamutató tetteikkel kiemelkedtek az egykori szomszédok, barátok, vagy éppen munkaadók meghurcoltatását tétlen végignéző többség

A diplomáciai és egyházi embermentés mellett kevésbé kutatottak és egyben nehezebben is feltárhatók a civil lakosság részéről érkező kísérletek az üldözöttek - aki maga is egy Világ Igaza által megmentett holokauszt-túlélő lánya - modellje szerint háromféle mentési stratégia mutatható ki Magyarországon: a magyar honvédségben szolgáló munkaszolgálatosok segítése, a vidéki zsidók mentése az 1944. tavaszi-nyári deportálások idején, valamint a budapesti zsidók támogatása 1944. június közepétől, azaz a csillagos házak létrehozásától a nyilas végéig.

Leszámítva a vidéki gettókba gyűjtött zsidók megmentésére tett néhány kísérletet, a keresztény mentőakciók jobbára a fővárosra korlátozódtak. Több mint nyolcszáz magyar állampolgár kapott Világ Igaza kitüntetést 2013 januárjáig (ettől a mentők száma sokkal több lehetett), a róluk szóló kötet bevezetőjében olvasható, hogy a mentőknek csupán 15%-a tevékenykedett vidéken a tömeges deportálások alatt, 85%-uk Budapesten vagy Magyarország különböző vidékein a nyilas korszakban mentett, illetve a keleti fronton a munkaszolgálatosokat segítette. Ha az adatok ma már nem is teljesen pontosak és naprakészek, az arányokat jól

Ennek hátterében többek között az áll, hogy a vidéki gettósítás és deportálás gyorsan lezajlott, és az embereknek arról sem voltak közeli információik, hová szállítják és milyen célból a falak közé zárt ezreket. Emellett a zsidótörvények súlyosan büntették azt, aki zsidó személyt, vagy annak vagyonát Egy nagyvárosban viszont jóval kedvezőbbek voltak a bújtatás és a bujkálás lehetőségei, mint a kisebb településeken, ahol szinte mindenki ismert Nemcsak a mentési esetek száma, hanem azok jellege is más volt Budapesten és azon kívül: a nagyarányú vidéki deportálások alatt a zsidókat általában rövid időre elbújtatták majd külföldre csempészték, a Szálasi-időszakban viszont a zsidókat legtöbbször a mentő személy lakásán bújtatták el, gyakran hamis papírokkal.

A legtöbb egyéni zsidómentési akció a Szálasi-korszakban Budapesten a túlélők és a bújtatók korábbi ismeretségén alapult, aztán a közvetlen ismerősök további ismerősöket, családtagokat hoztak, így megtöbbszöröződött a mentettek

Gyakran előzte meg a mentést önmentés, például az elhurcolt személy megszökött a munkásszázadból, vagy éppen a halálmenetből, majd ezután kért segítséget. Csaknem minden esetben elmondható, hogy maga a mentő is kapott támogatást másoktól, akik figyelmeztették a közelgő veszélyre, esetleg szemet hunytak és nem jelentették fel, vagy akik tevékenyen is részt vettek a

Sokszor egész családok, baráti társaságok, vagy akár ismeretlenek ad hoc összeverődött csoportjai fogtak össze rövidebb-hosszabb időre. Akiben megvolt a szándék és a kellő bátorság, az többféleképpen is enyhíthette az üldözöttek kínjait, erre lehetőség nyílt a bújtatásban, az igazoló dokumentum megszerzésében, az élelmiszercsempészésben, vagy éppen az üzenettovábbításban, levélküldésben. Az ilyenfajta törekvések elszigeteltek maradtak, alulról jövő, nagyobb

nem bontakozott ki.

Az itt közölt levél szerzője 1944 őszén úgy döntött, a segítő kezet nyújtók kisebb csoportjába kíván tartozni. Hangay Ilona személyes motivációját nagyban megerősíthette az a tapasztalat, amelyet fél évvel korábban Kassán

. Férjével, Boross Gézával budapesti lakosok voltak, de a visszacsatolt felvidéki városban is fenntartottak egy lakást, mivel Géza ezredesi rendfokozatban a kassai VIII. hadtest légvédelmi tüzérparancsnokaként teljesített katonai szolgálatot. 1944. április 3-án a bombázások miatt a fővárosból Kassára költöztek. Az Ilona és édesanyja közötti, ezekben a hetekben zajló levélváltás április 30-án kelt üzenete - amellett, hogy jól érzékelteti a háborús viszonyok közepette uralkodó egyre nagyobb bizonytalanságot és tanácstalanságot - a kassai téglagyárbéli állapotokról és az itt összezsúfolt zsidóság helyzetéről számol be.

Kárpátalján és Északkelet-Magyarországon 13 nagyobb gettó- és bevagonírozási központot alakítottak ki. Ezek közül az egyik Kassán jött létre, itt élt az egyik legnagyobb magyar zsidó közösség. A helybéli és a környék településeiről összegyűjtött zsidóságot egyrészt a városon belül kijelölt gettóban, majd két külvárosi téglagyárban helyezték el. A vonatkozó

1944. április 27-ig Abaúj-Torna vármegyéből 4006, Kassa város területéről pedig 7833 főt érintett.

A gettót a három fő, leginkább zsidók által lakott Zrínyi, Luzsenszky és Pogány utcákban állították fel, a kijelölt területet a helybéli zsidó ács, Grünwald irányítása alatt fallal vették körül. Összesen mintegy 2000 főnyi zsidó került a városi gettóba, amelyet parancsnokként Csatáry László rendőrfogalmazó igazgatott. Emellett a szomszéd községekből ideszállított és sok helybéli személyt a Jakab Péter tégla-, kályha- és terracotta-gyárba irányítottak, amely Kassa ún. Tábor kerületének dombos részén, a Szepsi út két oldalán állt. A téglagyár területén se emberek által lakható épületek, se WC, se ivóvíz nem volt. Az ide hurcoltaknak a fellelhető anyagokból kellett alvásra alkalmas helyet

A téglagyárat megjártak szerint mindennaposak voltak a verések a tábor területén. Innen, valamint a gettóból is szinte lehetetlen volt megszökni, az erre sikertelen kísérletet tett 17 éves Gizi nevű lányt azonnal kivégezték, és holttestét közszemlére bocsájtották, elriasztván azokat, akik hasonló terveket szőttek volna titokban.

Mivel Kassa vasúti csomópont volt, az Auschwitzba deportálandó szerelvények áthaladtak a városon, így kézenfekvő volt az itt összegyűjtötteket elsőként elszállítani az országból. A transzportok május 15-én, 19-én és 25-én és június 2-án indultak. A háború után kiderült, mintegy 800 személyt Kassáról egyenesen a gázkamrákba vittek, a különböző táborokból mintegy 450-en

vissza.

Visszatérve a közölt forrásokhoz, a történet folytatásához tartozik, hogy Ilona férjével 1944 késő őszén a közeledő front miatt ismét a költözés mellett döntött, a nagyszülőknél húzták meg magukat, bízva abban, az együttlakás megkönnyíti majd a rájuk váró nehéz napokat. Az ország zsidótlanításának kassai példájával szembesült asszony megüresedett, Budafoki utcai lakásukba - férje tudtával és teljes támogatásával - egy zsidó házaspárt fogadott be és részükre némi élelmiszert is

.

Fogelman öt kategóriát állított fel, melyekbe az embermentőket a motivációik alapján sorolta. Az első csoportot azok alkották szerinte, akik morális indíttatásból cselekedtek. A filoszemiták szoros, meghatározó kapcsolatot alakítottak ki egy zsidó személlyel. A hivatásuknak elkötelezettek élethivatásul olyan szakmát választottak, amelynek alapvetően mások megsegítése volt az egyik legfontosabb célja, tipikus példái ennek az orvosok, a szociális területen dolgozók, és ide tartoznak ez esetben a diplomaták is. A szervezett mentők valamilyen szervezet, csoport, hálózat tagjaként segítettek, általában a nácik és szövetségeseik elkötelezett ellenségei voltak, és a zsidómentő akciókat egyfajta náciellenes szabotázsként fogták fel. Végül pedig a kiskorú mentők a zsidómentők azon különleges csoportját alkották, akik szüleik kérésére vettek részt bizonyos akciók végrehajtásában, amelyről a felnőttek úgy gondolták, hogy egy gyerek kisebb feltűnést keltve, nagyobb sikerrel tud

.

Valószínűleg Ilona előzőleg ismerhette a befogadott házaspárt, a fenti csoportok közül pedig abba tartozik, melynek tagjai emberi jóérzésből cselekedtek, ezt támasztja alá levele is, amelyben az általa ismeretlen, kassai zsidók sorsa váltott ki belőle sajnálatot és mély együttérzést.

Végezetül szólnunk kell egy további levélről is, amelyet szintén a Boross család irattárában őriztek meg. Az 1945 márciusában papírra vetett sorok a mentett személyektől származnak és hálájuk kifejezése céljából íródtak. Ebből pedig egyértelműen kiderül, az akció sikeresnek bizonyult, és a házaspár túlélte a vészkorszakot.

Képek: http://holokausztaldozatai.kormany.hu/

Ezen a napon történt szeptember 19.

1938

A müncheni konferencia napja. Csehszlovákia bevonása és megkérdezése nélkül Chamberlain, Daladier, Hitler és Mussolini eldöntik, hogy...Tovább

1991

Megtalálták "Ötzi"-t, egy több ezer éves mumifikálódott similauni férfit, az Alpok Ötz-völgyi gleccserében, Ausztria és Dél-Tirol...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő