Rátz Kálmán feljegyzése a Szovjetunióban tett útjáról

[Budapest], 1941. május

Orosz ügyek

1941 május közepe

Az április közepén folyamatban levő orosz katonai intézkedések közepette utaztam Lavocsnyén, Lembergen és Kijeven át Moszkvába, ahol jelentkeztem Kristóffy követ úrnál. Előadtam utazásom célját: minden lehetőt elkövetni, hogy a legjobban hiányzó nyersanyagokat, főleg nikkelt, molibdént és gumit vehessek, s Magyarországra szállíthassak. Közöltem a követ úrral, hogy ezen törekvéseim minden illetékes hely és személy támogatja, s ezért is jöhettem ki Oroszországba. Kértem a követ úr támogatását és segítségét munkámhoz, felmutattam megbízóleveleim s megemlítettem, hogy a szükséges nagykereskedői igazolványaim is megvannak. A követ úr kijelentette, hogy a külügyminisztériumból kapott felszólítást támogatásomra s megemlítette, hogy főleg az én oroszországi privát összeköttetéseim kihasználásáról volt szó azokban az értesítésekben, amelyeket ő utammal kapcsolatban a külügyminisztériumból kapott.

A követ úr kifejtette, hogy a

 rendkívül rontottak az orosz-magyar viszonyon, mely különben sem volt valami jó. Ő személyileg sincsen semmiféle összeköttetésben velük, hivatalosan pedig csak a legritkábban érintkezik az orosz külügyminisztériummal, csak ha jegyzéket kell átadni vagy átvenni. Egyébként csak írásban, esetleg kis ügyekben telefonon érintkeznek, és pedig csak Barkov protokollfőnök vagy Novikov osztályvezető úr útján.

A követ úr kijelentette, hogy nem tudja, miképpen támogathatna engem az adott körülmények között. Attól óva int, hogy valamely privát összeköttetést vegyek igénybe, mert az igen rosszul végződhetne, s különben is igen furcsán jönne ki, ő sem tudná, mit gondoljon a dolog felől. Azonban fog írni Novikov osztályvezető úrnak felőlem s a válaszhoz képest kellene eljárni.

A levél azonban csak megérkezésem után 5 nappal ment el Novikovnak s a válasz egészen elutazásomig nem jött. Ellenben a követ úr körülbelül április 26-án közölte velem, hogy nála volt a magyarországi orosz követ, Saronov úr, aki Budapestre utazott vissza Moszkvából. A követ úr - mint nekem mondotta - előhozott neki engem, hogy Moszkvában vagyok, amire Saronov úr azt mondotta volna, hogy nem tudja miért is vagyok én Moszkvában.

Ez engem rendkívül meglepett s egészen érthetetlennek tűnt fel előttem Saronov úrnak ez a kijelentése, amelyet Kristóffy követ úr nekem továbbított, mert hiszen többszöri vízum iránti kérésem Saronov úr terjesztette fel Moszkvába a legmelegebb pártolással, s e tekintetben hozzá csatlakozott a vele egyébként nem a legjobb a viszonyban levő

 is.

S dacára az időközben kitört jugoszláv háborúnak, vízumom éppen Saronov követ úr felterjesztésére táviratilag újították meg, tehát nem csupán a magyar külügyminisztérium közbenjárására, mert annak - Kristóffy követ úr s mások kijelentése szerint - egyáltalán nem volt jelentősége, annál kevésbé, mert - miként előttem az orosz külügyminisztérium vezértitkárnője megjegyezte - egy Mohai nevű magyar altiszt járt el a követ úr utasítására vízumom érdekében a külügyminisztériumból vett távirati utasítás után, s ez az altiszt a magyaron kívül semmiféle nyelvet sem beszélvén, csak külön szolgálatot végezhet, tőle semmit megkérdezni sem lehet s így Mohai megjelenése az orosz 

 az én vízumom érdekében nem képezhetett attrakciót.

Ebből kitűnik az, hogy vízumom megadása tekintetében Saronov és Vozszsov uraké volt a döntő szó s így Saronovnak Kristóffy követ úr által tolmácsolt ama megjegyzése, hogy nem tudja miért mentem ki Oroszországba, teljesen érthetetlen. Annál is inkább, mert hiszen én, amikor már körülbelül 5 napja voltam Moszkvában, orosz hivatalos részről megkérdezték tőlem, hogy mint magyar képviselő, lapszerkesztő, történész stb. miért nem látom szükségesnek tisztelegni az orosz külügyi hatóságoknál?

Én ezt megemlítettem a követ úrnak, aki azt mondotta, hogy ő hivatalosan írt Novikovnak, s onnan még nem jött válasz, vagy talán Saronov érthetetlen kijelentését tekintette annak, s így az én érintkezésem felvételére Kristóffy követ úr nem látott módot.

Ami a gazdasági tárgyalásokat illeti, ezekre nézve Kristóffy követ úr kijelentette, hogy az én misszióm teljesen privát természetűnek tartja, s így engem ő nem támogathat, de nem is tudja hol s miként tehetné azt? A követ úr még csak az orosz gazdasági hivatalok vezetőinek, sőt az épületek címét sem tudta megadni nekem. Vagy nem akarta, ami valószínűbb. Így múlt az idő, amikor körülbelül április 27-én megérkezett Moszkvába Krausz Rolf úr, aki tulajdonképpen a budapesti Kereskedelmi Hivatal (volt Külkereskedelmi Hivatal) moszkvai megbízottja, azonban különösképpen kereskedelmi attasé címet visel, viszont a követségen konzul úrnak is szólítják.

Nevezett úr született orosz állampolgár, baltikumi származású, volt cári tiszt. A világháború után Rigában élt. Lett állampolgárként magyarországi (zsidó származású) neje van, információm szerint maga is kevertvérű zsidó. Hallottam, hogy felesége sokat tett a Baltikumba s onnan Magyarországra irányuló idegenforgalom fellendítése körül, Krausz úr maga a Magyar Távirati Iroda rigai tudósítója volt sokáig.

Krausz urat az elmúlt évben kérték fel, hogy képviselje a magyar kereskedelmi érdekeket a moszkvai követségen beosztva, Oroszországban. Egyúttal magyar állampolgárságot is szereztek neki.

Krausz attasé úr azonban ez ideig csak néhány hetet töltött szolgálatban. Kívüle ugyancsak állandóan Moszkvában tartózkodik Haris igazgató úr, a Hitelbank és [a] Kereskedelmi Bank megbízottja. Ugyanis ez a két nagybank tartja kezében - szinte monopolisztikus jelleggel - az egész orosz-magyar kereskedelmet, sőt a magyar külkereskedelem jelentékeny részét, bár ez a körülmény régóta általános feltűnést kelt. Haris úr a moszkvai magyar követségen a tisztviselői étkezdében étkezik. Nekem a követ úr azt mondotta, hogy ritkán jár be oda, én azonban véletlenül - ugyancsak az étkezdében kosztolván - láttam Haris állandó jellegű bennétkezését bizonyító feljegyzéseket egy füzetben, ahova a szorosan vett étkezéstől független s külön fizetendő fogyasztást írják be. Haris úr zsidó volta a követség egyes tagjaiban recenzust váltott ki.

Éppen a követ úrnál voltam, amikor Krausz attasé úr Budapestről megérkezett. Midőn kérdeztem, hogy a Kereskedelmi Hivatalban, ahol eljárt, kapott e valami utasítást vagy értesítést reám vonatkozólag, kijelentette, hogy futólag, beszélgetés közben ugyan éppen megemlítették, hogy én kijöttem, de támogatásomra nézve semmi utasítást nem kapott. Azonban privátim szívesen támogat, amiben tud. Azonban semmiféle reményt nem lát, hogy nikkelt, molibdént vagy gumit lehessen vásárolni s Oroszországból Magyarországra vinni, ez teljesen ki van zárva, ő ismeri a viszonyokat. Én erre csak annyit kértem, hogy hozzon össze az illetékes orosz szervekkel. Ezt az attasé úr meg is ígérte. Újabb, napokig tartó várakozás után Krausz úr közölte velem, hogy a „Raznoimport" (általános importszervezet) vezetői másnap fogadnak. A tárgyalásra elkísért Krausz úr is, s időnkint volt szíves tolmácsolni, azonban csak a legszűkebb megjegyzésekre s tolmácsolásra szorítkozott, egyébként a legcsekélyebb mértékben sem volt segítségemre. A tárgyaláson a két orosz kereskedelmi főhivatalnok különös, automataszerű magatartást tanúsított s csak a legszükségesebbek közlésére szorítkoztunk. Én megmondottam, hogy nikkelt, molibdént és wolframot szeretnék venni, dollárért. Ők mindent felírtak. Ezután kijelentették, hogy ezeket a fémeket nem adják el, nekik is kevés van belőle.

Erre én megkérdeztem, hogy mégis, rekompenzáció fejében adnának-e el s miért. Kijelentették, hogy mégis semmiért sem adnak.

Erre én megkérdeztem, hogy alumíniumért adnának-e színes fémeket? Erre azt mondották, hogy erről már lehet beszélni, de milyen alumíniumot tudnék ajánlani s mennyit, például a nikkellel szemben? Én erre egy illetékes helyen régebben folytatott beszélgetésemre visszaemlékezve s abból következtetve azt mondottam, hogy 3 vagon alumíniumot ajánlanék egy vagon nikkelért s 4-4 vagont egy-egy vagon wolframért vagy molibdénért. Ezt feljegyezték, s kijelentették, hogy értesíteni fognak.

Krausz úr tárgyalás után megjegyezte, hogy ez mindig így megy, az oroszok csak a legszűkszavúbb tárgyalásokat folytatják, nem alkudoznak, csak mindent tudomásul vesznek, s azután megtanácskozzák, s úgy döntenek.

El kellett még járnom az orosz kender, len valamint gumi és olajszervezeteknél is. Krausz úr még azt sem igen akarta megmondani, hogy ezek címe hol van, s láthatólag húzta az időt, s ismételten kijelentette, hogy hiába minden. Én azonban felhívtam figyelmét arra, hogy reá nézve már az is meglepetést jelentett, hogy az oroszok nikkelt s molibdént esetleg adnak, alumínium ellenében. Hátha másutt is így lenne.

Miután hiába vártam az attasé úr közbenjárásának eredményére, hogy a fenti orosz organizációk fogadjanak, én magam, rövid úton, telefonon kértem tárgyalási időpontot. Azonnal azt felelték, hogy másnap már szívesen fogadnak. Ugyanaznap értesített Krausz attasé úr is, hogy elmehetünk együtt kender, valamint a nafta-tröszthöz, ami meg is történt. Az attasé úr jóslatai ellenére a kender-trösztnél kijelentették, hogy jelenleg nincsenek eladó készleteik, mert hiszen már tavasz van, azonban az új termésnél figyelembe veszik a magyar igényeket, ha egyáltalán eladnak.

Megjegyzendő, hogy oroszok a fennálló gyakorlat szerint azt is megmondották volna, hogy ha egyáltalán nem szándékoznának eladni. Említésre méltónak tartom azt a dicséretes buzgalmat, amelyet a kendertrösztnél Krausz attasé úr egy budapesti zsidó Salzmann textilcég érdekében kifejtett. Maga cipelte el a cég által küldött mintadarabokat, az attasé úr az alkudás, illetve kínálás közben egyáltalán nem látszott pesszimistának.

A nafta-trösztnél is igen szívesen fogadták, s kijelentették, hogy van petróleum és petróleumtermék, így kenőolaj is, azonban az eladást már csak árucsere-ellenérték fejében eszközölhetik, vagyis dollárért nem adhatnak el. Egyébként az egész tárgyalás a legszívélyesebb mederben folyt.

Ezzel ki is merült az a „segítség" vagy együttműködés, mely számomra a moszkvai magyar követség, illetve Krausz attasé úr részéről kijutott. A gumiról való tárgyalást Krausz attasé úr egyáltalán nem volt hajlandó folyamatba tenni.

Krausz attasé úr egész magatartása azt a benyomást tette reám, hogy ő engem mindenképpen el akar kedvetleníteni.

Amikor megkérdeztem, hogy mondja meg nyíltan, miért nem akar engemet támogatni, legalább olyan mértékben mint például Salzman urat, tudva azt is, hogy én Budapest Székesfőváros Elektromos Műveinek új villamos centráléja, valamint a katonaság részére akarok nikkelt, molibdént és wolframot, valamint gumit szerezni, Krausz attasé úr azt felelte, hogy ő mindenben a követ úr intenciói szerint jár el s megismételte, hogy ő nem kapott sehonnan sem utasítást az én támogatásomra. Ez a kijelentés előttem teljesen megmagyarázhatatlan volt s mindjárt hazaérkezésem után kiderült - Orosz Mihály kereskedelmi hivatali igazgató úr nyilatkozata alapján - hogy valótlan is volt, mert Krausz attasé úr igenis kapott utasítást támogatásomra, ami egyébként már Moszkvában bebizonyosodott, amikor az attasé úr táviratot kapott a Kereskedelmi Hivataltól.

Ugyanis, amikor azt láttam, hogy a tárgyalások hibámon kívül elhúzódnak s különben is olyan stádiumba jutottak, hogy nekem otthoni érdeklődésre és referádára volt szükségem, elhatároztam, hogy hazautazom. Tekintettel arra, hogy az oroszoktól várhattam esetleges értesítést, megkértem az attasé urat, hogy vegye magához megbízóleveleim s amennyiben szükséges, tárgyaljon is azok alapján az oroszokkal s engem haladéktalanul értesítsen, hogy megtehessem a szükséges intézkedéseket.

Az attasé úr ezt természetesnek is találta. Mivel ő nem tud jól magyarul, illetve alig valamit, én fogalmaztam meg egy rövid, pár soros levelet, amelyben ő engem értesít, hogy megbízóleveleim átvette s amennyiben az oroszoktól az ügyekre nézve értesítést kap, úgy a tárgyalásokat a Kereskedelmi Hivatal utasításai szerint folytatja, s engem is értesít.

Másnap az attasé úr legnagyobb meglepetésemre kijelentette, hogy nem írhatja alá az általa jónak vélt levelet, mert a követ úr azt megtiltotta neki. Megkérdeztem a követ urat, aki előttem azt a nyilatkozatott tette, hogy az én vállalkozásom teljesen privát ügynek tekinti s így azt nem támogathatja, illetve nem engedheti, hogy Krausz úr aláírja a levelet, s azt sem hogy az ügyekben egyáltalán eljárjon. A követ úr ezen elhatározását - mely teljes ellentétben állott mindazon illetékes fórumokkal, akik utam helyeselték s támogatták, ellentétben a követ úr által is említett azon utasításokkal, hogy engem támogasson - a legnagyobb megdöbbenéssel vettem tudomásul. Megkíséreltem a követ urat meggyőzni arról, hogy törekvéseim közérdekűek, legalább is annyira, mint például Salzman úr ügye, hivatkoztam saját utasításaira, amelyeket kapott, valamint arra a látszatra, mintha ő engem egyenesen blamázsba akarna hozni, mindazonáltal a követ úr hajthatatlan maradt.

Erre én telefonáltam Budapestre s kértem a Kereskedelmi Hivatal közbelépését, hogy utasítsák Krausz attasé urat az ügyek átvételére. Másnap az attasé úr már távirati utasítást kapott ebben az értelemben, azonban a követ úr ekkor is csak egy egysoros nyugtát akart íratni a darabok átvételéről. Végre is a követ úr azzal az indoklással, hogy engem személyileg nem akar megbántani, megengedte, hogy az attasé úr aláírja az eredeti levelet.

Említésre méltó az is, hogy engem Lühtinen finn ezredes - Finnország egyik ismert, legnagyobb hőse - meghívott Helsinkibe. Említettem neki, hogy egy-két vagon nikkelt szeretnék vásárolni s talán Finnországban ez lehetséges volna, kijelentette, hogy teljes erejéből támogat, csak utazzam vele együtt Helsinkibe, ugyanis Lühtinen ezredes úr 5 nap múlva hazament látogatásra.

Én kértem a követségünket, hogy szereznék meg részemre a Leningrádon keresztül való kiutazási engedélyt.

A követségen az orosz ünnepekre való hivatkozással 3 napig egyáltalán nem intézkedtek s csak Lühtinen ezredes elutazásának napján - amikor már amúgy is későn volt - jött el velem az orosz külügyminisztériumba Homonnay titkár úr, az autóban ült azonban Mihálkovics tanácsos úr is. Mint megjegyezték „most már igazán nem szólhatok semmit."

Tényleg, a követség azzal akarta palástolni a velem szemben tanúsított szabotázst, hogy privátim némi figyelmet mutattak, s elmentek addig a határig, hogy ne szólhassak semmit. Homonnay attasé úr jött be velem a Külügyminisztériumba, ahol a vezértitkárnő mindjárt kijelentette, hogy kár, hogy nem jöttünk előbb, hiszen most már csak órák vannak hátra, s még ma reggel is miért küldték azt az altisztet, aki rendesen szokta intézni a vízumügyeket, s aki a magyaron kívül semmi más nyelvet nem beszél, az oroszról fogalma sincsen.

Megjegyzendő, hogy a követségünk azt is megjósolta, hogy a rendelkezésre álló rövid pár nap alatt például a finnek sem adják meg a vízumot, azonban e téren is csalódtak, mert a vízum soron kívül, táviratilag megérkezett számomra Helsinkiből.

Mindezek után teljesen és végleg világos lett előttem, hogy a moszkvai magyar követségtől nemcsak nem várhatok semmit, hanem egyenesen hátrányomra vannak. Ebben őket még a magyar közérdekek elleni súlyos vétség sem igen korlátozza. Így tehát a követségtől teljesen függetlenül bejelentettem magam egy nagy orosz vállalatnál, amelyről hallottam, hogy vannak mindenféle készletei s esetleg dollárért is - bár drágán - adnának el gumit s kőolaj termékeket, továbbá bőröket.

A vállalat vezetősége szinte azonnal fogadott. Hosszabb eszmecserét folytattunk a legbarátságosabb modorban. Kijelentették, hogy ők emlékezetük szerint már tárgyaltak egyszer egy magyar kiküldött úrral (úgy hiszem, hogy az Roszlav úr volt, a Kereskedelmi Hivatal orosz osztályának volt vezetője, aki kétszer is kint járt Moszkvában), de nem sok eredménnyel.

A vállalat elsősorban is ajánlja magát mint szállítócég, Perzsiából a Kaszpi-tengeren át, esetleg Baku-Batumi vagy Volga-Don (Sztálingrád melletti) átrakodással s úgy Rosztov na Donu-n keresztül a Fekete-tengeren át. Esetleg Izmailba (a Duna melletti orosz kikötő) szállítanák a cikkeket, amelyeket mi Perzsiában megvásárolhatnánk. Ebben a vállalat szívesen lenne segítségre. Körülbelül 50%-ot kér a szállítás fejében az árukból.

De - abban az esetben, ha velük dolgozunk - hajlandók lennének bizonyos cikkeket korlátolt mennyiségben dollárért is eladni s azonnal szállítani. Így például autógumit is, de momentán csak néhányszáz párat. Ugyanis én ezt forszíroztam leginkább, miután ők színes fémmel nem rendelkeznek. Egyúttal azt is megtudtam, hogy az oroszok Restből valószínűleg angol és amerikai, esetleg holland eredetű gumit elég nagy mennyiségben kapnak. Úgy látszik, ebből adnának el drága áron, amelyre nézve nekem egyenesen nem nyilatkoztak mintegy ajánlat fix ár formájában, csak maguk közötti gyors beszélgetésből vettem ki, hogy körülbelül magyar pénzben 450-500 pengőbe kerülne egy pár gumi.

Ez a vállalat is - a többihez hasonlóan - állami, azonban előttem ismeretlen okokból több

 bír, mint a többiek.

Megemlítették azt is, hogy a magyarok - szerintük bolgár cégér alatt, illetve azokkal együtt - néhány ezer gumit rendeltek Japánból, de nem az ő útjukon s nem is tudják, lesz-e a szállításból valami, mert a szibériai vonal nagyon le van foglalva.

Tárgyalásaim legértékesebb részének ezen vállalattal folytatott ismételt eszmecserém tekintem.

Nézetem szerint - ha csak Oroszország Perzsia ellen nem lép fel katonailag - a perzsiai bevásárlásokban van egészséges fantázia, vagyis egyáltalán lehet venni valamit, esetleg dollárért is. Megjegyzendő, hogy a fent említett orosz vállalat hajlandó magyar iparcikkeket is kiszállítani Perzsiába, mint rekompenzációs árukat, sőt esetleg ő átvenne tőlünk ilyeneket s helyettük perzsiai raktáraiból adnak, hogy mi ott bevásárolhassunk.

Bizonyos, hogy mindez komplikáltnak látszik, de a kérdést megvizsgálni érdemes. Oroszországi gazdasági tárgyalásaim s összes tapasztalataim alapján az alábbi megállapításokat tehetem:

Az orosz-magyar kereskedelmi kapcsolatok kezdettől fogva elhibázott kezdeményezéseken s bázisokon nyugodtak.

Még az elmúlt év tavaszán Csató és Orován nevű faszakmabeli zsidó berlini tartózkodásuk alatt megismerkedtek az ottani szovjet kereskedelmi képviselet néhány tagjával, főleg zsidókkal s ezeket az ismeretségeket felhasználva jutottak ki Moszkvába - amikor mondhatni senki sem kapott orosz vízumot - s ott folytatták az ismeretséget az időközben Moszkvába helyezett külkereskedelmi zsidó hivatalnokokkal.

Csató és Orován urak a Hitelbank és a Kereskedelmi Bank megbízottai voltak, később csak Csató maradt kint. Még a követség is megerősíti, hogy Csató igen különös személy volt, voltak szenvedélyei, amelyek nem voltak kellemesek a követségre sem. Végre is haza kellett hívni, miután szenvedélyei következtében súlyos beteg is lett. Közben az éttermekben nyilvános botrányokat is rendezett s egyes ilyen alkalmakkor, például a magyar követség tanácsosa támogatta ki. A tanácsos úr még humorosan megjegyezte, hogy ez volt az egyetlen támogatás, amit Csató tőlük kapott. A tanácsos úr azonban jóhiszeműen tévedett.

Csató készítette tehát elő - a Külkereskedelmi Hivatal támogatásával - az orosz-magyar gazdasági egyezményt is, amelyet Nickl meghatalmazott miniszter úr az

Ez az egyezmény aránylag igen csekély volumenű volt, 4 millió dollár körül. Ebben a rekompenzációs egyezményben azonban nem sikerült a bennünket legjobban érdeklő színes fémek behozatalát biztosítani.

Még nagyobb baj volt, hogy az egyezmény módot adott a két nagybanknak, a Hitelbanknak és a Kereskedelmi Banknak, hogy az orosz-magyar gazdasági viszonylatot teljesen hegemonizálja, azon az alapon, hogy kompenzációs üzletekről lévén szó, a két nagybank vállalatai, ipartelepei szállítják az Oroszországba menő árukat.

Eredetileg voltak tervek az orosz-magyar kereskedelem államosítására, illetve egy félhivatalos szerv által való (altruista) lebonyolítására, azonban ezek az elképzelések nem valósultak meg.

Állítólag elsősorban is azért, mert az oroszok a tárgyalások megkezdésekor már ab ovo tiltakoztak az ellen, hogy velük szemben egy olyan magyar szerv álljon, aminő más országokkal szemben nincsen létesítve. Az a tény, hogy az oroszok ilyen kívánságot támasztottak, azonban megállapítottam, hogy ennek az az előzménye volt, hogy valaki erre őket rávette. Olyan valaki - vagy valakik - akiknek érdeke volt, hogy a magyar-orosz kereskedelem a két nagybank kezében legyen. Ez faktum!

Számos oldalról kijelentették s köztudomású is, hogy ez az állapot, hogy a két nagybank hegemonizálja a magyar-orosz kereskedelmet, nem egészséges s nem közhasznú, sőt ellenkezőleg.

Már régen fel kellett volna állítani a tervezett állami vagy félállami szervet, egy „egykezet" s bizonyos, hogy az oroszok megfelelő felvilágosítás s fellépés után ez ellen is tiltakoznának, annál kevésbé, mert hiszen ők maguk is mint „egykéz" szerepelnek a magyar viszonylatban is. Ezt ma már ők is belátják.

Mindenesetre tény, hogy a két nagybanknak Moszkvában hatalmas barátai vannak, jobban mondva olyanok, akik továbbra is azt akarják, hogy a magyar-orosz kereskedelmet a két nagybank tartsa kezében. Ez is faktum.

Ha az orosz-magyar gazdasági egyezményt közelebbről szemügyre vesszük, feltűnik, hogy az export és import terén nem annyira a legszorosabban vett hadiipar van táplálva - ami a legfontosabb lenne - hanem a két nagybank iparvállalatainak érdekei, tehát végeredményben a két nagybank profitja.

Erről már nagyon sok szó folyt úgy Varga József kereskedelmi és iparügyi miniszter úrnál, mint más úgynevezett illetékes helyeken, de sajnos változás nem igen állott be.

És a helyzet egyre romlik, ma már a dollárt nem fogadják el az oroszok annál kevésbé, mert az adott s várható politikai viszonyok közepette bármikor beállhat egy amerikai kiviteli tilalom a Szovjetunió felé.

Így tehát - a véletlenektől eltekintve - csak tipikus árukicserélésről lehet szó. Ennek keretében azonban úgy látszik, lehet „expressz üzleteket" csinálni, mint aminőről én tárgyaltam a Raznoimportnál az alumínium és nikkel kicserélésével kapcsolatban, vagy pedig a fentebb említett azon vállalattal, mely Perzsiából hajlandó szállítani s esetleg rapid gumi üzletet is csinálni, részben vagy egészben dollárért.

De kívánatos lenne a fennálló magyar-orosz kereskedelmi szerződés teljes újjáalakítása s kibővítése is.

Az úgynevezett „Expressz üzletek" lebonyolításához feltétlen szükséges volna egy nagyobb mintakollekció összeállítása. Ezt az oroszok előtt megcsillogtatva s bemutatva talán nagyobb eredmény lehetne elérni, mint csak írásbeli ajánlattal.

A kender-trösztnél is nagyon tetszett, amikor Krausz attasé úr ügyesen bemutatta Salzman úr cégének gyártmányait. (Azt hiszem sátorlapokat s más efféléket).

Talán a most lezajlott budapesti nemzetközi vásáron szereplő orosz kiállítással kapcsolatban fel lehetne vetni azt az indítványt, hogy az oroszok is engedjenek meg egy kis kiállítást a magyar ipar minőségi termékeiből.

Itt megemlítem, hogy az orosz kiállítás megdöbbentő szédelgés s közönséges, némileg ostoba propagandaüzem volt s elképesztő, hogy létrejöhetett.

Elsősorban is a kiállított cikkek jelentékeny része nemcsak az általános forgalomban nem lelhető fel, de még az elkényeztetett Moszkvában sem, sőt még a moszkvai Gorhovaja utcai úgynevezett „minőségi áruk" kirakatában sem.

És nem voltak az árak s a kereseti viszonyok feltüntetve, a vaj mellé nem volt odaírva, hogy kilója 28 rubel, hogy a fagyasztott hús kilója is átlag 13 rubel, a zsír 24 rubel, egy kiló fehér kenyér 5 rubel 20 kopek, rozskenyér 3 rubel, s a számunkra ehetetlen fekete, szinte felkenhető masszakenyér 1 rubel 80 kopek.

Egy jobb öltöny férfiruha - nem a mi fogalmaink szerinti minőség - átlag 700-800 rubel, egypár magasszárú fűzős férficipő 6-800 rubel, ing 100 rubel, kalap 80-100 rubel, felöltő átlag 1000-1200 rubel.

Ezzel szemben a kereseti viszonyok: egy „csornij rabocsij" vagyis segédmunkás átlag 200 rubel, szakmunkás 200 rubeltől 800-ig, sofőr keresete átlag 600 rubel, egy hivatalnoknőé átlag 500 rubel.

Egy őrnagy fizetése - mely nagymértékben függ a különböző beosztások által húzott pótlékoktól - átlag 1200 rubel, egy rendőré 800 rubel. Azonban az emberi életnívó csökkent voltához tartoznak a hihetetlen lakásviszonyok is, főleg a nagyobb városokban. Oroszországban is van „menekülés a faluból", tódulás a városok felé, annál is inkább, mert a mindinkább gépesített mezőgazdaság feleslege az iparban akar elhelyezkedni, jobban mondva ott akarják elhelyezni.

Mindenről természetesen szó sem volt az orosz kiállításon, s a kritikátlan, félrevezetett magyar munkásság, sőt középosztály tízezrei bámulva szemlélték az orosz pavilon kincseit, s szívták magukba a mákonyt, anélkül, hogy ebben bárki is akár fizikailag, akár szellemileg őket gátolta volna.

Az orosz kiállítás határozottan nagy rombolást idézett elő a lelkekben, mert csak fokozta a Szovjetunió felől amúgy is tendenciózusan elterjesztett tévhiedelmeket.

A legkevesebb, amit kívánhatunk az, hogy az oroszok nekünk is engedjenek valamit, így például egy akár zártkörű kiállítást is Moszkvában, ahol a magyar ipar minőségi termékeit mutathatnánk be - árjelzésekkel!

Az orosz-magyar kereskedelemre nézve még külön megjegyzést igényel az a körülmény, hogy az alumínium ma az orosz felé több lenne, mint akár az arany, s így súlyos felelősség illeti azokat, akik a magyar alumíniumtermelést elhanyagolták, fontosságát nem ismerték fel, holott mi Európa legnagyobb vagy második legnagyobb bauxittermelő országa vagyunk, körülbelül 700 000 tonnával s e mellett a honi alumíniumtermelés alig pár ezer tonna! Mindent megszerezhetnénk, ha alumíniumot nagymennyiségben gyártottunk s tartalékoltunk volna. De még így is, az adott helyzetben is kaphatunk néhány vagon nikkelt, ha van alumínium, amit adhassunk érte.

Ha a politikai viszonyok engedik, úgy a magyar-orosz kereskedelmet körültekintő, központiasan irányított s feltétlenül a közérdekeket szolgáló export-import eljárással lehet fejleszteni, mert az oroszoknak szüksége van - és még sokáig szükségük lesz - a magyar ipar termékeire, amelyek jobbak mint az övéké.

Szükséges volna tehát a rég szóban forgó „export-import csúcsszerv" megvalósítása.

Krausz Rolf kereskedelmi attasé úr sürgős kicserélése is elsőrangú közérdek lenne, mert az attasé úr hivatásának megfelelni nem tud, arra ő nem alkalmas, hogy a magyar ipar ismeretének birtokában a magyar közgazdasági érdeket Moszkvában képviselje. Különösen az megengedhetetlen, hogy még bármely rövid ideig is egyedül csinálja a dolgokat.

Jelzet: MOL XIX-J-1-a, 70. d., IV-178. dosszié. Géppel írt másolat.