Jurij Gagarin Magyarországon

1961. augusztus 19–22.

Ma már nehéz kihámozni az egykorú tudósításokból, mi volt a pátoszos túlzás, mi a valóság Gagarin látogatásából. Kiemelkedően fontos esemény volt a világ első űrhajósának látogatása, mivel a fogadtatás bizonyította a szocializmus vélt fölényét, és jó szolgálatot tett az ’56-os forradalom óta még mindig nemzetközi elszigeteltségben lévő Kádár rendszernek. Gagarinban az embert önmagáért is szerethették az emberek, mivel olyan tettet hajtott végre, amit azelőtt még senki, függetlenül attól, hogy sokan még az űrrepülés tényét sem hitték el.

Búcsúztatás


A hétfő esti programmal befejeződött Gagarin látogatásának szervezett, hivatalos programja. Másnap, 1961. augusztus 22-én, kedd reggel – akárcsak érkezésekor – a Nagykörúton, az Üllői úton, a Ferihegyre vezető gyorsforgalmi úton budapestiek tízezrei álltak sorfalat, hogy személyesen is búcsút vegyenek a világ első űrhajósától és családjától. A zászlódíszbe öltözött Ferihegyi repülőtéren mintegy húszezren gyűltek össze. Fél kilenckor kanyarodott a díszemelvény mellé a Gagarint hozó nyitott gépkocsi. Amikor Gagarin és kísérete fellépett a díszemelvényre az első űrhajós mellén már ott volt a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének gyémántokkal ékesített I. fokozata, amelyet hétfő este kapott Dobi Istvántól. Gagarin először elbúcsúzott vendéglátóitól, majd megköszönte a szívélyes és kedves fogadtatást, a „nagyszerű napokat”. A búcsú szavai után Kállai Gyula összefoglalta Gagarin magyarországi látogatásának legfontosabb eseményeit, majd leszögezte: „a budapestiek, sztálinvárosiak, pécsiek és komlóiak büszkék arra, hogy fogadhatták a világ első űrhajósát.” „Gagarin személyében népünk ünnepelte a megbonthatatlan

” is. Gagarin Magyarországon tett látogatása után sokáig nem halkult a tetszésnyilvánítás. A Népszabadság szerkesztőségébe érkezett írások és a Szót kér az olvasó című rovatban közölt olvasói levelek egyértelműen tükrözték az emberek véleményét, melyek a látogatáskor átélt élményeket, tapasztalatokat összegezték. De nemcsak írásban, hanem szóban is hosszú hónapokon át beszédtéma volt a látogatás az egész országban.

Gagarin látogatásának idején a rend fenntartása és a közlekedés biztosítása nehéz feladatot rótt a rendőrségre, hiszen a „magyar dolgozók tömegeinek őszinte, nagy lelkesedése nem egyszer váratlan helyzet elé állította a biztosítást végző szerveket, elvtársakat”. Mint a levéltári források is mutatják, Biszku Béla belügyminiszter a látogatás után belügyminiszteri parancsban elismerésben részesítette mindazokat, akik részt vettek „a rend és a közlekedés biztosításában” és „eredményesen, jól megoldották” feladatukat. Ugyanakkor utasította az Országos Rendőrfőkapitányság és a Kormányőrség vezetőit, hogy az állományukhoz tartozó, és a biztosításban kiváló munkát végzőket dicséretben és jutalomban részesítsék, a „legkiválóbbak dicséreti, jutalmazási javaslatát hozzám terjesszék fel”, és a parancsot ismertessék a biztosításban részt vett szervek személyi állománya előtt.

A Belügyminiszter 0018. sz. parancsa.

MOL XIX–B–1–az–10-21/18–1961.

(Magyar Országos Levéltár. Belügyminisztérium. Parancsgyűjtemény.)

Ezen a napon történt augusztus 13.

1961

A keletnémet állampolgárok egyre fokozódó mérvű elvándorlása miatt, Berlinben az NDK hatóságai nagy létszámú csapatokkal lezárják a város...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők