De néma gyereknek anyja sem érti szavát!

Kövér Ibrahim György 10 éves Afrika terve

Az első magyar Afrika terv

„Az első Magyar Afrika terv többszörös afrikai és több ázsiai út eredményeként, harminc éves teoretikus tanulmányok alapján is azt a megoldást találta legigazságosabbnak, hogy Afrika birtokában körülbelül 20.000 négyzetkilométer mandátumterületeket számítva, Európa minden kis nemzete is részesüljön és így Magyarország is. Ezeket a mandátumokat az egyenlítő mentén létesítenék nem elsősorban gazdasági, inkább tudományos célzattal, hogy a föld észlelhető rendellenességeit klimatikus és egyéb tekintetben közvetlenül az egyenlítő vonalán építendő meteorológiai állomások figyeljék meg.”

Bevezetés 

Az 1947 nyarán életre keltett Országos Tervhivatal kétségkívül új és szokatlan színfoltja volt a korabeli Magyarország gazdasági, társadalmi életének. Az 1947. évi 17., törvénycikk rendelte el a tervgazdálkodást és a tervek kidolgozására és végrehajtásának ellenőrzésére Tervgazdasági Tanács, illetve Országos Tervhivatal felállítását. A tervek kidolgozásához, ellenőrzéséhez - különös tekintettel a háború utáni újjáépítésekre, később pedig a gazdasági szerkezet felülről történő átalakítására - már kezdettől fogva hozzátartozott a beruházások ellenőrzése, illetve beruházási hitelkérelmek elbírálása. Ez a pénzosztogató szerep gyakorlatilag az ország életének minden területére rálátást biztosított. Üzemektől kezdve bányákon, színházakon, (ekkor még) egyházi iskolákon át a különböző közintézményekig számosan fordultak beruházási hitelért a Tervhivatalhoz, amit az általában (a gazdaságpolitikai célok és a pénzösszeg függvényében, de persze nem mindig a kívánt mértékben) meg is ítélt.

Olykor-olykor magánszemélyektől is érkeztek kérvények, legtöbbször találmányok támogatását kérték, de volt, aki a hazai gazdaság fellendítésére, energiatermelésre dolgozott ki terveket. Ezen kérvényeket is elbírálták, a találmányok adott esetben támogatásban is részesültek, de a tervekre, felvetésekre is válaszoltak, ha pénzt nem is adtak.

Egy ilyen állampolgári kérést iktattak a Tervhivatalban 1948. október 5-én. A beadó, bizonyos Kövér György, írói nevén Kövér Ibrahim egy kevésbé ismert utazó, térképész, afrikai útjához szeretett volna pénz kérni. Az indok e ténynél is meglepőbb: mandátumterületeket javasol kijelölni az Egyenlítő mentén az európai országok részére tudományos célzattal (Föld rendellenességeit, éghajlatot tanulmányozandó), melyeket a Szaharán keresztül vasútvonalak kötnének össze a Földközi-tenger partvidékével. Szerinte a terv számos előnnyel járna: gazdasági előnyök, demokrácia terjedése, balkáni népek sovinisztikus villongásainak levezetése.

Magyarország is csak hasznot húzna belőle, hiszen "társadalmunkba bele kell dobni valami újszerűt, hogy ne legyen talajuk azoknak, akik készakarva letargikus hangulatot szeretnének kitenyészteni". Mert "minden országnak volt egy távol eső fiókországa", ha nem akar Magyarország lemaradni, akkor neki is erre az útra kell lépnie. Természetesen jogot is talál az Afrikai területszerzéshez: a francia Idegenlégióban számos magyar ontotta vérét Afrika földjén, sőt teszi most is, nem is beszélve az angol hadihajókon szolgálókról, "egyébként pedig Afrika olyan tartozéka Európának, hogy ahhoz emberileg, kereskedelmileg minden európai nemzetnek joga van." - zárja le gondolatmenetét Kövér György.

A saját tervezésű, az 1937-es párizsi világkiállításon díjat nyert térképével illusztrált terv túl sok kommentárt, vagy éppen túl keveset igényelne. Néhány sajátosságot azonban kiemelnénk. Kövér úgy értékeli a politikai helyzetet és a további kilátásokat, hogy Afrikában csak az Egyesült Államok és Nagy-Britannia képvisel számottevő erőt - Franciaországról (az idegenlégió ellenére) megfeledkezik. A térképről kiderül a mandátumok elhelyezkedésének furcsasága: Belga Kongót nem érintené a felosztás, a Szovjetunió nem szerepel a mandátumterületet kapók között, viszont a Cionista Állam (Izrael) igen. A nemzeti elfogódottság is tükröződik, mint látható a magyar terület a kontinens alakja miatt kissé megnövelt méretű lenne.

A szerző igyekszik támogatókat is felsorakoztatni maga mögé. Vajon csak nekünk nyilvánvaló, hogy Germanus Gyulától a Külügyminisztériumig mindenütt diplomatikusan (és ki tudja hány helyen kevésbé diplomatikusan) kitértek a terv felvállalása elől?

Az Országos Tervhivatal ügyintézői is így tettek. Nem kellett megjegyzéseket fűzni a beadványhoz, mivel az nem volt beruházási jellegűnek tekinthető - így egyszerűen visszautasították.

A 19173/1948. sz. OT ügyirat tartalmazza Kövér György beadványát, amely egy oldal általános ismertetés (az itt említett 4 ívnyi részletes tervezet nem került beadásra), további három gépelt oldal a kimondottan a Tervhivatalnak írt levél és a térkép. A beadványt Berei Andor főtitkár a Közgazdasági Osztálynak szignálhatta ki (bár erre vonatkozóan nincsen feljegyzés), ahol Tímár László osztályvezető írta meg a választ mind Bereinek, mind az előadói íven Kövér Györgynek.

Az irat lelőhelye: Magyar Országos Levéltár, Az államigazgatás felsőbb szervei 1945-, Országos Tervhivatal, Általános iratok (XIX-A-16-a), 19173/1948. OT sz.

Ezen a napon történt szeptember 16.

1906

Roald Amundsen elsőként éri el a Déli-sarkot.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő