Szárnyashajó fogságban

Kiránduló magyarok kálváriája Bécsben

„Az ügy fel van fújva, a rendőri készültség óriási. A hajót a magyar kikötőben négyszeres rendőrkordon vette körül, számos fényszóró működött, mindenkit, aki a hajót elhagyta, többször igazoltatták. Még a túlsó Duna-parton is rendőrök fényjeleit lehetett látni. A hajón minden mozgást élesen figyeltek. A parthoz senkit nem engedtek, újságírók és fényképészek messziről figyelték és fényképezték a hajót.”

Elindulás előtt

, a csoport vezetője beszélt a Pénzügyminisztériumban tárgyaló külügyminiszter-helyettessel, aki időközben tanácskozott külügyminiszterrel is. Ennek eredményeként a Sirály II. szárnyashajó megkapta az engedélyt az indulásra azzal a feltétellel és utasítással, hogy ha nem kap vízumot Bécsben, akkor forduljon vissza.

A kirándulók végül elindultak az „ismeretlenbe", gondolván, ha időközben mégsem születik kedvező döntés, akkor legfeljebb a bécsi hajóállomásról visszafordulnak. Az izgalmakkal teli indulás után a hajót Komáromban kikötésre szólították fel, mivel megérkezett a DDSG távirata, hogy a vízum nélkül utazók bécsi tartózkodása bizonytalan. A távirat szövegét a vezetők nem hivatalos értesítésnek értékelték, így nem is gondoltak arra, hogy a hajó visszaforduljon. A Komáromból kifutó hajó újabb távirata jelezte, hogy a tárgyalások tovább folytatódnak. Ennek tudatában az utasok fellélegeztek, és tovább folytatták útjukat Bécs felé.  

Az első meglepetés akkor érte őket, amikor az osztrák vízi csendőrség a Bécs előtti Hainburgnál kikötésre kényszerítette a hajót. A vízi csendőrség egyik őrnagya felsőbb utasításra közölte, hogy a hajó nem folytathatja útját, és azt a javaslatot terjesztette elő, hogy a vízummal rendelkezőket a DDSG gépkocsijával Bécsbe szállítják, a hajó többi, vízummal nem rendelkező utasával pedig a Sirály forduljon vissza. 

A csoport vezetőjének tiltakozására azonban - miután a csendőrség kapcsolatba lépett az osztrák belügyminisztériummal - folytathatták útjukat Bécs felé. Az első „érintkezés" tehát nem látszott valami túlzottan barátságosnak. Az még inkább feltűnt a csoport tagjainak, hogy Bécs határában a vízi csendőrök motorosai várták a Sirályt, s kíséretükkel jutottak Bécsbe, a MAHART ottani

, ahol megjelent  miniszteri tanácsos, a bécsi rendőrség főnöke, és közölte, hogy az osztrák hatóságok a belügyminiszter utasítására nem adják ki a vízumokat. Mindez azt jelentette, hogy a hajó kiköthetett, de a protokollhoz hozzászokott utasai nem szállhattak ki.

Hiába közölték, hogy a csoportnak semmilyen politikai jellege és szándéka nincs, egyszerű emberek, akik jutalomkiránduláson vannak. A bécsi rendőrség főnöke kijelentette, hogy „változtatni a helyzeten nem tud", és mindazt, amit a magyarok mondtak, tolmácsolni fogja az illetékeseknek. Ez újabb reményt nyújtott a résztvevőknek, de az nagyon meglepte őket, hogy a partszakasz addigra már hemzsegett a rohamrendőröktől. Nem sokkal a bécsi rendőrfőnök távozása után, osztrák vámhivatalnokok és pénzügyőrök lepték el a hajót, s hozzáfogtak a vámvizsgálathoz. Ezt az utasok kifogásolták, mivel a vámvizsgálatra csak akkor lett volna joguk, ha a magyar csoportot beengedik az országba és az utasok partra szállhatnak, vagy ha ott vízumot kapnak. Ugyanakkor a vizsgálat azt a reményt kelthette a csoport tagjaiban, hogy további tárgyalások folynak a vízum megadását illetően. A vámvizsgálathoz elkérték az utasok névsorát, és beléptették a vízummal rendelkezőket. A vízum nélkülieknek azt mondták, hogy csak „később" nyilatkozhatnak helyzetükről. Az ellenőrzés során „az utasok minden csomagját kinyittatták, és beletúrtak mindenbe, minden papírcsomót alaposan megvizsgáltak". A hajó büféjét is elszámoltatták és az úti okmányokat átvizsgálták. A vámvizsgálat befejezése után mintegy két órán keresztül hírzárlatot rendeltek el.

Este kilenc órakor a magyar követség képviselői közölték a csoporttal, hogy az osztrák hatóságok véglegesen megtagadták a vízumot, az utasoknak reggelig a hajóban kell maradniuk, s reggel 8 órakor, egy újabb vámvizsgálat után a hajónak dolgavégezetlenül vissza kell fordulnia Budapestre.  

A Reichsbrücke

Újabb fejlemény akkor következett be, amikor a bécsi rádió bemondta, hogy a Sirály II. szárnyashajó nem érkezik Bécsbe. A Reichsbrücke hajóállomásnál várakozó mintegy 40-60 embert addigra kb. kétszáz rohamrendőr vette körül, a Sirály II. szárnyashajót pedig a MAHART bécsi kikötőjében, négyszeres rendőrkordonnal zárták le, minden oldalról fényszórózták, senkit nem engedtek a part közelébe, az újságírók és a fényképészek is csak messziről figyelhették, és fényképezhették a hajót. A bécsi rendőrfőnök személyesen vezette „a part megtisztítását". Senkit sem engedtek partra szállni, még a hajó szovjet állampolgárságú gépészét sem, aki szabályos angol és orosz nyelvű osztrák vízummal ellátott útlevéllel rendelkezett.

azt hozták fel, hogy „nincs négynyelvű tengerész
útlevele".

A helyzetet úgy fogták fel, hogy a vízum megtagadása a választásokkal kapcsolatos és a „belügyminiszter műve", aki a jobboldalt akarja kiengesztelni, mert egy fasiszta jobboldali tüntetést nem védett meg a kommunista ellentüntetéstől Dél-Ausztriában. Egyébként is meg akarják buktatni a belügyminisztert. 

A kirándulók mindenesetre az októberi hideg éjszakát a Duna vízén, fűtetlen hajóban és az üléseken szorongva töltötték.

Reggel váratlanul megismétlődött az esti szigorú vámvizsgálat, kiegészítve azzal, hogy ekkor már a kapitány fülkéjét és a büfét is átforgatták. A hajó reggel 9 óra után dolgavégezetlenül indult vissza Budapestre. A hajót a vízi csendőrség a határig elkísérte. 

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt július 10.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők