Egy erdélyi vasutas emlékei

A faji törvények után

„A sors iróniája, hogy ezelőtt 1 órája voltam elbocsátva a magyar vasutaktól is, zsidó faj törvény alapján, és szegény feleségem útban van hozzám 2 kisgyerekkel és biztos egy délibábos reménységgel. Vagy 300 forintom volt már spórolt fizetésemből. Ez az összeg körülbelül egy hónapra, ha elég majd a négyünk megélhetésére.”

Bevezető

A következőkben egy közel 350 oldalas visszaemlékezés első fejezetéből olvasható részlet. Szerzője, Ábrahám Sándor (Alexander Abraham) 1906-ban született a dél-erdélyi Petrila városában, zsidó származású családban. A romániai vasúttársaságnál, Simerián (Piski) dolgozott tisztviselőként a második bécsi döntésig (1940), majd családjával együtt átköltözött a Magyarországhoz ekkor visszacsatolt Kolozsvárra. Ezt követően osztozott az észak-erdélyi zsidóság sorsában: munkahelyéről elbocsátották, behívták munkaszolgálatra, végül a kolozsvári gettóból Auschwitzba deportálták. Feleségét és két kicsi gyermekét itt látta utoljára. Ábrahám Sándor több koncentrációs tábort is megjárva végül 1945-ben visszatért Kolozsvárra. További életéről csak szórványos információink vannak. 1945 őszétől ismét a román vasúttársaság alkalmazottja lett Simerián. A visszaemlékezés bevezetőjéből kiderül, hogy Ábrahám a vészkorszak után 20 évvel írta meg a szöveget, a deportálásból való hazaérkezése után készített jegyzetei alapján. Ugyancsak innen derül ki, hogy a visszaemlékezés írásakor a szerző Németországban (NSZK) élt. A bevezető végén felesége, Elizabeth kézírása olvasható (magyarul), melyből megtudható, hogy Ábrahám Sándor 1979 januárjában halt meg.

A visszaemlékezés kronologikusan halad előre, első mozzanatában Ábrahám Sándort eltávolítják munkahelyéről, az utolsó kép pedig az 1945-ös visszatérés az üres és széthordott kolozsvári lakásba. A szöveg gondozása során két célkitűzést követtem. Egyfelől célom volt, hogy a visszaemlékezés könnyen olvasható legyen, másfelől arra törekedtem, hogy a szöveg őrizze meg azt a nyelvi világot, amelyet szerzője megteremtett. Ennek megfelelően a visszaemlékezést nem betűhíven közlöm, ugyanakkor igyekeztem a lehető legkevesebbet változtatni rajta. Az elírásokat, nyelvtani hibákat kijavítottam, a kisbetűket/nagybetűket a magyar helyesírás szabályainak megfelelően átírtam. A régies kifejezéseket, illetve a körülményes, ám érthető mondatokat ugyanakkor nem változtattam meg. Akármennyire is igyekeztem a tartalom és a nyelv eredetiségét megőrizni, fontos rögzíteni, hogy a közölt szöveg sok helyen magán viseli az én értelmezésemet is.

Ábrahám Sándor visszaemlékezését, tehát a címmel, tartalomjegyzékkel, bevezetővel ellátott művet sok tényező alakította, a szövegnek sok rétege van. Benne vannak az átélt borzalmak, és a borzalmak sokszoros felidézése, akár a hazatérés utáni jegyzetkészítés, akár a rémálmok, akár a végleges írásmű elkészítésének formájában. Magán viseli a szöveg a felidézés körülményeit, a társadalmi közeget, akár a háború utáni Romániára, akár a hatvanas évekbeli Nyugat-Németországra gondolunk, amelyben „a német ifjúság egy igazi demokratikus szellemben él és nevelkedik, és aki előtt ma már nem a faj az irányadó, hanem az ember.” Ott van a szavak és mondatok között a szerző által olvasott és idézett holokauszt-könyvek és holokauszt-filmek világa. És alakítják a művet a szerző kimondott céljai is: a tanúságtétel és az öngyógyító terápia. „Most, hogy 20 év után volt annyi lelkierőm, hogy emlékiratom[ban] a hitleri őrült náci vészkorszakot papírra vessem, úgy érzem, hogy végre felszabadultam abból az állandó, 20 év után sem múló K-Lagerek hatása alól, és valahogy az alá a pszichológiai hatás alá kerültem, hogy most mindez eloszlik olvasóim között is, és így reám hatványoltabban kevesebb jut az átélt borzalmaiból.”

A szerző a műnek a „BA-TI-BA” címet adta, mert „boldogult Feleségemet Babának becéztem, a 7 éves kisfiam[at] Tibikének hívták, a 6 éves kis leányomat, akit 6 éves zsenge gyermek korában végeztek ki, Babikának becéztük.”

 

Ezen a napon történt február 29.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – II.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg egy másik művében –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának fő témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 6. szám első írásának szerzője, Tóth Judit azt mutatja be Tótkomlós példáján keresztül, hogy miként zajlottak le a Rákosi-korszakban a mezőgazdasági versenyek, és azok milyen szerepet töltöttek be az 1950-es években. Katona Klára rendőrségi iratok segítségével illusztrálja, hogyan élte meg a parasztság a konszolidálódó Kádár-rendszerben a téeszesítés befejezését. Tóth-Bartos András a magyar kormány 1940–1944 közötti észak-erdélyi birtokpolitikáját jellemzi, kiemelve, hogy a fő cél az erdélyi magyarság gazdasági pozíciójának megerősítése volt. Az ArchívNet alapvetően 20. századi, ritkább esetben a 19. század második feléből származó forrásokat közöl, ezúttal azonban kivételt teszünk Hegedűs István 18–19. századi forrásokat feldolgozó írásával. E dokumentumközlés ugyanis rávilágít a 20. századi magyar agrárkérdés történeti előzményeire. Nem kapcsolódik a tematikához, de érdekfeszítő a szám utolsó két írása is: Cseh Valentin a csepeli kikötőkomplexum működésének első időszakát vizsgálja, míg B. Stenge Csaba a Németországot megszálló amerikai csapatok és a menekült magyar nők kapcsolatának 1945 nyarán keletkezett verses emlékét idézi fel.

Budapest, 2019. december 20.

A szerkesztők