Egy erdélyi vasutas emlékei

Végre másnap elérkezett az indulásom pillanata. A hazulról való indulásom előtt a kertemet körül sétáltam, egyes saját ültetésű kedves fiatal gyümölcsfáimat meg is simogattam, utána megnéztem a baromfi ketrecekben és a majorság udvarában friss füvet csipegető apró szárnyasaimat. Utána következett saját hűséges kutyám, amely farkát csóválva közeledett hozzám, megsimogattam és magamhoz ölelve szorítottam, miután fájó szívvel a lakásomba vánszorogtam.

Szegény feleségem és két kis gyermekem kísért ki az állomásra, mikor a házunk kapuján kiindultam, visszanéztem, amikor is egy gondolat villant az agyamba, hogy talán én többet sohasem látom viszont oly meleg és meghitt otthonom. Én árván viszont láttam, de szerencsétlen családom soha sem látta többé viszont.

Némán haladtunk az állomás felé, én, amíg csak láthattam, állandóan visszanéztem elhagyott családi fészkemhez, ami természetesen hatást gyakorolt kis családom lelki állapotára is, ami egy mély hallgatásban nyilvánult meg.

Az állomásra kiérve egy irtó nagy tömegre érkeztünk, teljes fejetlenség uralkodott, mindenki arra a szerelvényre szállt fel jegy nélkül, amelyikre akart, illetve amelyen hely volt. Oly zaj volt az állomáson, ahogy családtagok

hozzátartozóiktól.

Miután zokogó családomtól hangtalan búcsút vettem, én is felkapaszkodtam egy harmadik osztályú kocsira, alig tudtam a lépcsőre felkúszni valahogy, a kisfiam még utánam is szólt: Apukám, küldjél Pestről lapokat! A 3 éves kislányom egy alvó babáért áhítozott, szegény feleségem utánam szólt, hogy feltétlen keressem fel Liliéket Pesten, és mondjam meg nekik, hogy ahogy mi is kikerülünk, azonnal felkeressük őket. Én vállaltam, de borzalommal gondoltam arra a pillanatra, amikor a vonatunk elindul majd, és én itt kell hagyjam őket, elindulok a nagy bizonytalanság felé, és ezután egy határ fog elválasztani bennünket.

A kalauz füttyentett indulásra, amikor is a még lent lévő tömeg felkúszott a vonatra, még vagy 5-6 sorstársammal a tömeg a nyitott WC-be kényszerített, ettől a pillanattól már nem volt alkalmam látni a lent szomorúan hagyott kis családom, a vonat elindult, a tömeg ordított, mintha kisleányom édes hangját hallottam volna, „szervusz apukám”.

Vonatunk nagyon lassan cammogott, annál is inkább, mert rendkívüli és menetrend nélküli vonatok voltak, de főleg azért is haladt olyan lassan, mert úgy a lépcsőn, mint a vagonok tetőin emberek tömegei csüngtek, minden kis állomáson. Nekem csak egy kis bőröndöm volt és egy kis aktatáskám, amiben a papírjaimon kívül egy kis hazai is volt csomagolva, szegény feleségem részéről, amit én Kolozsvárig állva a kocsi vécéjében el is fogyasztottam. Ez annál is inkább volt kellemetlen, mert a vécét elég gyakran látogatták szükség esetén.

Körülbelül másnap reggel 7-8 órakor érkeztünk Kolozsvárra, amikor már a kolozsvári magyar hatóság, akik magyar területről ideiglenesen ki voltak küldve, foglalkozott a csoportok fogadásával és elhelyezkedésével. Az állomáson sorba állítottak, akkor már a kolozsvári állomáson minden vágányon szerelvények álltak, melyekre a most már a magyar területen lévő román származású különböző állami intézmények alkalmazottai szálltak fel a reájuk váró szerelvények vagonjaiba, kik Erdély részére óhajtottak végleg elmenni.

Az állomásról négyes sorban elvittek minket az akkori Magyar utcai katonai kaszárnyába, ami később katonai élelmiszer-elosztó lett. A kaszárnyában mindenki úgy helyezkedett el, ahogy tudott, állandó katonai és civil készültség volt, minket előkészítettek egy esetleges román támadás ellen, mert a városban még mindig volt . A román hatóság, illetve az utolsó és még mindig Kolozsváron állomásozó alakulatok, akik 5-6 nap után vonultak ki a városból, anélkül, hogy valami is történt volna.

Körülbelül 10 napi zárt kapus kaszárnyai élet következett. Egy jó pár ezren tartózkodtunk itt, nem csak vasutasok, hanem más intézmények alkalmazottai is, akik átjöttek a román területről. A kaszárnyában lévő civil hatóság cca. 10 nap után úgy rendelkezett, hogy mindenki vegye fel a jobbik ruháját, mert Horti Miklós [!], az akkori Magyarország kormányzója érkezik, illetve megkezdődik a magyar hatóság és különböző intézmények szervezése. Vagyis a magyar szervező részlegek és a bevonuló magyar hadsereg veszi át a várost, minek utána egy pár nap múlva mindenki el lesz osztva foglalkozás és képesítés szerint, vagyis ahhoz a szervhez lesz beosztva, ahová a románok által kibocsátott áthelyezési átirat szól. Még megjegyezték, hogy természetesen ne ragaszkodjunk ahhoz, hogy mindenki Kolozsváron maradjon, mert minden kis helységben szükség van, hogy bepótoljuk a románok által elhagyott munkahelyeket. Másnap reggel 10 órakor ki voltunk vezényelve a kolozsvári főtérre, elfoglaltuk a járdákat, ahol most már civil magyar rendfenntartók magyar nemzeti karszalaggal karjukon szervezték a tömeget és ügyeltek a rendre. Úgy 11-12 között reá zendült egy rezes banda, és az állomás felől fehér lován, egy nagy katonai pompával közeledik a Mátyás szobor térsége felé Horthy Miklós és kísérete. Egy rövid és sablonos katonai parádé után, körülbelül délután 3 órára megint bent voltunk a kaszárnyában, ez volt az első nap, hogy a kolozsvári főteret láttam.

Horthy Kolozsváron 1940 szeptemberében (Forrás)

Másnap megérkezett a kaszárnyába számtalan intézmény szervező bizottsága, most már úgynevezett anyaországi, illetve magyarországiak, akik a kolozsvári magyar lakosság által voltak informálva. Másnap elkezdődött a lajstromozás. A budapesti vasúti igazgatóság részéről nagyon sokan voltak, vagy 50-en. A szervező bizottságban részt vett egy Somlai nevezetű, aki a kolozsvári román üzletvezetőségénél volt alkalmazva hosszú éveken keresztül mint főosztályvezető. Ő állt a magyarországi bizottság rendelkezésére különböző statisztikai adatokkal.

Már másnap reggel jelentkeznem kellett Frenkellel együtt a kolozsvári vontatási főnökségnél, itt egy Sturm nevezetű főosztályvezető fogadott, aki megadta a kellő utasítást, ami a beosztásomat illeti, Frenkelt azonnal egy mozdonyra helyezte az egeresi téglagyárba, mint tolatót. Én meg, aki ismertem úgy a román, mint a magyar nyelvet írásban és levelezésben, segédkeztem a szervezési munkálatoknál, egyúttal átvettem egy önálló szervezési beosztást, melyhez mindkét nyelv tudására szükség volt. Hamada főmérnök volt a vontatási részleg igazgatója, aki számtalanszor kijelentette, hogy engem nem helyeznek az anyaországba – ez volt az irányzat –, mert szüksége van reám a szervezésben.

Még aznap holtvágányra beállítottak 5-6 személykocsit, melyekbe egyelőre beköltözünk, a padokon aludtunk. Kaptam előlegben 50

, melyből ideiglenesen egy pár napig megéltem, addig, míg részünkre felállítottak egy vagont átalakítva konyhának.

Egy pár nap után elfogott a honvágy, de főleg családom után, nagyon vágytam és hiányzott a megszokott környezet, kert, gyerekek, feleségem hagytam utoljára. De talán őutána vágytam akkor a legjobban, lévén egy nagyon szép és intelligens teremtés, minden tekintetben segítő élettársam.