Egy erdélyi vasutas emlékei

A faji törvények után

„A sors iróniája, hogy ezelőtt 1 órája voltam elbocsátva a magyar vasutaktól is, zsidó faj törvény alapján, és szegény feleségem útban van hozzám 2 kisgyerekkel és biztos egy délibábos reménységgel. Vagy 300 forintom volt már spórolt fizetésemből. Ez az összeg körülbelül egy hónapra, ha elég majd a négyünk megélhetésére.”

Egyheti vagonlakás után megengedték, hogy a városban keressek magamnak egy bútorozott szobát. Találtam egy családnál, ahol egy özvegy lakott 3 leányával. Később kiderült, hogy ők azt hitték, hogy el tudnak választani szegény feleségemtől, és az egyik általuk kiszemelt leányukat veszem majd el feleségül, annál is inkább, mert mindhárom leány már eladó fehérnép volt, 18-23 év közöttiek.

Most, hogy már a városban laktam, esténként kijártam a városba, és a kirakatokat nézegettem, főleg a gyermek áruházak előtt időztem többet, amikor is könnyezve néztem a kirakatokban a kisfiú és kisleány

, mintha ezek megelevenedtek volna, a gyermekeimet kerestem bennük. Érkezésem után 5-6 hónapig a családok állandó jelleggel érkeztek férjeik után, de az én családom még nem jött meg. Egy simeriai vasutas felesége, aki közben jött volt 2 kisleányával, kinek férjével együtt jöttem Kolozsvárra, mesélte érkezése után, hogy a feleségem nagyon el van keseredve, mert a gárdista (román szélsőjobboldali) mozgalom Simerián nagyon elharapódzott, sőt elutasították a vagonnal való utánam utazását. Erre én másnap jelentkeztem Hamada főmérnöknél, és kértem egy hivatalos igazolást, hogy én is a MÁV kötelékébe tartozom, mely igazolást még aznap elküldtem feleségemnek Simeriára. Rövid pár nap után szegény feleségem válaszolt, hogy a MÁV-igazolás felmutatása még jobban felbőszítette az akkori gárdista irányzatú román hatóságot.

Feleségemnek azt tanácsolták, hogy adjon el minden ingóságot, és kérjen meg egy magyar családot, akik jőnek Kolozsvárra, hogy vegyék fel őket is erre a vagonra. Csak így fog sikerülni a hozzám való kijutásuk. Már azon voltam, hogy visszamegyek valami formában, de előbb felmegyek Budapestre Hamada főmérnök tanácsárra – ez volt október-november hónapban 1940.

Budapesten a vasúti vezérigazgatóságnál jelentkeztem Broncs főtanácsosnál, aki a vontatási reszort egyik vezetője volt. Arra kértem, hogy lévén két kis gyermek apja mondja meg őszintén és jóindulattal, hogy itt Magyarországon nem fog bekövetkezni az, ami Romániában a zsidókkal. Végül megkérdeztem, hogy szorgalmazzam-e a családom Kolozsvárra, vagyis magyar területre való kijövését, elmondván, hogy feleségemnek nem engedélyezték a vagont sem, így mindent el kellene adnia.

Broncs főtanácsos akarta tudni rólam a Hamada főmérnök véleményét, amiért is előttem felhívta a kolozsvári főnökséget. Cca. 5 percig beszéltek, amikor is Broncs főtanácsos kijelentette, hogy írjam meg feleségemnek, hogy adjon csak el mindent, ha nem megy másképp, és jöjjön el utánam, mert szükségük van rám a kolozsvári vontatási főnökség megszervezésében. Ismervén mindkét nyelvet, még azt is biztosítom magának – mondja Broncs főtanácsos –, hogy nem lesz áthelyezve, illetve Kolozsváron fog maradni.

Miután Kolozsvárra érkeztem, minderről értesítettem levélben feleségemet. Már november második felében voltunk 1940-ben.

1940. december 7. Ezt a dátumot nem fogom tudni sohasem elfelejteni. Az irodai altisztet kiküldik a mozdonyhálóba, hogy a mozdonyfelügyelőnek mondja meg, ha Frenkel mozdonyvezető Egeresről visszatér, jelentkezzen azonnal Hamada főmérnöknél. Én ezt mind hallom, de nem tulajdonítottam neki semmi különöset ennek. Később visszajött az altiszt, és ugyanezt mondja nekem is, hogy ahogy Frenkel megérkezik, én is jelentkezzem Hamada főmérnöknél. Kezdetben, illetve a szervezés alatt nem 8 órát dolgoztunk, hanem 10-15 órát. Frenkel délután 5-6 óra körül kellett érkezzen, már megint rosszat sejtettem, és valahogy éreztem, hogy a sors megismétlődik.

Megérkezik Frenkel 5 óra után, miután is jelentkeztünk Hamada főmérnöknél. Ő nagyon röviden, de sajnálattal fejezte ki, hogy itt is bekövetkezett az, ami Romániában, mire hangosan felolvassa az elbocsátó, személyre szóló leveleket, amit azelőtt vagy 2 hete Broncs főtanácsos kizártnak talált, most pedig mindkét levélen az ő [popup title="aláírása " format="Default click" activate="click" close text="A visszaemlékezés lapjai között itt egy igazolás másolatát olvashatjuk. Ezen az áll, hogy Ábrahám Sándort az 1939. évi IV. tc. (második zsidótörvény) alapján a kolozsvári üzletvezetőség rendeletére a szolgálatból elbocsátották. „Ezen szolgálati ideje alatt [1940. IX. 12 – 1940. XII. 7] kifogástalanul viselkedett. Jelen igazolvány nevezett szóbeli kérésére kenyérkereseti elhelyezkedésének megkönnyítésére állíttatott ki. „ A kiállító: Magyar Királyi Államvasutak, Fűtőház Főnökség, Kolozsvár."]ékeskedik.

Nagyon kétségbe estünk, főleg én, aki egy kimerítő levelet írtam volt szegény feleségemnek ezelőtt 10-12 napja, hogy mindent kövessen el és jöjjön, vázolva a budapesti Broncs főtanácsos biztató szavait. Majd megsegít az Isten, és megint megszerezzük, mindent, hiszen fiatalok vagyunk még – ezek voltak biztató megjegyzéseim feleségemnek bátorító levelemben. Nagyon letörten és elkeseredetten lakásomra megyek, egész úton próbáltam koncentrálni a következő tennivalóra. Úgy határoztam, hogy lemondom táviratilag családomnak jövetelét, és én valahogy visszaszököm Dél-Erdélybe családomhoz Simeriára.

Miután hazaérkeztem, nagy szomorúan elmondom háziasszonyomnak, aki be sem várta, hogy fejezzem be megkezdett mondatomat, közli velem, hogy siessek a kerületi postahivatalba, mert 8 óráig nyitva van, egy távirat érkezett részemre Romániából. Hirtelen mindenre gondoltam, hogy talán beteg valamelyik, vagy feleségem esetleg még kér más igazoló írást, de a sürgönyben lévő tartalomra nem voltam felkészülve, pont ma az elbocsátásom napján. Írásom közben is mindig átélem ezt a lelki fájdalmat és gyötrődést, amit a távirat felbontása vagyis elolvasása pillanatában éreztem. Idézem a sürgöny tartalmát „Baba (feleségem) indult gyerekekkel Béla” (Béla az idősebb bátyja feleségemnek).

A sors iróniája, hogy ezelőtt 1 órája voltam elbocsátva a magyar vasutaktól is, zsidó faj törvény alapján, és szegény feleségem útban van hozzám 2 kisgyerekkel és biztos egy délibábos reménységgel. Vagy 300 forintom volt már spórolt fizetésemből. Ez az összeg körülbelül egy hónapra, ha elég majd a négyünk megélhetésére.

Visszasiettem a vasúti főnökségre, tudtam, hogy Hamada főmérnököt ott találom, már annál is inkább, mert ott volt berendezve ideiglenes szállása is. Tőle akartam tanácsot kérni, hogy mindezek után mit tegyek, mert mindezek után nem igazán tudtam koncentrálni a gondolataimat.

Megmutattam a főmérnöknek a kapott táviratot, láttam, hogy nem tudja átérezni a helyzetemet, de így előtte állva hirtelen egy tervem támadt, mint utolsó reménysugár. Kértem, hogy szíveskedjék részemre egy szabadjegyet adni, hogy mehessek még aznap, vagy az éjjel a magyar határállomásra, Lökösházára, mert a sógorom által küldött sürgönyben meg volt jelölve , ez volt a román ezen a vonalon.

Hamada főmérnök nem zárkózott el az ingyenes szabadjegy kiadásától, mint ahogy nem zárkózott el, mikor felolvasta az elbocsátási aktákat. Akkor kértük, hogy adjon részemre egy szolgálati igazolványt is. Most mikor kiadta a szabadjegyet a magyar határállomásig, ahol feleségem gyermekeimmel lépi át a határt, közölte, hogy mikor visszatértem, menjek el hozzá, mert egy erkölcsi bizonyítványt is ad arra az időre, amíg a magyar vasutaknál voltam, arra szükségem lesz a további elhelyezkedésemben.

Még az éjjel elutaztam, és, mint fentebb említettem, kialakult bennem egy terv. Ahogy a határállomáshoz érkeztem, be is indítottam.

 

Ezen a napon történt december 26.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

ArchívNet 2024/5-6.

Tisztelt Olvasók!

Az ArchívNet idén utoljára jelentkezik friss lapszámmal. Az idei utolsó, összevont lapszámunkban megjelent forrásismertetések országunk határain belülre és kívülre kalauzolják az olvasókat. A publikációk foglalkoznak az első világháború után évekig rendezetlenül maradt magyar-osztrák határkérdés utóéletével, a második világháború alatt Magyarország határaitól távol zajlott Don-kanyarbeli harcokkal, a Budapesten, azonban hivatalosan az Egyesült Államok területén tartózkodó Mindszenty József menedékével, valamint a kárpátaljai magyarság identitásának kérdésével.

Az idei harmadik számunkban jelent meg Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Vármegye Soproni Levéltára) forrásismertetése, amelyben a szerző a nyugat-magyarországi kérdés rendezésének az utóéletéről mutatott be egy dokumentumot. Az ismertetés időközben kétrészesre bővült: mostani számunkban egy újabb irat kerül bemutatásra, amely a magyar felkelők okozta károk megtérítésének az ügyéhez szolgáltat további információkat.

Egy másik ismertetés folytatása is friss számunkban kapott helyet. Molnár András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltára) Tuba László hadnagy harctéri naplóját adja közre. A második rész a 47. gyalogezred II. csáktornyai zászlóaljának a Don menti tevékenységét mutatja be 1942. június 28-tól szeptember 12-ig. Az eddig publikálatlan napló a zászlóalj történetének egyedülálló forrása, mivel mindezidáig kevés korabeli kútfő volt ismert a csáktornyai egység doni működésére vonatkozóan.

Mindszenty József bíboros menedékének ügyét Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy sajátos szempontból világítja meg. A szerző az Associated Press korabeli tudósítója, Anthony Pearce cikkei, megnyilvánulásai – illetve a magyar állambiztonságnak adott jelentések – alapján elemzi, hogy az újságíró milyen módon kezelte, adott hírt a budapesti amerikai követségen tartózkodó Mindszenty helyzetéről.

Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) egy, a kárpátaljai magyarságra vonatkozó sajátos elképzelést, valamint annak utóéletét mutatja be. Balla László az 1970-es évek közepén publikált cikksorozatában fejtette ki álláspontját a „szovjet magyarok” fogalmáról, a „szovjet magyarság” mibenlétéről. Balla elgondolása nem okozott osztatlan sikert, és mint a bemutatott külügyi dokumentumok is bizonyítják: a magyar-szovjet viszonyra is kihatással volt.

Az idei utolsó számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kézirataikat. Köszönjük továbbá a 2024. évben, a korábbi számainkba ismertetéseket küldő szerzőinknek is a bizalmát, amiért megtisztelték szerkesztőségünket írásaikkal. A jövőbe tekintve: az ArchívNet 2025-ben is várja a forrásismertetéseket a 20. század gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténetére vonatkozóan.

 

Budapest, 2024. december 18.

Miklós Dániel
főszerkesztő