Frontnapló a Gyalui Havasokban folyt harcokról

1944. szeptember 8. - szeptember 28.

„Pihenőt rendeltek el, én is lefektettem a szakaszomat. A fiúk eddig derekasan megállták a helyüket. Csak az búsít bennünket, hogy nincsenek fegyvereink. Mindössze 1 puska, 1 pisztoly és egy csomó kézigránát van a szakaszban. A puska a legényemé, a pisztoly az enyém, kiadtam fejenként 2 kézigránátot. De micsoda páncéltörők vagyunk mi löveg nélkül? Szinte úgy hiányzik, mint a fél kezünk."

Bevezetés

Gábris Ernő 1920. november 11-én született Szombathelyen. Édesapja szabómester volt, kisiparos. A kereskedelmi középiskolát végezte el, és azután a veszprémi adóhivatalnál kapott állást, mint forgalmi adó- és malomellenőr. A 33. hegyivadász zászlóaljhoz 1942. október 5-én vonult be, karpaszományosként. Besztercére hívták be.

Eredetileg repülő akart lenni, el is végezte a vitorlázó-repülő iskolát, és beadta a kérvényét a Horthy Miklós Nemzeti Repülőalaphoz. Mivel a korabeli nagykorúságot (24 évet) még nem érte el, édesanyja beleegyezését kellett volna kérnie. Ezt azonban nem kapta meg. Édesapja akkor katonai szolgálatát töltötte.

1942 karácsonyát otthon töltötte, majd a szabadság után Gyimesfelsőlokra tért vissza, ott végezte el a tartalékos tiszti iskola első évfolyamát 1943. január elejétől május végéig. Ezután visszakerült alakulatához, amelyet időközben Borgóprundra, az új laktanyába irányítottak át. Innen 1944. január elsején Rahóra irányították át a tartalékos tiszti iskola második évfolyamára. Miután ezt elvégezte, hadapród őrmesterként visszakerült Borgóprundra.

A naplóban leírt események után kalandos körülmények közepette sikerült túlélnie a háborút. Sebesüléséből felgyógyult, német birodalmi területre került, ahol amerikai fogságba esett. Onnan tért haza, 1946-ban. Továbbtanult, könyvvizsgáló lett, nyugdíjazásáig pénzügyi területen dolgozott. 1947-ben megnősült. Ma is jó egészségben él, unokái vannak.

 

***

A naplóban jól nyomon követhető a kezdeti lelkesedés, amely még 1944 kora őszén is övezett egy Románia elleni támadást. Az egyszerű honvédek is szívesen mentek harcba. Gábris Ernő alakulatának frontszakaszán, vagyis az Erdélyi-szigethegységben (Érchegységben) nem folytak komoly harcok, erre a terep nem is nagyon adott lehetőséget. A fő csapásirány mind a magyar-német, mind pedig a román-szovjet részről először a Kolozsvár-Torda irány volt, illetve délebbre Makó-Arad vonala. A tordai csatában először a magyar erők lényegében önállóan szétverték a szembenálló román hadsereget, és felszabadították Tordát. Ezután a beérkező szovjet erők rövid állóháborúra kényszerültek, végül a déli frontszakasz összeomlása után ki kellett vonulni a magyar-német erőknek. Az Arad környéki hadműveletek később indultak meg, itt a szovjet páncélosok már néhány nap alatt beavatkoztak, és gyorsan szétverték a páncélelhárítással jószerivel nem rendelkező magyar erőket.

Mindeközben a két csatamezőt összekötő hegyvidéki harcokra kevesebb figyelem irányult, és a magyar hadtörténetírás legújabb szintéziseiben sem került fókuszba az itt vívott küzdelem. A napló tehát hiánypótló munka.

Ne lepődjünk meg, amikor a naplóban megjelenik a zsákmányoló magyar honvédek képe. A román lakosságot ellenségnek tekintették, és talán nem túlzás kijelenteni, hogy a régi ellenállási hagyományokkal - Horea-Closca, Avram Iancu - rendelkező román (móc) lakosság többsége is ellenséges érzülettel viseltetett a magyar honvédek irányában. Ráadásul a „szerzés", más néven „faszolás" a magyar honvédségen belül is bevett fogalom volt (sőt, még a Néphadseregben is az maradt). Az a brutális kegyetlenség azonban hiányzik a fosztogató magyar honvédekről készült leírásokból, amellyel más korabeli hadseregek - akár a román, vagy a szovjet - sajnos bőven rendelkeztek. A szövegben olvasható kihágásokkal szemben így tehát a szovjetek elkövetetett tömeges megerőszakolások vagy a román hadsereg olyan bűncselekményei állnak, mint amilyen a közeli bihari frontszakaszon fekvő Magyarremetén végrehajtott tömeggyilkosság volt. Ezekhez képest az itt olvasható zsákmányolás - bár nem igazán felemelő híradás - mégiscsak eltörpül.

A napló tehát nem a legfényesebb magyar hadikrónika. Már csak azért sem, mert a rosszul felszerelt, gyengén képzett, tisztekkel alig rendelkező alakulatok a zavaros irányítás mellett nem igazán tudtak a győzelmet a markukban érző román erőkkel szemben sikeresen tevékenykedni. Ettől függetlenül a román irreguláris és reguláris erők ezen a fronton nem érték el céljaikat. Arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy a jól vezetett, felszerelt, a pozíciókat előnyösen kihasználó magyar erők máshol kiválóan helytálltak - például a Kárpátok erődrendszerében, az Árpád-vonalban.

A szövegben derekas helytállásról és a pőre túlélési vágyról egyaránt olvashatunk. A napló tehát az emberi helytállás és a gyarlóság közös tanúságtétele. A háborúba vetett emberi sors lenyomata, az iszonyatos forgószél által felkapott magyar ember visszaemlékezése.

Hát szóval megsebesültem" - ami a frontnapló után történt

Ezen a napon történt április 17.

1989

A Magyar Demokrata Fórumhoz tartozó fiatalok szándéknyilatkozatot fogadtak el arról, hogy ifjúsági mozgalmat indítanak. Kinyilvánították,...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők