„Gyorsan meg kellett tanulnom, hogy Szegedről menekültem..."

Irathamisítás és élet a hamis papírokkal 1944-1945-ben

„Délután megjött Piroska nagynéném és meghozta a hamis papírokat édesanyám, Sári nagynéném, meg az én részemre. Csak most tudta meg, hogy már hiába, néhány órával, egy nappal elkésett. Gyorsan összeszedtünk egy pár holmit, beraktuk a »riadós« hátizsákomba és elindultunk ki a gettóból. A gettó egyik kapuja a Wesselényi utca elején, a zsinagógánál volt. Itt várakozásunk ellenére aránylag simán kijutottunk. Úgy látszik, a papírjaink jó hamisítványnak bizonyultak. Út közben betanított, hogy hibátlanul tudjam a papírok szerinti adataimat. Ambrus Iván. Ez lett az új nevem."

Kereslet és kínálat - aktorok a hamisított iratok „piacán"

Tanulmányunk az embermentés témakörét elsősorban nem a mentők egyik-másik -diplomáciai, egyházi, hivatali, civil - csoportját, hanem a mentés egyik eszközét, az irathamisítást kívánja bemutatni. Ha a vészkorszak történetét, azon belül is a menekülés lehetőségeit „alulnézeti" perspektívából vizsgáljuk, akkor az akciók két kulcsfogalom köré szerveződnek: mentesség és illegalitás. Előbbi megszerzése a semleges országok és a nemzetközi segélyszervezetek által kibocsátott különféle védlevelekkel és útlevelekkel történt, az engedélyezett darabszámot jócskán meghaladva ezeket is hamisították. Ezúttal azonban azon iratok körét vizsgáljuk, melyeknek tulajdonosai, illetve használói saját személyazonosságuk megváltoztatásával bujkálásban, illegalitásba vonulva vészelték át az üldöztetés legnehezebb hónapjait.

A terrorral való szembeszegülés egyik meghatározó motívuma az „iratcsata", a mentésre alkalmas okmányok tömeges előállítása volt, ezen a téren a legtöbbet a zsidó önmentési szervek produkáltak. Aki bekapcsolódott az irathamisításba, egy sokrétű, szerteágazó és kicsit sem veszélytelen mentő tevékenység részesévé vált. Minden az adott lehetőségeken, a környezet szolidaritásán, önfeláldozásán, az egyéni bátorság - sokszor vakmerőség - meglétén vagy hiányán múlt. Mindehhez a kereteket természetesen a nagypolitikai döntések és a központi akarat helyi megtestesítőinek magatartása alakította ki, legalább ennyi múlott azonban az egyes személyek cselekedetein is. Az irathamisítás alapja volt minden későbbi akciónak, így a bujtatásnak, a szöktetésnek, a deportálások, razziák elleni védelemnek.

1. Erdélyi Menekült Magyarok Megsegítésére Alakult Bizottság igazolása Róna Istvánné sz. Farkas Ibolya református vallású személy részére. A dokumentum szerint Debrecenből menekült, nyilvántartás végett jelentkezett, és őskeresztény származását igazolta. A valójában zsidónak minősülő asszony munkaszolgálatos férjével együtt erdélyi menekültnek adta ki magát. Mindketten lebukás nélkül szabadultak fel 1945 januárjában.

Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2012.37.35. 

A hamisítók személyét megkülönböztethetjük aszerint, hogy nagyobb szervezet - háborúellenes, antifasiszta ellenálló, cionista, földalatti baloldali szervek - keretén belül vagy egyénileg, legfeljebb néhány fős csoportba tömörülve, kvázi civil kezdeményezőként tevékenykedtek-e. Utóbbi esetben gyakran találunk a segítők között olyan foglalkozással bírókat, akik saját hatáskörükkel visszaélve tudtak segítséget nyújtani. Civil személyeknek teljesen önerőből csak ritkán sikerült megszerezni a hamisításhoz szükséges eszközöket és hozzáértést, de erre is találunk példát.

A hamis személyazonosságot nyújtó iratok kiállításához, megszerzéséhez a kívülálló személyektől kapott segítség és az áldozatok aktiválódása, az önmentési tervek beváltása egyaránt hozzájárult. A keresztény mentők és az üldözöttek tevékenysége gyakran kapcsolódott össze, egészítette ki, szükség esetén helyettesítette egymást. Differenciálhatunk a hamisítás motivációi szerint is, azaz, hogy emberségből, erkölcsi meggyőződésből történt-e a mentés, esetleg valami ellenszolgáltatás fejében, megvesztegetés, korrupciós ügyek keretébe ágyazva. Nem kifejezetten a hamisítók száma, hanem inkább szakmai hozzáértésük, kapcsolati-, anyagi tőkéjük befolyásolta a hamisító üzem nagyságát, mind az eszközkészletet, mind az előállított dokumentumok mennyiségét illetően, valamint az elvégzett munka minőségét és a felhasználók körének kiterjedtségét.

Javarészt családtagokat, rokonokat, ismerősöket mentettek, közöttük zsidókat, a hatalmon lévővel ellentétes politikai gondolkodású, háború-, német- és nyilas ellenes érzelmű vagy a szomszédos országokból menekült személyeket. A kisebb műhelyeknek a hatósugara is kisebb volt. Az ellenállási mozgalmat illetően sokkal bonyolultabb kapcsolati háló feszült mentő és mentett között, közvetlen kontaktus nélkül. Ez esetben a mozgalmi tagság volt a kiindulópont. A mentettek heterogén csoportot alkottak, egy részük a fentebb felsorolt kategóriák közül egyszerre többe is beletartozott.

A fiatal cionisták egyik tömörülése (halucok) és szervezeteik (Hásomér Hacair, Hánoár Hácioni, Dror Habonim stb.) ellenállási tevékenységében alapvető szerepet töltött be a hamisítás. Már a német megszállás előtt sokat tanulhattak Szlovákiából és Lengyelországból menekült társaiktól, így például Elefánt Mártontól (Mose Alpan) és Friedl Rafaeltől (Rafi Ben-Salom). Hozzájuk csatlakoztak a magyarországi vezető személyiségek, többek között Grósz Endre (Dávid Gur) és Teichmann Ernő (Efra Agmon). A halucok elsősorban a mozgalom tagjait mentették, azok rokonait, majd az üldözés erősödésével a mentettek köre egyre jobban

. Irathamisító tevékenységük akkor kapott nagy lendületet, mikor annak központját a svájci védelem alatt álló, menedékhelyként is szolgáló Vadász utcai Üvegházba tették át.

Az okirat megszerzése, előállítása és eljuttatása a felhasználókhoz legtöbbször elkülönült szerepet és feladatot jelentett. A résztvevők - mentők és mentettek - általában nem, vagy csak érintőlegesen ismerték egymást, ez a kölcsönös védelmet szolgálta, a szükséges konspiráció része volt. Kivételt képzett, mikor különleges, gyorsan teljesítendő megbízást, azonnali életmentést szolgáló irat előállítását kellett lebonyolítani. Ilyenkor az okmányok testre szabva, közvetlenül

. A szükséges találkozásokat az ifjú cionisták „tőzsdének" hívták. Ezekre naponta általában nyilvános helyeken, parkokban, utcasarkokon, múzeumi lépcsőkön került sor. Népszerű találkozóhely volt a Síp u. 12. is. Ilyenkor továbbították a dokumentum-megrendeléseket, osztották szét a .

A cionisták visszaemlékezéseikben megemlítik, hogy kapcsolatban álltak az illegális kommunista mozgalom egyes tömörüléseivel, melyeknek tagjai hamis papírokért fordultak hozzájuk, mert ezek előállításában nem volt tapasztalatuk. Ezáltal bizonyos baloldali földalatti szervezetek is bekapcsolódtak, így a Demény Pál és a Megyeri József körül tömörült

. Szólnunk kell továbbá az ún. Ellenállás-csoportról is. A németellenes, antifasiszta értelmiségiek szervezkedésének Seress Géza franciatanár állt . Már 1942-ben foglalkoztak tagjai hamisítással. Seress egyik tanítványát, Bauer Miklóst is bevonta ebbe a munkába. Felvetette, hogy nem tudna-e neki segíteni iratok elkészítésében olyan emberek részére, akiknek erre szükségük van. Bauer természetesnek tekintette, hogy ebben a munkában részt vegyen. Seress kérésére születési-, házassági- és halotti anyakönyvi bizonyítványokat . Néhány hét elteltével az iratok már tökéletesen sikerültek, szabad szemmel nem lehetett megállapítani azokról, hogy nem valódiak. Miután egy személynek általában több anyakönyvi bizonyítványra is szüksége volt, emlékezete szerint körülbelül tizenöt-húsz ilyen iratot készített el és .

Popik Ervinnek görög katolikus és református felmenői voltak, kapcsolódása az ellenálláshoz a család szociáldemokrata érzelméből fakadt, a férfiak mind szervezett munkások voltak és a Szociáldemokrata Párt tagjai. Édesapja, Popik János a Reiter Ferenc utcai vasas otthonnak volt a titkára. Popik Ervin így foglalta össze 1944-es tevékenységét: „A fasiszta német csapatok megszállása után hozzáláttunk az üldözött emberek bujtatásában és megmentésében a lehetséges segítség megadásához. Ezeket az embereket egy pár hét után mindig újabb és újabb helyre (lakás, pince, sufni stb.) kellett szállítani és élelmezni. Ebben a következő módon vettem részt: Hedri Endre főorvossal egy házban lakott a svájci követség tanácsosa vagy titkára. Az ő diplomáciai védettséget élvező autóján vittük az embereket, élelmet (elsősorban sajtot) a megszervezett időpontban a megfelelő helyre.

kapcsolatot létesített az ún. »kisegítő karhatalommal« (KISKA), amelyik az ellenállási mozgalomnak egyik jól használható szervezete lett [...] Így szereztünk az üldözöttek számára hamis papírokat (menlevél, erdélyi menekült, stb.) Ödön bácsinak Bp., VI., Jókai utca 20. alatt kis kávézója volt, amelyet anyám vezetett, így volt lehetőség üzenetek cseréjére, élelmiszer támogatásra.

Ez a ház »sárga csillagos« ház lett, de így még alkalmasabb lett elsősorban a zsidó emberek átmenekítésére." Ez a példa szemlélteti, milyen feladatokat foglalt magában a bujtatás: hamis igazolványok megszerzése, búvóhely biztosítása, élelmezés megszervezése. Mindehhez kapcsolatokat kellett kiépíteni, koordinálni kellett a különféle fedőtevékenységeket, megtalálni a bebiztosított helyszíneket a találkozók lebonyolítására, az üzenetek, dokumentumok, élelmiszer elosztására s

.

Az említett Kisegítő Karhatalmi Alakulatok (KISKA) 1944 őszétől a baloldali fegyveres csoportokkal jó együttműködést alakítottak ki és bekapcsolódtak az ellenállásba. Fontos szerepet töltött be a Gidófalvy Lajos főhadnagy parancsnoksága alatt álló XIII/1-es zászlóalj. Az üldözötteknek nyújtott menedéket és katonai papírokat a november elején szerveződött Csohány Endre jogász parancsnoksága alatt álló Görgey Artúr Egyetemi Zászlóalj is. A Kispest után Érden állomásozó 202/2. gépkocsizó légvédelmi fényszóró ütegnél és másutt szerzett katonai űrlapok és hamis bélyegző (M. Kir. 55. honv. könnyű páncélvadász osztály Parancsnokság - fiktív alakulat volt) felhasználásával a parancsnok Hajdú Miklós őrmester hamis iratokat

.

Következő csoport a mentők, irathamisítók azon köre, akik hivatásukból adódóan akár külső segítség igénybevétele nélkül is mentő tevékenységet folytathattak. Lehettek elöljáróságok, népmozgalmi hivatalok beosztottjai, rendőrök, csendőrök, akik dokumentumokat csempésztek ki munkahelyükről. Az orvosok, egészségügyi alkalmazottak leginkább a munkaszolgálat alól mentették fel a férfiakat, alkalmatlannak vagy fertőző betegnek nyilvánították őket. Az egyházi emberek, papok, apácák üres, lepecsételt keresztleveleket juttathattak a

.

Magyar Dezső rendőr őrnagy a szolnoki gettóba juttatott be hamis iratokat, segítette a bezártakat a [popup title="szökésben is" format="Default click" activate="click" close text="Magyar Dezsőt 2012-ben a Holokauszt Emlékközpont posztumusz „Helytállásért” elismerő oklevéllel tüntette ki. http://www.hdke.hu/sajtoszoba/sajtokozlemeny/humanum-napja-2012 [letöltés ideje: 2014. szeptember 13.]"]. Tevékenysége során a szolnoki rendőrkapitányságról lebélyegzett, fényképes igazolványokat, ki- és bejelentő lapokat szerzett mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Élelmiszert csempészett a gettóba, igyekezett az üldözöttek kínjait enyhíteni. Magyar Dezső emellett a háború utáni nyilatkozatok szerint egy fegyveres ellenálláscsoport megszervezésére is törekedett. Több rendőrt és civil személyt is bevont, fegyvert és lőszert

.

2. A M. Kir. Rendőrség Szolnoki Kapitányságának igazolójegye Pallai László tisztviselő részére, a hamis igazolványok egyike, melyet Magyar Dezső szerzett.

Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.3.2.

Tágan értelmezve idesorolhatóak azon egyéni esetek, amikor valaki saját, vagy családja keresztény papírjait adta át az üldözötteknek. Az illető szó szoros értelmében nem hamisított ugyan, de valódi iratának rendelkezésére bocsátásával olyan hamis személyazonossághoz juttatta az üldözötteket, ami végső soron ugyanazt a védelmet nyújtotta. A keresztény iratokkal el lehetett helyezkedni háztartási alkalmazottként, hadiüzemben munkásként.

3. Féja Géza igazolása arról, hogy Róna Istvánné háztartási alkalmazottként tartózkodik nála. Az asszony hamis igazolványai megszerzése után több helyen is elhelyezkedett cselédként. Féja tisztában volt munkavállalója helyzetével, akit így megmentett a rá váró üldözéstől.

Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2012.37.38.

 

Ezen a napon történt február 29.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – II.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg egy másik művében –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának fő témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 6. szám első írásának szerzője, Tóth Judit azt mutatja be Tótkomlós példáján keresztül, hogy miként zajlottak le a Rákosi-korszakban a mezőgazdasági versenyek, és azok milyen szerepet töltöttek be az 1950-es években. Katona Klára rendőrségi iratok segítségével illusztrálja, hogyan élte meg a parasztság a konszolidálódó Kádár-rendszerben a téeszesítés befejezését. Tóth-Bartos András a magyar kormány 1940–1944 közötti észak-erdélyi birtokpolitikáját jellemzi, kiemelve, hogy a fő cél az erdélyi magyarság gazdasági pozíciójának megerősítése volt. Az ArchívNet alapvetően 20. századi, ritkább esetben a 19. század második feléből származó forrásokat közöl, ezúttal azonban kivételt teszünk Hegedűs István 18–19. századi forrásokat feldolgozó írásával. E dokumentumközlés ugyanis rávilágít a 20. századi magyar agrárkérdés történeti előzményeire. Nem kapcsolódik a tematikához, de érdekfeszítő a szám utolsó két írása is: Cseh Valentin a csepeli kikötőkomplexum működésének első időszakát vizsgálja, míg B. Stenge Csaba a Németországot megszálló amerikai csapatok és a menekült magyar nők kapcsolatának 1945 nyarán keletkezett verses emlékét idézi fel.

Budapest, 2019. december 20.

A szerkesztők