Menekülés önerőből: a cselédkártya

Solymár Magda Szatmárnémetiben született, 1941-ben megélhetési okokból költözött fel Budapestre. Középiskolás kora óta korrepetálásból, nyelvtanításból, gépírásból, nevelőnői állásból tartotta fenn magát. Mikor munkaadói csillagos házba kerültek, akkor szembesült azzal, hogy az elkövetkező hónapok nemcsak megélhetését fenyegetik, hanem az életét is. Egy lengyel ismerősétől, aki a varsói gettóból kigördülő egyik transzportról szökött meg, és lógott át Magyarországra, hallott a gettóban tapasztalt kegyetlenségekről és gyilkosságokról. Elhatározta, ennek ő is megpróbál valamilyen módon elébe menni. Ehhez az ötletet szintén ez az ismerős adta, amikor elmesélte, hogy az elfogott embereknek csak egy kis hányada tudott elmenekülni.

Solymár Magda története azon kevés esetek közé tartozik, akik szinte teljesen önerőből, minimális baráti segítséggel, bármiféle szervezett csoportba való beágyazódás nélkül jutottak hozzá a hamis személyazonossághoz. A menekülés általa választott útja, a háztartási alkalmazottként való elhelyezkedés a tipikus női stratégiák egyike volt:

„A budapesti gettó alakulásakor sokan szereztek pénzért hamis őskeresztény papírokat, és elkezdődött a bujkálás. Nekem sem pénzem, sem megélhetésem nem volt - hogy valahol meghúzzam magam, hiszen a betevő falatom sem lett volna meg -, így hát kapóra jött egy, a fenti mintát alkalmazó lehetőség. Nevezetesen már korábban kaptam egy másod-unokatestvéremtől, Boross Elemér, akkor jó nevű magyar írótól (persze zsidó-magyar) egy cselédkönyvet, amit egy náluk szolgáló cseléd hagyott ott, azért, hogy ezzel utazzak haza nővéremhez/bátyámhoz Nagybányára vagy Szatmárra, hiszen látszott, hogy megélhetésem nincs biztosítva /ez még a gettó előtt volt/ [...] Akcióba kezdtem tehát. A szomszédban egy ismerős fényképésznő átretusálta a nálam lévő cselédkönyvbeli Bartalos Gizella fényképét - aki nagyon hasonlított rám - az én arcvonásaimra, azonban ez a keresztény fényképésznő utolsó pillanatban megijedt és az egészet kiradírozta. Erről több napos gyakorlással sikerült a bélyegzőt feláztatni, a pecsétet leutánozni s egy tényleges igazolványképemet, a B. G. fényképe helyébe csúsztatni, s ezzel hirdetésre elmentem állást szerezni, ami nem volt könnyű. Mikor különböző okok miatt állást kellett váltanom, cselédszerzőkhöz is fordultam, a probléma, csupán az élelmiszerjegyekkel volt, hiszen ilyen néven Budapesten nem volt bejelentett személy. A szerencsés véletlen folytán, barátaim révén (Kürti Magda, ma is itt él) szerezhettem élelmiszerjegyeket, melyeket leadtam a munkaadóimnak. Egyébként, miután Kürtiék papírokkal bujkáltak, úgy tudtunk találkozni, hogy megbeszéltünk egy uccát, ahol bizonyos szokványos plakátok találhatók voltak, s ezeken hagytunk firkantmányokat, üzeneteket, valamelyik legközelebbi találkozásunkhoz, vagy azt, hogyha bajban vagyunk, stb. Többször kellett állást változtatnom e jegyek beszerzési nehézsége miatt is, hogy ne váljak gyanússá, mert nincs élelmiszerjegyem, de más ok miatt is éreztem, ha veszélyessé vált a helyzetem. A jelenlegi lakásom közelében, a Csévi u. 24. alatt történt, hogy a miniszteri tanácsosné - miután eltörtem egy ónix lámpát - barátnőjével franciául közölte, hogy Gizike mit művelt, s hogy már bombázás sem kell..., s hallom, hogy visszakérdezi barátnőjét: »valóban létezik olyan, hogy zsidók hamis papírokkal megmenekülnek gettótól, deportálástól?« s hogy ezeket fel kell jelenteni. Ezt követően persze azonnal továbbálltam. Utolsó helyemen egy dzsentroid, horthysta tisztnél szolgáltam, aki megjárta a szovjet frontot s kinyilvánította, mind a zsidókat, mind a szovjeteket, de a nyilasokat is gyűlöli és mindezektől óvott engemet is. Ez nem tartott vissza attól, hogy amikor csak lehetett, bementem a cselédkönyvemmel a gettóba és vittem élelmet, s amit kértek barátnőimnek és ismerőseimnek."

Magda Budapesten szabadult fel. Vidéki rokonairól egymás után kapta a tragikus híreket. Anyai részéről egyetlen hozzátartozója sem élte túl a holokausztot, valamennyiüket a visszacsatolt erdélyi városokból, Szatmárnémetiből deportálták