Forrás 

Ravasz Károly: Adalékok a magyar-csehszlovák viszony történetéhez, 1945-1948.

Kevesek előtt ismeretes az az elszánt harc, melyet a második világháború csehszlovák emigrációja folytatott Magyarország ellen. A londoni csehszlovák 

 magyar referense beszélte el nekem ennek a harcnak egyes fázisait, melyek arra irányultak, hogy megakadályozzák bármely magyar emigráns szervezetnek a magyar nép képviselőjeként való félhivatalos elismerését, mennél több szövetséges hatalmat rávegyenek a hivatalos Magyarországnak való hadüzenetre, és meghiúsítsanak minden magyar kiugrási kísérletet. Ekkor ugyanis már készen állott a csehszlovák terv a nemzetiségi kérdés háború utáni „megoldására", és a csehszlovák kormány attól tartott, hogy bármely olyan esemény, mely oda vezethet, hogy a szövetségesek nem azonosítják teljes egészében a magyar népet a hitleri hadigépezettel, megfoszthatná őket attól a lehetőségtől, hogy tervüket magyar vonatkozásban végrehajthassák. Ez a terv nem kevesebbet tartalmazott, mint hogy Csehszlovákiát nemzeti állammá kell átalakítani- a versailles-i határok között élő nemzetiségek egyszerű kitelepítésével.

Alig tért vissza a csehszlovák kormány csehszlovák területre, a kassai 

 tanújelét adta annak, hogy tervének megvalósításához haladéktalanul hozzá is szándékozik látni. A kassai program a magyarellenes intézkedéseknek is antifasiszta megtorló rendszabályok színezetét igyekezett adni, egykedvűen napirendre térve azon tény felett, hogy a magyarság az egész háború alatt következetes antihitlerista magatartást tanúsított Szlovákiában.

A magyar közvéleményt a bekövetkezett események mégis váratlan csapásként érték. 1945 tavaszán Budapesten nemcsak a közvéleményben, de kormánykörökben is az az elképzelés élt, hogy az egész nemzetiségi problémát, beleértve a határkérdést is, majd „demokratikus" úton, egyetértőleg rendezni lehet. Amikor a szakszervezeti ifjúság kidöntötte az „Észak" szobrát és a helyére „Barátságot a szomszédos Csehszlovákiával" táblát tűzött, és ez csak egyike volt a sok nyilatkozatnak és szimbolikus cselekedetnek többé-kevésbé mindenki hitt abban, hogy a kölcsönös keserves tapasztalatok özöne után a másik oldalon is meglesz a hajlandóság a csatabárd elásására. Amikor iskolák bezárásáról, vagyonelkobzásról, kiutasításokról az első hírek érkeztek, ezeknek egyszerűen nem akart senki sem hitelt adni, vagy legfeljebb helyi túlkapásoknak tartotta azokat.

A közlekedési viszonyok javulásával azonban hamarosan teljesen hiteles hírek érkeztek arról, ami Csehszlovákiában történik. Egymás után jelentek meg az elnöki dekrétumok, kormány- és szlovák nemzeti tanácsi 

melyek közül a legfontosabbak megfosztották állampolgárságuktól az összes magyarokat, ex lege kimondták a magyar nemzetiségű személyek vagyonának elkobzását a legszemélyesebb ingóságok kivételével, bezárták az összes magyar iskolákat - az elemiket is -, kizárták a magyarokat a felső oktatásból, megtiltották magyar nyelvű nyomdatermékek megjelenését vagy behozatalát és a magyar nyelvnek nemcsak nyilvános, de sok helyütt magán használatát is és szociális segélyüket, visszavonták iparengedélyeiket, a magyarok munkabérét rendeletileg alacsonyabban állapították meg.

Amikor a potsdami 

 a „Három Nagy" nem adta meg a felhatalmazást Csehszlovákiának a magyarok kitelepítésére, a csehszlovák kormány beledobta a hazai és külföldi közvéleménybe a lakosságcsere  és a magyar kormányt tárgyalásokra hívta meg Prágába. Az első prágai  átnyújtott csehszlovák követeléseket a magyar delegáció visszautasította, és a tárgyalások megszakadtak. A második prágai tárgyalás  a csehszlovákok követeléseiket lényegesen enyhítették, de ezeknek a Magyarország részére még mindig nagyon kedvezőtlen javaslatoknak az alapján jött létre a lakosságcsere egyezmény, mely 1946. február 27-én került aláírásra 

Az egyezmény felhatalmazta a csehszlovák kormányt, hogy a legszélesebb körű toborzást hajtsa végre Magyarországon, és ezzel a felhatalmazással a szlovákok bőségesen

Sok száz gépkocsival járták bizottságaik az országot, sok ezer gyűlést tartottak, elárasztották Magyarország városait és falvait plakátokkal. A toborzás eredményeképpen mintegy százezer magyarországi „szlovák" jelentkezett áttelepülésre. Ezek a jelentkezők három csoportra oszthatók. Az első csoport a magyarországi inflációból a plakátokról integető csehszlovák paradicsomba akart kivándorolni. A második csoport olyanokból állt, akik kedvezőtlen igazolóbizottsági határozatok következményei vagy a sváb-kitelepítés alól igyekeztek ezen az úton szabadulni. A harmadik csoportba sorolhatók azok, akik tényleg öntudatos szlovákokként akartak áttelepülni Szlovákiába. A jelentkezők nagy része egyáltalában nem vagy alig tudott szlovákul, és a szlovákság kritériumaként a bizottságok elfogadták, ha a jelentkező egy szlovák nevű nagyszülőt tudott kimutatni.

A toborzási akció egyre növekvő ellenérzést váltott ki Magyarországon, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy az egyezmény ratifikálása nem ment egészen simán. Az összes pártok szónokai csak az egyezmény és a csehszlovák magatartás heves bírálata után fogadták el a törvényjavaslatot, amikor pedig szavazásra került a sor, a képviselők nagy része - a kommunisták Révai József felhívására - elhagyták az üléstermet, úgy, hogy a nemzetgyűlés határozatképtelen volt. Csak napokkal később sikerült a külügyminiszternek az egyezményt

A lakosságcsere-egyezmény egy magyar-csehszlovák vegyes bizottságot létesített, amelynek a végrehajtás részleteit kellett kidolgoznia. E Vegyes bizottságban hamarosan nagy ellentétek mutatkoztak, és a két tagozat 

és a  Párizsba rendelték, ahol a béketárgyalások ideje alatt Gyöngyösi külügyminiszter és Clementis külügyi államtitkár igyekeztek az ellentéteteket kiküszöbölni.

A béketárgyalásokon a csehek további 200 000 magyar egyoldalú kitelepítését követelték, de ennek a kívánságuknak a békekonferencia

E párizsi kudarc után a prágai kormány újabb terveket kovácsolt a „magyar kérdés" megoldására. Októberben a csehszlovákok a Vegyes bizottság előtt lévő vitás kérdésekben a csehszlovák álláspont azonnali elfogadását és a lakosságcsere megindítását követelték. A magyar kormányt a lakosságcsere szabotálásával vádolták, noha akkor már megtörtént a magyar kormány hozzájárulásával egyes kategóriák (bányászok, értelmiségiek) soronkívüli áttelepítése -anélkül, hogy a legfontosabb elvi és gyakorlati kérdések

Itt jegyzem meg, hogy a Nyitrabányára telepített „magyarországi szlovák" bányászok új lakóhelyükön magyar iskolát követeltek, majd 1947 folyamán elárasztották a pozsonyi magyar főkonzulátust beadványokkal, melyekben visszatelepítésüket kérték.

De térjünk vissza 1946 októberébe. A magyar külügyminisztériumban megjelent a Vegyes bizottság csehszlovák tagozatának Zathurecky nevű titkára, hogy a lakosságcsere azonnali megindítása iránti csehszlovák kívánság tárgyában a minisztertanács által hozott határozat iránt érdeklődjék és a csehszlovák különbizottság elnöke, Okáli Dániel nevében kijelentette, hogy a csehszlovák kívánság elutasítása esetén a csehszlovák hatóságok azonnal megkezdik a felvidéki magyarok Szudétaföldre telepítését. A magyar kormány válasza halogató volt.

1946. november 16-án a pozsonyi magyar meghatalmazotti hivatal röviden jelentette, hogy megkezdődött a felvidéki magyarok deportálása. A drámai részletekről a nap folyamán a rajkai körjegyző tett több ízben jelentést. Rajkára érkezett menekültek elbeszélték, hogy Guta községet előző este körülzárta a csehszlovák katonaság, sok száz embernek Csehországba szóló közmunka-behívót kézbesítettek, a behívó kézbesítésével egyidejűleg a behívottakat családjukkal együtt teherautókra rakták, és elszállították a legközelebbi vasútállomásra, ahol katonai fedezet mellett folyik a bevagonírozásuk. A gutai események híre futótűzként terjedt el a szomszédos községekben, és hatásukra kezdődött meg a tömeges menekülés. Gutával egyidejűleg megkezdődött Köbölkút és Muzsla színmagyar községek lakosságának deportálása is.

Minthogy a

 Magyarország és Csehszlovákia között ekkor még nem állt helyre, a prágai és pozsonyi külképviseletek vezetői a meghatalmazotti címet viselték. A pozsonyi magyar meghatalmazotti hivatal a Vár feletti hegyoldal egyik kis villájában volt elhelyezve; ide zarándokoltak a magyarok egész Szlovákiából, amíg bíztak abban, hogy ott valamiféle segítséget kaphatnak. 1946 decemberében naponta sok száz ember állt sorba a hivatal előtt a csikorgó hidegben. A lakosságcsere-egyezmény értelmében ugyanis a pozsonyi meghatalmazottnak jogában állott a lakosságcserére a csehszlovák kormány által a Magyarországon áttelepülésre jelentkezett számban kijelölt magyarokat konzuli jogvédelemben részesíteni. A kétnyelvű védlevél azt tanúsította, hogy tulajdonosa a lakosságcserére ki van jelölve, és a magyar meghatalmazott védelme alatt áll. A deportálást végrehajtó csehszlovák hatóságok ezeket a védleveleket sok helyen respektálták, a védleveleket felmutatók behívóit visszavonták, és őket lakásaikban meghagyták. Míg a deportálás megkezdése előtt minden felvidéki magyar azon igyekezett, hogy magát a lakosságcsere alól kivonja, most ezek a kijelöltek lettek az irigyelt kivételezettek.

A magyar sajtó a deportálás megindításakor felháborodott hangú, hű tudósításokban számolt be az eseményekről. Hamarosan azonban, a csehszlovák kormány tiltakozására, a sajtókampány leállt. Decemberben pedig már néhány olyan tudósítás jelent meg a magyar sajtóban (Horváth Zoltán, H. Munka Tivadar), melyek rózsás képet festettek az elhurcolt magyarok helyzetéről.

Január végén személyesen volt alkalmam meggyőződni a való helyzetről. Nekem jutott az a feladat, hogy az elhurcolt magyarokat új lakóhelyeiken felkeressem, és helyzetükről jelentést tegyek. Nehéz lenne elfelejtenem a mlada boleslav-i állomáson álló taksonyfalvi szerelvényt, a síró asszonyokat, a tanácstalanul maguk elé meredő férfiakat, az öt napos utazástól koromfekete, összefagyott gyerekeket, a béna öregasszonyt, akit ágyastól raktak fel a vonatra, a sebtiben feldobált és az öt napos rázástól nagyrészt összetört bútorokat és használati tárgyak összevisszaságát, a cseh gazdákat és intézőket, akik a vonat mellett sétáltak és egy-egy erősnek látszó és kevés családtaggal bíró magyar munkaerőért néhány száz koronát nyomtak a munkahivatali tisztviselő markába. A kevésbé kelendő áru, mint például egy fiatal lány, akit munkaképtelen szüleivel és még gyermek öccsével hoztak ki, még egy előbbi szerelvényből három napja ott volt az állomáson.

A munkahelyen cselédsors, súlyosbítva idegenséggel, teljes kiszolgáltatottsággal, ezt kihasználó, a járandóságot is visszatartó munkaadókkal. Ahol megvolt az első napokban a jóindulat, ott is az egymás nyelvének nem értéséből fakadó félreértések hamarosan ellenséges viszonyra vezettek.

Egész januárban és februárban csikorgó hidegben folyt a deportálás. Volt úgy, hogy Érsekújvár és Pozsony között tizennyolc szerelvény vesztegelt behavazva. Gömör megye több falujából a lakosság a katonaság közeledtére az erdőkbe menekült, és ott tanyázott hóban-fagyban, napokig. A katonaság eltávozása után visszatértek, de a katonák másodszor sőt néha harmadszor is rátörtek a falvakra, és vitték, akit értek.

A végrehajtó közegek hamarosan nemcsak a közmunkatörvényen tették túl magukat, melyre való hivatkozással az elhurcolás történt, hanem a szlovák belügyi és népjóléti poverenictvo által kiadott bizalmas rendeleteken is. Behívtak mezőgazdasági munkára és családjukkal elhurcoltak egyrészt nincstelen és birtokos parasztokon kívül iparosokat, tanítókat, másrészt munkaképtelen betegeket, nyomorékokat, vakokat, olyan családokat, melyekben munkaképes családtag egyáltalán nem volt.

1947 elején a csehszlovák kormány a lakosságcsere körüli vitás kérdések letárgyalására kormányközi tárgyalásokat javasolt. A magyar kormány hozzájárulását a deportálás leállításának feltételéhez fűzte. Hosszas huzavona után megállapodás történt, hogy 1947. március 1-én Prágában megkezdődnek a tárgyalások, és ugyanaznap megszűnik a deportálás.

Eddig az időpontig mintegy 40 000 magyart szállítottak a határmenti zárt etnikumból Cseh- és Morvaországba, és szórtak szét a történelmi tartományok egész területén. A deportáltak zöme a volt szudétanémet területtel határos cseh települési területre került, ahonnan a cseh nincstelenek a legnagyobb számban rajzottak ki a Szudéta vidékre, és így a legnagyobb volt a mezőgazdasági munkáshiány. A behívók egy évre szóltak, de az elhurcoltak elhagyott házaiba és földjeire haladéktalanul szlovákokat telepítettek, és így nem volt kétséges, hogy a belső áttelepítést a csehszlovákok véglegesnek tekintették.

Az 1947. március-én megkezdett prágai tárgyalások alig egy hét után megszakadtak, de rövid szünet után - most már a külügyminiszterek személyes részvétele nélkül - Pozsonyban folytatódtak. Itt hónapokig húzódtak a tárgyalások anélkül, hogy a magyar és a csehszlovák álláspont között lényeges közeledés jött volna létre, noha a magyar kormány, elsősorban a közvetítőként eljáró jugoszláv kormány kívánságára, a lakosságcsere megindítása mellett 

Ekkor találta ki Okáli a szlovákok számára igen szerencsésnek bizonyult formulát a lakosságcserének „próbaidőre" való megindításáról. Azonban még a próbaidőre szóló rendelkezésekben is nagy ellentétek mutatkoztak, de a magyar delegáció nagypénteken hazautazott, mielőtt a kérdést teljesen kitárgyalta volna. A tárgyalás az ünnepek alatt abban a különös formában folytatódott, hogy a delegációk Pozsonyban maradt részlegei félnaponként időközben fővárosukból kapott utasítások alapján deklarációkat tettek, vagy jegyzékeket nyújtottak át egymásnak. Húsvétvasárnap este a csehszlovákok ultimátum-jellegű jegyzéket nyújtottak át, melyben másnap délután négy óráig követelték a csehszlovák feltételek elfogadását. Húsvéthétfőn délután fél négykor nyújtottam át Proháska követnek, a csehszlovák delegáció elnökének a magyar kormány válaszát, mely a csehszlovák követelést elutasította, és a magyar álláspontot fenntartotta. - Este féltizenegyre, általános meglepetésre, megérkezett a prágai kormány válasza a magyar feltételek elfogadásáról.

Harmadnap megkezdődött a lakosságcsere - egy hetes próbaidőre. A hét lejártával a lakossácserét további egy hétre meghosszabbították, és ilyen egy hetes meghosszabbításokkal folyt a lakosságcsere egész évben, majd rövid téli szünet után 1948-ban is. A tárgyalások folytatódtak, megszakadtak, újra kezdődtek, jegyzőkönyveket parafáltak, melyeket a kormányok azután nem hagytak jóvá, közben a lakosságcsere folyt, és lényeges kérdések, éppen a magyar szempontból legfontosabbak, rendezetlenek maradtak. Így például 1948 végéig nem volt meghatározva a Csehszlovákiából Magyarországra áttelepíthető személyek létszáma és az áttelepülő magyarok az egyezményben biztosított vagyontranszferének módja. Hogy később történt-e megegyezés ezekben a kérdésekben, nem ismeretes előttem.

A lakosságcserét a magyar kormány azzal a feltételezéssel indította meg és folytatta le, hogy ez a magyar részről megnyilvánuló pozitív magatartás javulást és megnyugvást fog hozni a Csehszlovákiában visszamaradó magyarok helyzetében. Ez a feltételezés azonban, legalábbis 1947-ben és 1948-ban, nem igazolódott be. Csehszlovákiában egyetlen a magyarságot sújtó jogfosztó rendelkezést se helyeztek hatályon kívül, végrehajtásukat nem függesztették fel, még azokét sem, melyeknek felfüggesztését a lakosságcsere-egyezményhez csatolt levélváltásban vállalták. A vagyonelkobzások egész 1947-ben egyre gyorsuló ütemben folyt. A magyar gyerekek tanítása már harmadik éve szünetelt, még szlovák tannyelvű iskolákat is csak egyes magyarlakta községekben létesítettek. A Csehországba hurcoltak helyzete egyre súlyosbodott, a munkahivatalok meg se hallgatták, át se vették panaszaikat, tilos volt új lakóhelyüket elhagyniok, a vasútállomásokon jegyet se szolgáltattak ki részükre.

Ilyen körülmények között nem lehetett azon csodálkozni, hogy egyre többen és többen tettek eleget a 

és jelentették be az illetékes csehszlovák hatóságoknál, hogy mint elmagyarosodott szlovákok a jövőben családjukkal együtt ismét szlovák anyanyelvűnek kívánják magukat vallani. A szlovák származás csak forma szerint volt kritériuma a reszlovakizálásnak. Így például teljes számban „reszlovakizáltak" az 1942-ben a felvidékre telepített csángók. Előljártak a reszlovakizálásban a volt felső és középosztály tagjai, míg a parasztság és munkásság túlnyomó része kitartott magyarsága mellett, és visszautasította a reszlovakizálást.

Lassanként nyilvánvalóvá vált, hogy a lakosságcsere, menekülés, Cseh-morvaországba deportálás, reszlovakizáció, szlovákok szisztematikus betelepítése rohamosan bomlasztja a magyar etnikumot, színmagyar járások veszítették el magyar jellegüket. Magyarországon sokáig azt hitték-alap nélkül-, hogy a lakosságcsere során a csehszlovákok az északi magyar szórványokat fogják kitelepíteni. Ezzel szemben a csehszlovákok politikájukat a határmenti magyarlakta területsáv elszlovákosítására összpontosították.

A háború befejezését követő években a magyar kormány csaknem teljesen tehetetlen volt a csehszlovákiai magyar kisebbség likvidálására irányuló csehszlovák akciókkal szemben. A nagyhatalmaknak való panaszkodáson kívül nem volt egy koherens politikai elgondolás arról, hogyan, milyen eszközökkel lehetne a folyamatot megállítani, Csehszlovákiával elfogadható, kielégítő modus vivendi-t találni. Az a még 1945-ben felmerült elgondolás, hogy a szlovákok feje felett a csehekkel kell megegyezni, teljesen kivihetetlennek bizonyult, mert a csehek erre a legcsekélyebb hajlandóságot se mutatták. 1947. tavaszán a szlovák Demokrata Párt egy részében hajlandóság mutatkozott arra, hogy a magyar kérdés megoldására irányuló tárgyalások jogát a szlovák tartományi kormánynak, a poverenikok testületének vindikálja. A szlovákokkal szemben a magyar kormány sokkal kedvezőbb pozícióban lett volna mint a csehszlovák központi kormánnyal szemben, a szlovák törekvések bátorítása elől azonban magyar részről mereven elzárkóztak azon meggondolás alapján, hogy az a reakciót erősítené Szlovákiában.

A hivatalos vélemény 1947 első felében Magyarországon az volt, hogy a csehszlovákok pozícióját velünk szemben a csehszlovák belpolitikai viszonyok, elsősorban a Kommunista Pártra esett szavazatok nagy száma és a Párt döntő súlya a koalícióban, tették igen erőssé. 1947 nyarán Magyarországon döntő belpolitikai fordulat következett be, és ugyanakkor Csehszlovákiában a lassú de fokozatos jobbratolódás jelei mutatkoztak. Ez azonban nem hozott javulást a magyar kormány pozíciójában a csehszlovákokkal szemben, még kevésbé a magyar kisebbség helyzetében.

A tárgyalások formális lehetősége adva volt. A békeszerződés 5. cikke úgy rendelkezett, hogy Magyarország és Csehszlovákia a békeszerződés életbelépésétől számított három hónapon belül tárgyalásokba bocsátkoznak a lakosságcsere után visszamaradó magyar kisebbség helyzetének rendezésére. Ez a határidő 1948. január 15-én járt le, Clementis azonban, miután meggyőződött arról, hogy a tárgyalások során képtelen lenne kitartani az addigi csehszlovák álláspont mellett, új ürügyet talált ki a rendezés elodázására. Úgy érvelt, hogy a csehszlovák kommunisták ugyan a baráti megegyezés útját keresik a magyar népi demokráciával, és a magyar kisebbség ügyét is a baráti megértés szellemében kívánják rendezni, azonban most folytatják élet-halál harcukat a jobboldali pártokkal, melyek a legnagyobb mértékben kihasználnák, ha a kommunisták most magyarbarát magatartás tanúsítanának. Ezért Clementis a magyar kormány türelmét kérte az április választásokig. Ezen érvelés őszintétlen volta mellett szól, hogy a „majd a választások után" jelszava a februári forradalom után is megmaradt, amikor pedig választási harcról, a sovinizmusra apelláló ellenzékről nem lehetett többé szó.

A

 Magyarországon lelkesen ünnepelték, és a vezércikkek refrénje az volt, hogy most végre megvalósulhat a csehek, szlovákok és magyarok baráti együttműködése, melyet a soviniszta reakció addig megakadályozott. Egyelőre azonban a magyarság helyzetének további súlyos rosszabbodása következett. Az új szlovák belügyi poverenik Okáli Dániel, Clementis mániákus szlovák soviniszta sógora lett, akinek első hivatali ténykedése az volt, hogy több száz függőben lévő magyar vagyonelkobzás végrehajtását elrendelje, és betiltsa a magyar nyelvű istentiszteleteket egész Szlovákiában. Cseh-Morvaország számos városában és községében is számos helyen az újonnan alakult akció-bizottságok egyik első dolga az volt, hogy évtizedek óta ott élő magyar családokat kizavarjanak otthonaikból.

Az újonnan Prágába érkezett szovjet nagykövetet 

magyar követ megkísérelte tájékoztatni a csehszlovákiai magyarság helyzetéről, Silkin nagykövet azonban kijelentette, hogy a Szovjetunió nem kíván beavatkozni a Magyarország és Csehszlovákia közti vitába.

Az új csehszlovák kormány nemcsak a magyar kérdésben addig elfoglalt álláspontjának gyökeres megváltoztatására nem volt hajlandó, de egyelőre a legcsekélyebb enyhítésre sem. A Cseh Néppártot és a Szociáldemokrata Pártot az új kormányban a magyargyűlölő

képviselték. Az előbbi 1947 novemberében a magyar békeszerződés ratifikációjának vitájában a leguszítóbb magyarellenes beszédet mondotta, az utóbbi pedig a csehszlovák kormány képviselőjeként a márciusi centenáriumi ünnepségeken Kossuth szobrát nem volt hajlandó megkoszorúzni, csak Petőfiét, azzal az indokolással, hogy csak az utóbbi volt szláv.

Noha az

a deportált magyarokat továbbra is kényszerrel Cseh-Morvaországban tartották. Akik hazaszöktek, azokat a csendőrök összeverték, és visszavitték. Sikerült a Népjóléti Minisztérium illetékes osztályvezetőivel elfogadtatnom egyes rendszabályokat, melyek a kérdés végleges rendezéséig a leg kirívóbb sérelmeket orvosolták volna. Így hozzájárultak ahhoz, hogy elbocsátják a magyar állampolgárokat, azokat, akiknek Magyarországra szóló beköltözési engedélyük van, akiknek házastársa Magyarországon él; hazaengedik a munkaképteleneket, azokat, akiket munkaadójuk elbocsátott, és most munka és kereset nélkül vannak Csehországban; módot adnak a munkaügyi panaszok kivizsgálására, stb. Elfogadták az összes részleteket azzal, hogy a miniszterük elé terjesztik jóváhagyásra és a magyar követ is interveniáljon személyesen a miniszternél a tervezet jóváhagyása érdekében. Erban miniszter egyetlen intézkedéshez se járult hozzá. Ugyanilyen elutasító álláspontot foglaltak el az összes szakminiszterek a tárcájuk körébe eső kérdésekben, nem is szólva Clementis külügyminiszterről.

A változás első jelei a vizsgálatunk tárgyát képező időszak végén, 1948. második felében mutatkoztak. Egy csehszlovák állampolgársági novella értelmében egyes magyarok három év múlva visszakaphatták állampolgárságukat bizonyos feltételek mellett. Még 1948-ban ígéretet tett a csehszlovák kormány, hogy azok a deportáltak, akik nem óhajtanak Cseh-Morvaországban maradni, és akiknek még meg van a lakásuk régi lakóhelyükön, oda visszatérhetnek. Tárgyalni a magyar kisebbség ügyéről a magyar kormánnyal a csehszlovákok ekkor se voltak készek. Engedményekre csak ex gratia, saját kezdeményezésükből voltak hajlandók.

Még a két ország közti gazdasági és pénzügyi kapcsolatok alakulásáról kell röviden szólnunk.

Magyarország és Csehszlovákia viszonylagos gazdasági helyzete gyökeresen különbözött a vizsgált időszak első és második felében. 1945-46-ban Csehszlovákia valóságos paradicsom volt a súlyos háborús károkat szenvedett Magyarország mellett. Az UNRRA szállítmányok megszűnése után azonban, 1947-től kezdve Csehszlovákiában mind súlyosabb áruhiány mutatkozott, és az üres üzletekkel szembeállítva Budapest képe a jólét jeleit mutatta. Az első

a szigorú viszonosságon alapultak. 1947-ben és 1948-ban azonban a csehszlovák kormány sűrűn fordult a magyar kormányhoz gyorssegélyért, és Magyarország súlyos áldozatokat hozott különösen élelmiszer és olajszállítmányok formájában, melyeknek ellenében a csehszlovákok a kisebbségi vagy más függőben lévő kérdésekben semmiféle engedményt nem tettek.

1945-ben és 1946-ban a magyar kormány ismételten védekezett a csehszlovák áttelepítési és lakosságcsere követelésekkel szemben gazdasági nehézségei hangoztatásával. A csehszlovák kormány ekkor ismételten biztosította a magyar kormányt, hogy hajlandó a lakosságcsere és áttelepítés lebonyolításához Magyarországnak pénzügyi segítséget nyújtani, és Clementisnek ez volt Párizsban az egyik legerősebb ütőkártyája. 1947-ben és 1948-ban azután a csehszlovák kormány a lakosságcsere-egyezményben foglalt pénzügyi kötelezettségei teljesítését is megtagadta. Fizetésképtelenségére hivatkozva nem volt hajlandó fizetni az áttelepített magyarok Csehszlovákiában visszahagyott vagyonáért, melynek ellenértékét pedig a Magyar nemzeti Bank Magyarországon az áttelepülteknek kifizette, ami a magyar bankjegyforgalmat jelentősen növelte és erős inflációs tényezővé vált. A csehszlovákok az áruszállítást ezen a címen megtagadták, holott még az 1947-es pozsonyi tárgyalásokon megállapodás jött létre az árulistákban, és legfeljebb arra voltak hajlandók, hogy a hosszúlejáratú rendezésre váró pénzügyi kérdések közé ezt a követelést felvegyék.

A függőben lévő pénzügyi kérdések tárgyalásának magyar részről való előkészítése nagy alapossággal hónapokig folyt 1948-ban. A békeszerződés különböző gazdasági rendelkezéseiből folyó magyar kötelezettségek tartoztak többek között ebbe a kategóriába, melyekkel szemben a különböző címeken jól megalapozott magyar ellenkövetelések több milliárd forintra rúgtak. A csehszlovákok húzódozása folytán ezekre a tárgyalásokra 1948 folyamán nem került sor. Nem ismeretes előttem, hogy később meg lettek-e tartva, és ha igen, milyen keretben és milyen eredménnyel.

1948 folyamán a csehszlovák kormány javaslatot tett kereskedelmi és konzuli szerződés kötésére, minthogy a régi szerződés hatálya megszűnt. Ebben a kérdésben a magyar magatartás tartózkodó volt, mert a klasszikus kereskedelmi és konzuli szerződések mintájára az új kereskedelmi szerződésbe, melyre a csehszlovákok szemmel láthatólag nagy súlyt helyezte, be kívántuk vonni az egymás területén lakó állampolgárok kölcsönös védelmét. A magyar álláspont kialakítása tárcaközi értekezletek színvonalán folyamatban volt, amikor 1948 őszén Háy László meglepetésszerűen Prágába utazott és 48 óra alatt gazdasági együttműködési

mely pactum de contrahendo azon kérdések felsorolását tartalmaztak, melyeket a csehszlovákok fontosaknak tartottak.

Jelzet: MOL-XIX-J-1-j Csehszlovákia TÜK-0010436/1955.(54. doboz 16/b tétel.) - Géppel írt tisztázat máso(d)lata.