Bevezetés

Az alábbiakban egy 1955. május 30-án kelt - feltehetően magas rangú látogató útvonalának a biztosítására készült - rendőri dokumentumon keresztül szeretném bemutatni egyes budapesti kocsmák, vendéglők törzsközönségét. Kitérek emellett ennek a rejtélyes vendégnek a lehetséges személyére és szupertitkos fogadásának a körülményeire is.

A Budapesti Rendőrfőkapitányság alábbiakban közölt dokumentuma ritkaság, mivel egy-egy, az ötvenes években működő vendéglő, kocsma közönségére tesz utalásokat, és az oda járók szokásait ismerteti a hivatalos belügyi hatóság módszereivel, nyelvezetével és prekoncepcióival. Mivel e jelentés belső felhasználásra készült, hiteles leírásnak tekinthető, a belügyi szervek ezekre a megfigyelésekre alapozták későbbi akcióik sikerét.

A vendéglőket, kávéházakat, eszpresszókat az ötvenes években kriminalizálták, és a „bűnös" polgári szokások maradványainak bélyegezte meg a korabeli propaganda. Pedig a rendbontások, verekedések, rendszer elleni nyílt, verbális megnyilvánulások elsősorban a munkáslakta külvárosi kerületek italmérőiben történtek. A sajtó által bemutatott, idealizált munkásállam hétköznapjainak része volt a rendszeresen vendéglőbe járó, és ott vidáman, kultúráltan szórakozó dolgozó hamis képe. A jelentés szerint azok a helyek voltak fokozottan veszélyesek, és a rendőrség azoknak a bezárására tett javaslatot a látogatás alatt, ahová a rendszer eszményévé tett kétkezi munkások jártak szórakozni, mint például a Csepeli népbüfé vagy a Vasmű étterem. Az ötvenes években a közbiztonság nem javult és a nyilvánosházak felszámolása, a prostitúció illegalitásba kényszerítése sem szüntette meg az egyre virágzóbbá váló [popup title="titkos kéjelgést. " format="Default click" activate="click" close text=" Budapesten 1943-ban 3400 igazolvánnyal ellátott kéjnő működött. A világháború lezárását követően 1360 jelentkezett közülük az erkölcsrendészeti hatóságoknál, de létszámuk hamarosan 1200 körülire zsugorodott. Ezek az ismert kéjnők, a hivatásosok, jóval kevesebb gondot okoztak, mint azon társnőik, akik – kb. 10–12 000-en – titokban, nem adózva űzték az ipart. Ha visszaadták is az igazolványukat, előéletük miatt nehezen tudtak elhelyezkedni, és így sokukat újra és újra a régi szakmájába kényszerített a megélhetésük fedezése. Ezeknek a kéjnőknek a száma az internálótáborok 1953-as felszámolása után még tovább növekedett, és a velük szembeni fellépés egyik legnagyobb akadályát képezte, hogy a prostituáltakra vonatkozó kihágási rendeletnek nem készült végrehajtási utasítása. (Magyar hétköznapok Rákosi Mátyás két emigrációja között, 1945–1956. Összeáll. és szerk. BOTOS János [et al.] Bp., 1988. 137.)"]

A mostoha munkássors tükröződik vissza ebben a dokumentumban is, de az is, hogy a propaganda ellenére az élet tovább nyüzsgött a vendéglátó- és szórakozóhelyeken. Annak ellenére, hogy az államosítások során megbízható vállalatvezetőket helyeztek ki vagy néhány söntést és italboltot átalakítottak az akkor újszerűnek tekintett népbüfére, presszóra és kisvendéglőre, a közönség notórius, javíthatatlan maradt. Ezt szemlélteti például a belvárosi és a budai kávéházakról, azok közönségéről, polgári szokásainak (pl. kártyajáték) további gyakorlásáról írt jelentések is:
„Dunakert kávéház. (Apáczai Csere János u. 4.) Erkölcsrendészetileg és üzérkedés tekintetében fertőzött helyiség. Sok külföldi fordul meg benne. Közönsége: fővárosi jampecok és polgárok, önálló kereskedők, kisiparosok, tisztviselők.
[...] Dunakorzó kávéház. (V. Molotov tér 3. [ma a Vigadó tér]) Ez a helyiség elsősorban a fővárosi kártyások kedvelt gyülekezőhelye. Ide járnak még a fővárosi polgárság és az ehhez hasonló rétegek.
[...] Lánchíd espressó [!]. (I. Fő u. 2.[ill. Clark Ádám tér sarka]) Ez a helység bűnügyileg kevésbé fertőzött, botrányok nem történnek, a környékbeli budai polgárság kedvelt találkozóhelye.

De vajon miért kellett az iratnak szigorúan titkosnak, és különlegesen fontos besorolásúnak lennie, valamint személyesen, Piros László akkori belügyminiszterhez szólnia? Ennek oka minden bizonnyal egy kiemelt politikai vezető védelmének a megszervezése volt. Sok találgatás merült már fel Hruscsov 1955-ös titkos budapesti látogatásáról. A dokumentumból ugyan nem derül ki a látogató vendégek személye, valamint a látogatás konkrét időpontja, ám a nemzetközi eseményekből ez kikövetkeztethető. A jugoszláv konfliktus rendezése ügyében 1955. június 2-án este aláírták Belgrádban a szovjet és a jugoszláv kormány közös kiegyezési nyilatkozatát, majd ezt követően a szovjet küldöttség egy része másnap (június 3-án) Szófiába utazott, míg június 4-én Rákosi Mátyás és Hegedűs András vezetésével egy magyar küldöttség Bukarestbe látogatott. A napilapokban megjelent híradások szerint az aláírást megelőzően, a Hruscsov vezette kormányküldöttség (tagjai:

Anasztaz Ivanovics Mikojan, Dmitrij Trofimovics Sepilov, Andrej Gromiko) már Jugoszlávia területén Bledben, Brioni-szigetén, majd Rijekában (Fiume) tárgyalt. Feltehetően páran a szovjet küldöttségből a dokumentum szentesítése előtt teljes titoktartás mellett villámlátogatást tettek vagy legalábbis terveztek Budapesten, hogy a kialakult helyzetről egyeztessenek a magyar vezetőkkel. A rejtélyes látogatásról a sajtóban nem jelent meg semmiféle hír, és a Politikai Bizottság anyagai között nem lelhető fel ezzel kapcsolatos intézkedés. Már pedig ha ez a látogatás megvalósult, akkor a PB üléseinek jegyzőkönyveiben szerepelnie kellene. A közölt dokumentumok azonban a látogatás megvalósulásától függetlenül is érdekesek, hiszen jellemzik a korszak rendőri szerveinek magatartását a vendéglátás intézményeivel, valamint közönségükkel szemben. Másrészt - igaz kizárólag a saját szemszögükből -, de utalnak a korabeli vendéglátóhelyek jellegére és vendégkörére. A hatóság ilyen ideológiai színezetű megközelítésében nyilván az is közrejátszott, hogy igyekeztek megfelelni a felsőbb politikai vezetés elvárásainak. Egyrészt a belügyi szervezetek saját működésük eredményességét (is) igyekeztek alátámasztani jelentéseikben, ami az ilyen és hasonló források kezelését illetően feltétlenül kiemelendő. Ha nem volt „ügy", feltárandó ellenséges tevékenység, a politikai vezetés kétségbe vonhatta a szervek „éberségét". Ezért ezeket belülről, mesterségesen is gerjesztették igazolván ezzel saját működésük hasznosságát és létjogosultságát, valamint elhivatottságukat a rendszer iránt. A közölt dokumentumok is arra utalnak, hogy mennyire eltúlozták az egyes kocsmák látogatóinak, közönségének szerepét, illetve veszélyességüket egy ilyen látogatás alkalmával.

Másrészt azt sem felejthetjük el, hogy a vendéglátásban nagyon sok alkalmazott/vezető a belügyből érkezett, mivel ez egy kiemelt fontosságú területnek számított a belső elhárítás, hírszerzés számára.

Nem lehetett véletlen egybeesés azonban - és figyelemelterelésnek is jól jöhetett - a KOMSZOMOL küldöttségének látogatása június 1-jén Budapesten, amelyről a sajtó is hírt adott. Védelmük nyilván nem igényelt ekkora óvintézkedést, ráadásul a küldöttség nem is a tököli katonai repülőtérre érkezett, hanem

Kérdés, hogy miért tartották ekkora titokban ezt a kiemelt fontosságú eseményt a közvélemény előtt?

A budapesti találkozóra május 31-e és június 1-je között kerülhetett (volna) sor, mivel a dokumentumot csak május 30-án terjesztették fel a Belügyminiszternek. Már május 26-tól megkezdték a vendéglátóipari objektumokban az ellenőrzéseket. Ennek ürügyén kezdődött meg a bűnöző elemek felkutatása, némelyikük őrizetbe vétele és a vendéglők folyamatos ellenőrzése. A vendéglátás intézményeire a belügyi szervek mindvégig úgy tekintettek, mint lehetséges támadások kiinduló pontjára, terrorista elemek búvóhelyeire. Nem véletlen, hogy nyelvhasználatukban e vendéglátóhelyeket ellenséges, katonai objektumként nevezték meg, közönségüket általános kategóriákba sorolták, és a kiskereskedőket, kisiparosokat pedig összekapcsolták az üzérkedéssel és az orgazdasággal. A jelentésben szereplő illegális üzletlakásokról és az ezeket működtető kereskedőkről és iparosokról tudtak, nyilvántartást vezettek, de mégsem számolták föl tevékenységüket. Javarészt iparengedélyüktől megfosztott, valaha önálló iparosok, kereskedők kényszerültek ily módon (gyakran főállásuk mellett) mellékjövedelemhez jutni az ötvenes években, az államosított szolgáltató vállalatok ugyanis képtelenek voltak kielégíteni a lakosság igényeit.

Nem lehetett közömbös a látogatás politikai kockázatának megítélésében az sem, hogy 1955. május 25-én került sor a Varsói Szerződés törvénybe iktatására, kodifikálására. Ennek kapcsán a vendéglőkben, a kocsmákban előforduló provokatív megnyilvánulásokról, a szovjetek jelenlétét kritizáló megjegyzésekről sok példát olvashatunk, elsősorban alkoholos befolyásoltság alatt elkövetett izgatás vagy garázdaság bírósági tárgyalásainak

A bűnügyi fertőzöttség, azaz a szokásos bűnözök megfigyelésén és lajstromba vételén túl, az ellenőrzéseket az összes nagyobb fővárosi vendéglátóhelyre is kiterjesztették. „Az útvonal-biztosításon kívül a folyó hó 26-tól június 1-ig bezárólag a főváros területén külön terv szerint az összes vendéglátóipari objektumokban az éjszakai és a nappali órákban ellenőrzéseket tartunk. [...] Az ellenőrzés célja: a fővárost megtisztítani a csavargó, bűnöző és huligán elemektől, valamint a titkos, keresetszerű kéjelgésből magukat fenntartó nőktől. Az ellenőrzés kiterjed - a nappali órákban - a szokásos üzérekre, spekulánsokra, akik különböző eszpresszókban és egyéb szórakozóhelyeken rendszeresen megtalálhatók. Az ellenőrzést a központi és kerületi osztályok végzik. A központi osztályok a főváros legfertőzöttebb és legnagyobb, mintegy 75 vendéglátóipari objektum ellenőrzését végzik hat brigáddal. A kerületek saját területükön a kisebb vendéglőket és italboltokat ellenőrzik."

Sajnos, a főváros legfertőzöttebb és legnagyobb, mintegy 75 vendéglátóipari egységét a jelentés nem nevezte meg. Az mindenesetre szembetűnő, hogy a legfertőzöttebb lebujokat, mint például a Marx (Nyugati) téri Népbüfét (volt Ilkovics), vagy a jelentésben is említett főként munkások által látogatott kocsmákat egy kalap alá vették a Gundellel vagy az Abbáziával.

A szokásos bűnözőtípusok az egyes kerületekben (körzetekben) jellemzően más és más társadalmi csoportosulásához kötődtek. A fehér és a kékgalléros bűnözők tekintetében szembetűnően elválik a külváros és belváros alvilága. Míg a többségében munkások lakta Csepelen (XXI. ker.) és a Ferencvárosban (IX. ker.) fajsúlyosabb, erőszakosabb bűncselekmények elkövetőit (betörőket, tolvajokat) regisztráltak, addig a belvárosban (V., IX.) egyre inkább a valutázó, csaló, orgazda elemek kerültek a hatóságok látókörébe. Csepelen: álkulcsos betörő, járműtolvaj, öt tolvaj, falbontó betörő. A IX. kerületben: álkulcsos betörő, két járműtolvaj, két orgazda, zsebtolvaj, csaló, tolvaj. Az V. kerületben: két valutázó, orgazda, izgatással vádolt személy, csaló és két tolvaj. Budán (I. és XII. ker.): bemászó tolvaj, államellenes szervezkedésért, tiltott határátlépésért nyilvántartott személyek. A XII. kerületben név szerint nem jelölt meg a dokumentum veszélyes bűnözőt, akinek tevékenységét az adott időpontban figyelemmel kellene kísérnie a hatóságoknak.

A belügyi szervek szerint a vendéglők, kocsmák egy lehetséges terrortámadás esetén tényleges kockázatot jelentettek. A hazai politikai vezetés, illetve a belügyi szervek félelme és gyanakvása óriási mértékű volt, ugyanis nem lehettek biztosak abban, hogy milyen reakciókat válthat ki egy kiemelt fontosságú kommunista vezető látogatása. Ezt bizonyítja a mozgósított állomány létszáma és a látogatás előtt jó pár nappal megkezdett megelőző intézkedések sora. „Az útvonalbiztosítást és azzal kapcsolatos megelőző intézkedéseket 128 fő operatív beosztott és 65 közrendvédelmi beosztott végzi. A megelőző intézkedéseket 1955. május hó 28-án, 12. h.-kor kezdjük meg [korábban a vendéglőkre vonatkozóan 26-a szerepelt]. [...] A biztosításhoz az alábbi létszám szükséges: Parancsnok (15 fő), beosztott tiszt (11), motoros (8), közrendvédelmi beosztott (173), közlekedési beosztott (64). Felhasználandó járművek: tehergépkocsi (11 drb.), személygépkocsi (3), motorkerékpár (11)."

Eddigi ismereteim szerint az ilyen látogatások során gyakorlatilag nem fordultak elő komolyabb incidensek. Az alább közölt iratokra a Budapest Főváros Levéltára BRFK anyagai között bukkantam. A helyesírási hibákat - kivéve a nyilvánvaló elütéseket - változatlanul hagytam, amelyeket korjelzőként megőriztem. Érdekesség, hogy a dokumentumban hányféleképpen írták le egy-egy vendéglátó üzlet nevét, kötőjellel, a helység típusa egyszer nagybetűvel, egyszer kicsivel szerepelt. A szerzői észrevételek szögletes zárójelben szerepelnek a szövegben.

A jelentésben jegyzetben jelöltem a vendéglők, kocsmák mai sorsát - már amelyiket azonosítani lehetett, mert azóta a tárgyalt útvonal egy része jelentős átalakulásokon ment keresztül. Amennyiben az olvasónak az említett vendéglátó egységek múltjával és jelenével kapcsolatban bármilyen emléke, története lenne, kérem, küldje el a szerkesztőség címére.
A helyiségek azonosításában nyújtott segítségéért ezúton szeretnék köszönetet mondani Ólmosi Zoltánnak, valamint T. Varga Györgynek.