Bevezetés

A második világháború küzdelmei nem kímélték meg a magyar fővárost sem. 1945 tavaszán, amikor a Vörös Hadsereg alakulatai bevonultak Budapestre, a főváros romjai elkeserítő látványt nyújtottak. Az elhúzódó ostrom rengeteg áldozattal járt, emberéletben, épületekben egyaránt óriási volt a veszteség. Az ekkor elszenvedett károk hosszú listáján szerepeltek a felrobbantott hidak is, amelyek maradványai szomorú mementóként árválkodtak a Dunánál. Amikor megindultak Budapest helyreállítási munkálatai, ezek sorában előkelő helyet foglalt el a hidak újjáépítésének terve, mivel a megbénult forgalom helyreállítása értelemszerűen rendkívül fontos volt. De a folyamatos közlekedés a két városrész, Pest és Buda között nem csupán gyakorlati jelentőséggel bírt. A hidak szervesen hozzátartoztak a megszokott városképhez, így egyfajta presztízst is jelentett, hogy minél előbb régi díszükben pompázzanak. Különösen így volt ez a legrégebbi - s talán legszebb - budapesti híd, a Lánchíd esetében, ezért a közlekedési tárca rövidtávú célul tűzte ki, hogy a hídnak az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc centenáriumára állnia kell. Annál is inkább fontos volt ez az időpont, mert nem csupán a forradalom századik évfordulója esett 1949-re, hanem a híd átadásáé is. Az avató ceremóniát akkor, 1849. november 20-án ugyan Julius von Haynau vezette mint Pest város újsütetű díszpolgára, de erről mélyen hallgattak az illetékesek akkor, amikor a közlekedési tárca óriási propaganda-hadjárattal már 1947-ben megkezdte az újjáépítés előkészületeit, különös tekintettel az ideológiai háttérre.

A széleskörű propaganda azzal vette kezdetét, hogy - utalva a kettős centenáriumra - nagy hírverés közepette 1947-ben létrehozták az úgynevezett 1848 tagú Lánchíd Bizottságot. A névsor önmagában felér egy korrajzzal, elég néhány nevet említeni ennek érzékeltetésére a politikusok közül delegált bizottsági tagokból: Bán Antal, Dinnyés Lajos, Dobi István, Erdei Ferenc, Gerő Ernő, Károlyi Mihály, Kéthly Anna, Ortutay Gyula, Rákosi Mátyás, Rajk László, Szakasits Árpád, Kádár János, Marosán György, Apró Antal, Nagy Imre, Losonczy Géza, Farkas Mihály, Bajcsy-Zsilinszky Endréné, Vámbéry Rusztem, Tildy Zoltán. De az élet más területén munkálkodó jelességek is helyet kaptak a bizottságban, ennek bizonyítására ismét néhány név: Csók István, Kodály Zoltán, Major Tamás, Andics Erzsébet, Fenyő Miksa, Szentgyörgyi Albert, Szekfü Gyula, Zilahy Lajos, Péchy Blanka, testületként a Magyar Cserkészlányok Szövetsége, Nagy Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, Márai Sándor, Zelk Zoltán, Somlay Artúr, Balázs Béla, Illyés Gyula, Heltai Jenő, Déry Tibor, Várkonyi Zoltán, Bajor Gizi, Gobbi Hilda, Szörényi Éva, Greguss Zoltán, Jávor Pál.

Létrejött az ún. Lánchíd Újjáépítési Alap is, amelyben az 1848 tagú bizottság reprezentatív tagjai kaptak helyet. 1947 decemberében a propaganda elérte csúcspontját, ekkor hirdették meg a Szilveszter a Lánchídért akciót. A Bizottság egyebek mellett értesítette az országos lapokat, így a Szabad Népet, hasonlóképp a rádiót is, hogy tegyék közzé az alábbiakat mint az akció lényegét: "A szórakozóhelyeken a Lánchíd javára minden számlára és minden jegyhez egy-egy forintot hozzászámolnak és a magánlakásokban megtartott szilveszteri mulatságok résztvevői is gyűjtenek az újesztendő első órájában egymás között a Lánchídért." Az akció valamennyi nyilvántartott vendéglátóipari egységet érintette, így értesítést kaptak a polgármesterek is, a befolyó összegek ellenőrzésével pedig megyei szinten a főispánokat bízták meg Az adományok mértékét szilveszterre az alábbiak szerint súlyozva állapították meg: a III. osztályú vendéglők 50 fillérrel, a II. osztályúak 1 forinttal, az I. osztályúak 2 forinttal, az osztályon felüliek pedig 3 forinttal számláztak túl minden felmerülő költséget december 31-én. Az akció hatására megnőtt az önkéntes adományok száma is, 1948 januárjában egymás után érkeztek a kisebb-nagyobb összegek a közlekedési tárcához, rendszerint azzal a fordulattal megfejelve, hogy "... a közlekedés újjáépítéséért folytatott szakadatlan harcot kívánjuk segíteni." A különféle vendéglátóhelyekről befolyt összegeket külön listákon összesítették a jelentések, így például tudjuk, hogy Budapesten a Fekete Bikában 34 forint, a Kis piszkosban viszont csak 5 forint jött össze a Lánchíd javára, de a Négy szürkében 52, míg a Makk hetesben 76 forint volt a bevétel, az előkelő Metropolban pedig kereken 700.

1948-ban újabb akcióba kezdett a közlekedési tárca: Gál György miniszteri tanácsos, a Lánchíd Bizottság titkára ezúttal arról értesítette a polgármestereket, hogy alumíniumplaketteket készítettek a Lánchíd újjáépítésének népszerűsítésére, és kérte a települések vezetőinek segítségét a plakettek értékesítésében. A sok lelkes hangvételű, igenlő válasz közül kirítt Szolnok városvezetésének levele, amely szerint Szolnok a számos gondja és a szűkre szabott teljesítési határidő miatt nem tud megfelelni a kérésnek. Gál György erre levélben fordult a megye főispánjához, Földi Istvánhoz, elpanaszolva a megyeszékhely engedetlenségét. A levél jellemző dokumentuma a régi és új határán mozgó változó világnak. Gál egyrészt teljes természetességgel írja le, hogy a revizionista "Nem, nem soha!" feliratú plakett szolgált mintául, míg a "Földi István úrnak, főispán" címzett levél megszólítása már ez volt: "Kedves Földi Elvtárs" Szolnok természetesen részt vett a plakettek értékesítésében...

Az ily módon is befolyt összegeknek köszönhetően az újjáépítés a megfelelő ütemben haladt és 1949 tavaszán már látnivaló volt, hogy a kívánt határidőre, azaz november 20-ára a híd készen fog állni az átadásra. 1949 augusztusában azonban egy komoly - ideológiai indíttatású - probléma merült fel az átadással kapcsolatosan: a Lánchíd pillérein látható faragott koronás címerek ügye. Még ez év nyarán történt, hogy több illetékesnek szemet szúrt a híd pillérein látható régi koronás címer. A Szabad Nép ezzel kapcsolatosan egy felháborodott olvasói levelet is kapott, amelyet aztán egyből továbbítottak a minisztériumhoz is. A levél írója arról számolt be, hogy a villamoson utazva arra figyelt fel, hogy két férfi, akik véleménye szerint pártonkívüli ügyvédek voltak, örömmel nyugtázták az újjáépítési munkálatokat, de különösképpen azt, hogy a címer tetejéről nem tüntették el a koronát. A képzavarokkal teljes levél így folytatódott: "Mindkettőnek szeme felcsillant az örömtől és ezzel elárulták azt, hogy él bennük a régi múlt visszatérésének sugara. ők még mindig abban bíznak, hogy minden jog és hatalom eredendŐ forrása a misztikus Szent Korona és nem a nép. Tekintettel arra, hogy reakció a Lánchídon lévő koronába is belekapaszkodik, azzal a kéréssel fordulok a T. Szerkesztőséghez, szíveskedjék megállapítani azt, hogy a címeren lévő korona akarva, vagy pedig akaratlanul került-e oda?"

A Lánchíd címereinek ügyében ezt követően tollat ragadott - a levél címzettje Rákosi Mátyás volt - az a Gerő Ernő is, akinek a véleménye, függetlenül az általa épp betöltött pozíciótól, mindig döntő súllyal esett latba. Gerő három megoldás lehetőségét vetette fel. Vagy maradjon minden úgy, ahogy van, esetleg csak a koronákat szedjék le a címerek tetejéről, vagy pedig cseréljék ki a címereket is. Gerő utóbbi megoldást támogatta, mondván, hogy "máris számos tiltakozó levelet kapott proliktól."

Nem meglepő hát, hogy a minisztérium 1949. augusztus 5-én utasítást adott, hogy a koronás címereket azonnali hatállyal el kell távolítani és a helyükre az új népköztársasági címert kell elhelyezni: "A kormányzat határozott kívánsága, hogy a Lánchíd pilléreinek felső részén lévő régi koronás címereket, amelyek kőből vannak kifaragva, leszedjük. A leszedett címerek helyébe az új magyar címert kell tenni. Az új címer az új alkotmánytervezetben kerül pontos meghatározásra."

Már másnap, 6-án tárgyalásra került a javaslat, amelyen részt vett többek között a Műemlékek Országos Bizotsága részéről dr. Gerevich Tibor, valamint Kiss Tibor, a Lánchíd esztétikusa (érthető volt a sietség, hiszen vészesen közel volt az átadás tervezett időpontja). A jegyzőkönyvben feltüntették, hogy Kiss - nyilván eléggé helytelenül - mit sem törődve az ideológiával, "esztétikailag vizsgálja a kérdést és hangsúlyozza, hogy a pillér műemlék jellegének fenntartása miatt nagyon felelősségteljes tervezéssel lehet csak megoldásra jutni." Az új címer elhelyezésére több változatot dolgozott ki a Minisztérium, ezek közül a Művészeti Tanácsnak kellett kiválasztania a végleges megoldást. A Művészeti Tanács azt javasolta, hogy a híd boltívének oroszlános zárókövét mindenképp hagyják meg, függetlenül a címercserétől, mivel az "integráns részét képezi a boltívnek". Ezzel kapcsolatosan nem kisebb személyiség, mint Kodály Zoltán ragadott tollat a Művészeti Tanács tagjai közül. Kodály az alábbiakkal érvelt: "Az oroszlánfős zárókő nem csupán díszítő elem, hanem a kapunyílás nyomatéka s ezt a gócot jelentőségteljesebbé teszi, úgy, hogy architekturai szerepe is van. Ez az oroszlánfő a megterhelés kifejezője. Nélküle a címer nyomaték nélkülinek és így erőtlennek hatna." Ezt a javaslatot el is fogadták és az új címer megmintázásával Pátzay Pál szobrászművészt bízták meg, aki a feladatot el is vállalta. A híd felújítása, amelynek tervét Sávoly Pál, Méhes György és Fáber Gusztáv készítette, s amelynek kivitelezését Széchy Károly és Palotás László irányította, zavartalanul folyt tovább, de, hogy az ideológiai és ehhez kapcsolódva a megnyitási ceremónia mennyire fontos eleme volt az újjáépítésnek, azt jól példázza, hogy 1949. november 12-én még mindig csak javasolt költségvetés létezett az átadás költségeivel kapcsolatosan. Az akkori adatok szerint az erre szánt összeg 240 000 forintra rúgott, de ebben benne volt a dísztribünök felállításától az emléklapok elkészítéséig minden, sőt az is, hogy az újjáépítésben résztvevő fizikai munkásoknak ebédet adjanak a megnyitó alkalmából. A kapkodó és megkésett költségvetés ellenére azonban 1949. november 20-án minden gond nélkül sor került az ünnepélyes átadásra, a Lánchíd ismét büszkén ívelt át a Duna fölött, pillérein az új címerrel, amely azonban - elődjéhez hasonlóan - nem kerülte el sorsát: a rendszerváltás után ismét a régi címer került vissza a főváros legrégibb hídjára.