Katonaállítás a 19. században

Ez az évszázad már szabályozottabb és ezzel együtt emberségesebb körülményeket hozott a katonáskodás terén. A szolgálati idő maximalizálása, a sorshúzásos rendszer bevezetése jelentős eredménynek tekinthető. Törvényben megjelenik a katonai alkalmasság és az életkor kérdése is. Az 1807. évi I. tc. 2. paragrafusban ezt olvashatjuk: „Az ujonczok fölvételénél nem a szép alakra és mértékre, hanem a testalkatra legyenek tekintettel, ugy, hogy az

Az országgyűlés határozta meg a népesség létszámához igazodó kulcsszámítás segítségével, hogy mely területről hány újonc állítását kell foganatosítani. Vallási alapon az izraeliták eleinte mentességet élveztek a katonáskodás alól, ennek megszüntetése II. József uralkodása alatt kezdődött meg. Az izraelitákat eleinte fuvaros szolgálatra osztották be, 1808-ban már törvényben is megjelenik a zsidók népességarányos hadkötelezettsége.

A toborzott katonák a kezdetekben örökös szolgálatra kötelezték el magukat; akit egyszer a hadsereg beszippantott, az haláláig, megrokkanásáig vagy időskori gyengeségéig ott is ragadt. A legtöbb évet szolgált katona címet Skultéty László (1738–1831) zászlótartó huszárnak adományozta az utókor. Félárvaként, 12 évesen kezdte katonai szolgálatát, több mint 80 évet töltött mundérban. Az eset ugyanakkor más szempontból is kivételesnek tekinthető, hiszen Skultéty nem fogadta el a neki 76 éves korában felajánlott obsitos (elbocsátó) levelet. Az obsitos levél megszerzésére rendszerint egyetlen módszer kínálkozott, tudniillik ha a katona maga helyett másvalakit állított. A szolgálati idő megállapítására először 1830-ban került sor, amikor a katonai szolgálatban eltöltött időt tíz évben maximálták.

Sorsvonás

A katonáskodás történetében lényeges változásnak és egyúttal érdekességnek is számít az ún. sorsvonásos módszer bevezetése, amellyel a szerencsére bízták a katonaköteles ifjak sorsát. A sorshúzás alkalmazásának kezdetéről eltérő információkat találunk. Törvényben először az 1840. évi II. tc. 3. paragrafus említi, Kölcsey azonban már 1830-ban így ír a

A sorshúzásos módszer lassanként a hadkiegészítés fő formája lett, bár a toborzás (verbuválás) és a kötéllel történő katonafogás, mely során a csavargókat gyűjtötték be, szintén tovább élt. „A sorsvonás előtt a számba jövő ifjakat először korosztályok szerint összeírták, majd ahányan voltak, annyi pálcikát vagy lapocskát készítettek, ezekből minden egyes legénynek húznia kellett. Utána mindazokat, akik a helységre kivetett létszámnál alacsonyabb számot találtak kiemelni, a sorozók elé vittek. Az alkalmatlannak minősítettek helyett küldték azokat, akik a húzott számok sorrendjében utánuk

A fent említettek ellenére a tehetősebb családoknak lehetőségük volt 500–1200 forint megfizetése ellenében más személyt állíttatni saját fiuk helyett. A befizető összeg jelentősen változott az ország különböző területein. A katonasors elsősorban a szegényebb néprétegeket, a jobbágyokat érintette még mindig, akik között a szegényes életkörülményeknek köszönhetően rendkívül sok volt a katonai szolgálatra alkalmatlan legény.

A szabadságharc évei

A toborzások eredményességét illetően a szabadságharc hozott kiemelkedő változást. Kossuth híres beszédének hatására, mely 1848. október 4-én hangzott el Szegeden, özönlöttek az ifjak katonának:

„Hazám fiai! Mondhatatlanul fontos az óra, melyben hozzátok szólok; talán éppen ebben az órában ütköznek vitéz seregeink az áruló csordáival. Ki tudja, mit hoz reánk ez óra? Győzelmet vagy veszteséget? – De győzzünk bár vagy veszítsünk, én Szeged népére mindenesetre számolok. A népre minden esetben szükségünk lesz; ha győzünk, hogy a győzelem gyümölcseit learassa; ha vesztünk, hogy a veszteséget győzelemmé változtassa.”

Az 1848. évi XXII. tc. a nemzeti őrsereg felállítását rendelte el meghatározott vagyoni helyzet teljesülése esetén a 20 és 50 éves kor közötti lakosság közül. Büntetett előéletű személy nem lehetett a nemzetőrség tagja, egyéb önkénteseket azonban szívesen fogadtak. A nemzetőrök maguk dönthették el, hogy lovas vagy gyalogos szolgálatot kívánnak-e vállalni.

A szabadságharc leverése után a honvédség ezen formája, összesen másfél évi dicsőséges működés után megszűnt. Önkényuralmi évek következtek a sorshúzással történő katonaállítás kíméletlenül szólította katonának az ifjakat.

Az 1868-as katonai törvénycikkek

1868-ban I. Ferenc József addig nem látott részletességgel három törvénycikkben, összesen 104 paragrafusban szabályozta a katonáskodást. (Lásd a 2. számú forrást!) A törvény értelmében az Osztrák–Magyar Monarchia fegyveres erejét a közös hadsereg, a haditengerészet, a (magyar) honvédség és a népfelkelés együttesen alkotta. A szárazföldi véderőt magába foglaló elemek tulajdonképpen három vonalat jelentettek. Az első vonalat alkotó közös hadsereg, mely három fő fegyvernemre oszlott (gyalogság, lovasság, tüzérség), volt az az erő, amelyik akár belső, akár külső ellenség esetén bármikor rendelkezésre állt. A második vonalat a honvédség képezte, melynek feladata háború esetén a hadsereg támogatása volt. A népfelkelés a harmadik vonalat alkotta, békeidőben csak papíron létezett, kizárólag vészhelyzetben volt mozgósítható, az ország haderejének végső megfeszítésével volt egyenlő. A három vonal közti szintkülönbség létszámban, fegyverzetben, megítélésben nyilvánult meg.

XL tc. a véderőről

 

3. sz. forrás 
Jelzet: MNL OL N 45 Lad. H, Ser. A, Fasc. 3. 1868: XL. tc. (részlet) - Regnicolaris levéltár, Archivum Regni, Privilegia recte articuli

A törvény gyakorlati alkalmazása során az ismeretlen helyen tartózkodó személyek nevére idézést állítottak ki. (Lásd a 4. számú forrást!)

4. sz. forrás 
Jelzet: MNL OL X 4295 Szentes B 616 - Mikrofilmgyűjtemény

Egyesek öncsonkítással igyekeztek elkerülni a hosszú katonai szolgálatot, a törvény őket plusz szolgálati idővel sújtotta. 1868. évi XL tc. 48. § „Minden hadköteles, a kire rábizonyul, hogy magát szándékosan megcsonkította, hivatalból sorozandó be a hadseregbe, s a törvényes sorkatonai szolgálat tartamán felül két évig tartozik szolgálni.”

XLI tc. a honvédségről

Ez a törvénycikk hozta létre az ötven esztendőn át fennálló Magyar Királyi Honvédséget (1868–1918). Gróf Csáky Károly honvédelmi miniszter így írt 1928-ban a honvédségről: „Másodrendű fegyveres erőnek szánták ugyan, de a magyarság lelkesedéséből és áldozatkészségéből a harcos csapatok legelsejévé fejlődve, a világháború minden csataterén barát és ellenfél legnagyobb tiszteletét vívta ki. A háborút befejező összeomláskor ez a honvédség is történelemmé lett.”

A honvédcsapatok legelső felállítását toborzással bonyolították le, a hadkiegészítés a későbbiekben sorozással történt. A honvédségbe besorozott katonák csak kivételes esetben, a törvényhozás külön rendelkezése esetén tartoztak a magyar korona országain kívül szolgálatot teljesíteni. A közös hadseregbe és a haditengerészethez a legalkalmasabb egyéneket válogatták be. Közvetlenül a honvédséghez csak azokat sorozták, akik a hadsereg létszámán felül találtattak alkalmasnak. A hadsereg és a honvédség között az ilyen jellegű különbség csak 1912-ben szűnt meg. A szolgálati nyelvben és ruházatban szintén eltérést találunk. A honvédség megalakulásakor két fegyvernemre tagozódott: a gyalogságra és a lovasságra, a honvédtüzérséget 1912-ben hozták létre.

XLII tc. a népfelkelésről

A népfelkelés rendeltetését az 1868. évi XLII. törvénycikk 3. §-a határozta meg: „A felkelés rendeltetése: a sorhadat és honvédsereget támogatni az által, hogy a harczszíntér előkészítésénél alkalmaztassék, az ellenséget minél több oldalról nyugtalanítsa és károsítsa, a közlekedést megszakítsa vagy helyreállítsa, akadályokat vessen, végre, hogy a küldöncz- és a hadi czélok által igényelt egyéb szolgálatokat teljesítse.” A népfelkelők mozgósítását az uralkodó rendelhette el, abban az esetben, ha az országot az ellenség közvetlen lerohanással fenyegette, vagy az idegen csapatok már a határokon belül tartózkodtak. A törvény értelmében a népfelkelésre 19 és 42 éves férfiak voltak kötelezhetők. A népfelkelés a védelem legvégső esetben alkalmazott mozgósítása volt a hadsereg és a honvédség támogatására. A népfelkelők ismertetőjele eredetileg egy nemzeti színű karszalagból állt, 1886-tól vezették be a katonai ruházatot, a nemzeti színű népfelkelő jelvény megtartása mellett.  A népfelkelést a véderő kiegészítő részének tekintették, bevetésére az I. világháború alatt került sor.

                                                                                       Garay Ákos festőművész

Sorozás

A sok kivételt tartalmazó rendszer helyébe 1868-ban az általános védkötelezettség lépett, amelyet minden testileg és szellemileg ép állampolgár személyesen tartozott teljesíteni. A törvény részletezi az állítási eljárást is. Az állítás során megmaradt a népességarányos sorozás, melyet a törvény minden év január 15. és március 15. közé eső időszakra írt elő, a tényleges szolgálati idő október elsejével kezdődött. Az év elején tartott fősorozást szükség esetén utósorozás egészítette ki. A sorozás alkalmával a legényeket három korosztályba osztották, az egy naptári évben születettek egy korosztályt alkottak. 1882-ben egy törvénymódosítás egy negyedik korosztályt is létrehozott, ezt azonban kizárólag abban az esetben alkalmazták, ha a kellő létszám az első három korosztályból nem jött össze. Az állítás mindig a legfiatalabb korosztállyal kezdődött. Az idő elteltével egyre csökkent a tényleges besorozás valószínűsége, a betöltött 36 éves kor felett végérvényesen elkerülhető volt a katonai szolgálat (a külpolitikai helyzet függvényében, népfelkelés esetén azonban még mindig számításba jöhetett valaki). 1868-ban már nem bemondásra állapították meg az ifjak személyazonosságát, illetve életkorát; a szükséges segédokmányok hitelességéért a községi elöljárók, illetve az anyakönyvvezetők tartoztak felelősséggel. A nősülést a harmadik korosztályból történő kilépésig miniszteri engedélyhez kötötték, a nősülésre való hivatkozás nem jelenthetett felmentést a katonai szolgálat alól. A jogosulatlanul nősülőket sorshúzás nélkül hivatalból besorozták, vagy pénzbírság megfizetésére kötelezték.

A sorshúzásra illetve az állításra kötelezettek saját költségen járultak a sorozóbizottság elé, ahol katonaorvos döntött alkalmasságukról. Az alkalmassági kategóriákat jogszabály írta elő. A következő öt kategória létezett: 1. alkalmas, 2. segédszolgálatra alkalmas (itt meg kellett jelölni a segédszolgálat jellegét is), 3. jelenleg alkalmatlan, 4. fegyveres és segédszolgálatra alkalmatlan, 5. minden szolgálatra alkalmatlan. A sorozás során megmérték a védköteles testmagasságát, a törvény előírása szerint az tekintették alkalmasnak, aki „legalább 59 bécsi hüvelyknyi testmagasság (155 cm, 1 bécsi hüvelyk= 2,63 cm) mellett a szükséges szellemi és testi képességekkel bír” (1868. évi XL. tc.) A sorozóbizottságok összetétele változatos, civilek (pl. alispán, polgármester, főszolgabíró, területileg illetékes orvos) és katonai képviselők, katonaorvos egyaránt képviseltették magukat. A sorozóbizottságok által alkalmazott minősítéseket központilag határoztákmeg: a) besorozandó, b) segédszolgálatra besorozandó, c) visszahelyezendő, d) fegyverképtelen, e) törlendő. Az alkalmassági kategóriákat illetve a minősítéseket azonban az állítási vezetésekor nem használták következetesen, eltérések tapasztalhatók az egyes területek között. Visszahelyezendő minősítést a kevésbé alkalmatlan személyek kapták, akik későbbi időpontban ismét sorozóbizottság elé kerültek. A fegyverképteleneket erődítési munkálatokra igénybe vehették, és háború esetén népfelkelőként behívhatók maradtak. Egyedül a törlendő minősítés jelentett végleges mentességet a katonáskodás alól. Ezek a személyek semmilyen formában sem voltak katonai célokra felhasználhatók, lemondott róluk a hadsereg.

Tisztképzés

Bár már az 1808. évi VII. tc. rendelkezett a Ludovika Akadémia alapításáról, a gyakorlatban csak 1872-ben nyitotta meg kapuit. 1897-ig ez volt a magyar honvédség egyetlen nevelő- és tisztképző intézete, ahol 14 és 17 éves kor közötti ifjak részesültek tiszti oktatásban. Az akadémia ezen túl felsőfokú végzettségű tisztek képzését is ellátta. 1897-ben már nyilvánvalóvá vált, hogy a Ludovika Akadémia nem tud kellőszámú tisztet nevelni, kiképezni a honvédség számára, így az átszervezés elkerülhetetlenné vált. A Ludovikát a bécsújhelyi Theresianum Katonai Akadémia mintájára magas szintű tisztképző intézetté alakították át, előkészítő intézményként pedig létrehozták a soproni főreáliskolát, valamint a nagyváradi és a pécsi hadapródiskolákat. A tartalékos tisztek az egyéves önkéntesek közül kerültek ki. Ez a lehetőség olyan fiatalok számára állt fenn, akik bizottság előtt adtak számot általános műveltségükről. A jelöltek a szolgálatot eleinte csak saját költségen teljesíthették, 1889-től lehetőség nyílt az államköltségen történő szolgálatra és zsoldfizetésre. A katonai képzőintézetek végzett növendékeit a katonai hatóságok által meghozott szabályok értelmében külön sorozták be. Azok a növendékek, akik díjmentes képzést kaptak a rendes szolgálati időn felül tartoztak szolgálni.

(Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest-képarchívum)