A katonai fegyelemtől a sztrájkig. A hadiipari munkásság helyzete az első világháború idején

 

Az elhúzódó háború és a növekvő veszteségek miatt egyre nehezebb volt egyszerre biztosítani az „emberanyagot" hadsereg és a hadigazdaság számára. 1918 elején, amikor a honvédelmi miniszter elrendelte a katonai szolgálatra kötelezett legfiatalabb korosztály, az 1894-tól 1899-ig született hat évfolyam felmentett tagjainak a behívását, felsorolták a kivételt képező bányákat, kohókat, gyárakat, s a szállító vállalatokat (MÁV, hajózási vállalatok), amelyek esetében az üzemvezetőség a felterjesztett kérelem és kimutatás alapján felmenthette a katonai szolgálat alól egyes alkalmazottait és munkásait. (Lásd az 2. számú forrást!)

Ausztriában a háború kitörése után a kormány a haditermelés érdekében egyes vállalatokat államilag védett üzemekké nyilvánított, ami elsősorban az alkalmazottak vállalathoz kötését szolgálta, s a fontos hadiüzemeket katonai irányítás alá helyezte. A magyar kormány kezdetben elutasította ezeket a lépéseket, később viszont, a munka-erőszükséglet változása miatt módosított politikáján. A kellő létszámú, fegyelmezett munkaerő biztosítása érdekében több kiemelt fontosságú vállalat munkásait, alkalmazottait kötötték a céghez, illetve helyezték katonai irányítás alá. Erre jogalapot adott a hadiszolgáltatásokról szóló 1912. évi LXVIII. törvénycikk, ami alapján a hadsereg szükségleteinek kielégítésére a lakosságtól személyi és dologi szolgáltatásokat lehetett megkövetelni, s a 4. § szerint az 50 év alatti munkaképes férfiakat üzemekben munkára lehetett kötelezni és katonai fegyelem alá lehetett vonni. A honvédelmi miniszter e törvény 18. §-a szerint a hadi szempontból fontos vállalatok tulajdonosait „üzemük folytatására" kötelezhette, illetve a vállalat irányítását személyzettel együtt átvehette. Az intézkedéssel a hatóságok meg tudták akadályozni, hogy a hadsereg ellátása szempontjából fontos üzemeket, birtokokat, gyárakat elhagyják az alkalmazottak, akik egyúttal katonai fegyelem alá lettek helyezve, s kötelesek voltak az üzemhez kirendelt katonai vezető parancsait teljesíteni. E vállalatok számára az állami hatóságok előírták, hogy mit termeljenek, termékeiket kinek és milyen áron adhatják el, ugyanakkor biztosították számukra, hogy a szükséges nyersanyaghoz, energiához, berendezéshez garantált áron jussanak hozzá, kijelölt szállító közreműködésével.

Közvetlenül a háború kitörését követően csak Weisz Manfréd csepeli gyárait, a lőszergyárat és a fegyvergyárat vonták a hadiszolgáltatásra kötelezett üzemek körébe, majd 1914 decemberében a Schlick-Nicholson gyárat, 1915-ben viszont ugrásszerű változás következett be, s az év végére már 263-ra nőtt az ide sorolható vállalatok száma. Általában maguk a tulajdonosok kérelmezték ezt, attól tartva, hogy vállalatuk hátrányos helyzetbe kerül. 1915 júliusában a hadiszolgálatra kötelezett vállalatok alkalmazottai és munkásai számára - megkülönböztetésül - elrendelték a nemzeti színű karszalag kötelező viselését. (Lásd a 3. számú forrást!)

Csakhamar kiderült azonban, hogy az 1912. évi törvény alapján hozott intézkedések nem elégségesek, ugyanis az újabb és újabb korosztályok behívása és frontra vezénylése fokozódó munkaerőhiányt okozott a hátországban. Ezért az 1914. évi L. és az 1915. évi XIII. törvény alapján bevezették az általános személyes szolgálatra való kötelezettséget, ami azt jelentette, hogy nemcsak az 50 év alatti férfiakat, hanem bárkit személyes szolgálatra kötelezhettek térítés ellenében közérdekből, korra, nemre való tekintet nélkül. Ezzel az állam számára lehetőség nyílt a nem katonaköteles korú állampolgárokat is munkára rendelni vállalathoz, gyárhoz vagy birtokhoz, nőket éppúgy, mint férfiakat. A férfimunkaerőben mutatkozó nagy hiány miatt ezen törvények alapján sok nőt foglalkoztattak a hadiüzemek, például lőszergyárak is. Hazánkban elsősorban a nagy munkaerőhiánnyal küzdő mezőgazdasági üzemekre és az élelmiszeripari ágazatokra volt jellemző, hogy a fenti törvények alapján igyekeztek biztosítani a maguk számára a szükséges munkaerőt. A két említett törvény alapján kötelezett, de a hadiszolgáltatási törvény hatálya alá nem eső munkásokra (a nem katonaköteles korú férfiakra, valamint a nőkre) a katonai fegyelmezés nem terjedt ki, velük szemben szükség esetén a polgári hatóságok jártak el. Azt követően, hogy a hadkötelezettség 1916 januárjában 50-ről 55 évre emelkedett, a férfiak munkára kötelezhetőségének korhatárát is felemelték 50-ről 55 évre, ami azt is jelentette, hogy az 50-55 év közötti férfiakat a hadiszolgáltatási törvény értelmében munkahelyhez köthették és katonai büntető hatalom alá vonhatták.

A munkaerő háborús „röghöz kötésének" és a katonai fenyítő hatalom alá helyezésének ausztriai és magyarországi gyakorlatában volt egy fontos különbség: míg az osztrák tartományokban a munkahelyhez való kötést és a katonai fenyítő hatalmat a nőkre is kiterjesztették, addig a Magyar Királyság területén - bár a hadügyminisztérium itt is

- ez nem következett be. Kivételt ez alól csak a két csepeli hadigyár jelentett, ahol 1917-től a nők kilépését is megakadályozták, mivel a nagy munkaerőhiány már a hadianyag-utánpótlást veszélyeztette. A budapesti nagyipari munkáslétszám emelkedésében mindemellett fontos szerepet játszott a nők foglalkoztatása: 1914 és 1917 között a vas-és fémiparban több mint 12 ezer fővel, a gépiparban közel kilencezer fővel nőtt a nők száma, akik zömmel frissen betanított munkások voltak. A hadiszolgáltatásra kötelezett üzemek száma közben folyamatosan emelkedett, 1917. október elején már 615 működött, egy évvel később pedig a számuk meghaladta már a kilencszázat.

A hadiiparra jellemző munkaerőhiány fokozottan éreztette hatását a bányászatban és a kohászatban. Már a háború első nagyobb ütközetei hatalmas emberveszteséggel jártak, s a bevonultatott szakmunkások és bányászok jelentős része már a háború elején elesett vagy fogságba került. A pótolhatatlan veszteség már bekövetkezett, mire a hatóságok felismerték, hogy a bányászok és a gyári szakmunkások milyen fontos szerepet játszanak a modern háborúban, amit méltán neveztek „anyagháborúnak." A gyárakban részben pótolni lehetett munkaerőt oly módon, hogy a munkapad mellé állíthatták betanított munkára a nőket, az idősebb korosztályt és a fiatalkorúakat, de a bányákban, ahol erős férfikezekre volt szükség, ez a lehetőség kevésbé adatott meg. Ezzel magyarázható, hogy a háború alatt a bányászat, ahol 1914-1915-ben drasztikusan csökkent a munkaerőlétszám, az erőfeszítések dacára képtelen volt növelni a termelését, szemben a hadiipar egyéb ágazataival.

A bányák munkaerőpótlásukat elsősorban népfölkelő munkásosztagokból fedezték, de ezt a megoldást alkalmazták néhány nagyvállalat esetében is, főleg azokban, ahol nehezebbnek ítélték a rend fenntartását. A honvédelmi minisztérium főként a sorozáskor segédszolgálatra beosztott munkásokból, továbbá katonai szolgálatra alkalmatlannak minősített szakmunkásokból szervezett népfölkelő munkásosztagokat, s azokat katonai parancsnok alá rendelve bányaüzemekbe, illetve gyárakba vezényeltettek. A honvédelmi miniszter rendelkezett az osztagok felállításának módjáról, szervezetéről, felszereléséről, a magatartási szabályokról és az illetményekről. (Lásd a 4. számú forrást!) Minden osztaghoz tartozott a munkásokon kívül egy karhatalmi feladatokat ellátó ún. keretosztag, mely két részből állt, egy csendőr, valamint egy katonai karhatalmi osztagból. A keretosztagokat katonai parancsnok vezette, akit a frontszolgálat alól felmentett tisztek közül jelöltek ki. Az Osztrák-Magyar Államvasút Társaság Krassó-Szörény megyében levő bányái és üzemei számára kiadott honvédelmi miniszteri rendelkezés szerint szerb és román nemzetiségű legénységet nem oszthattak be keretosztagokba, mert a szerbeket és a románokat nem tartották eléggé megbízhatónak. (Lásd az 5. számú forrást!).

A keretosztagok feladata a rend és a fegyelem fenntartása volt az üzemekben. A fegyelmezetlen, „munkakerülőnek" minősített személyeket bevonultathatták, a „bujtogatókat" pedig a csendőr osztag letartóztathatta. A katonai parancsnok bérvitába, munkaviszonnyal összefüggő kérdésekbe nem avatkozhatott bele. A népfölkelő munkásosztagokhoz tartozó katonai szolgálatra kötelezett munkásoknak népfölkelő esküt kellett tenniük, melyben felesküdtek a királyra és a törvényekre, és esküjükben fogadalmat tettek az elöljáróknak való engedelmességre is. (Lásd a 4. számú forrást!) A munkásosztagokba a hadiszolgáltatási törvény alapján beosztották az üzemben dolgozó nem hadköteles férfiakat és a szolgálat alól felmentetteket is, de nekik nem kellett letenni a népfölkelő esküt.

1917. október 1-én az hadiszolgáltatásra kötelezett 615 üzem összesen közel félmilliós munkáslétszámmal rendelkezett, melyből 257 ezer főre rúgott a vállalatok alkalmazásában álló férfimunkások száma, közel 70 ezer főre pedig a női munkások

. További 85 ezer főt jelentett a katonai szolgálat alól felmentett, munkakörükben meghagyott munkások száma, 46 ezer volt a hadiipari munkára vezényelt katona (nagyrészt népfölkelő munkásosztagba szervezve), s 41 ezer főt tett ki a hadiüzemekben dolgoztatott hadifoglyok száma. A háború utolsó évében olyan nagyfokú volt már a szakmunkáshiány a gyárakban, hogy általános rendelkezés született arról, hogy a 32 évnél idősebb szakmunkások a frontvonalról is visszabocsájtandók.