Hibaüzenet

  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet.hu/public/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet.hu/public/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).

A Ludovika Akadémiától az agyagkatonákig

Lengyel Alfonz 1957. évi segítségkérő levele Habsburg Ottóhoz

„Bűnös mindenki, aki most ebben a történelmi sorsdöntő helyzetben nem ezt keresi, hogy kizárólag csak olyan kérdéseket vessen fel, mely az ország felszabadítását célozza. Természetesen vannak olyan személyek, akik a magyarországi kommunizmus megszilárdításában oly módon tevékenykedtek, hogy önmagukat, ezen tevékenységükkel kizárták a parlamentből. Ezekkel sem kell vitázni, mert személyüket még arra sem méltatom, hogy szóba álljunk velük."

Az 1956-os forradalom és szabadságharc után mintegy kétszázezer magyar távozott az országból, összetételük rendkívül vegyes volt. 1956-ban nemcsak azok távoztak, akik részt vettek a forradalmi eseményekben, hanem azok is, akik kilátástalannak ítélték helyzetüket és féltek a bebörtönzéstől és az üldöztetéstől. Az '56-os emigránsok előtt két lehetőség állt: vagy beilleszkednek, vagy új szervezeteket hoznak létre.

Az 1956-os emigránsok megjelenése után a Magyar Nemzeti Bizottmány felbomlott, s helyette 1957 elején, Strasbourgban létrehozták a

, majd Amerikában a . A különböző országokban tevékenykedő emigráns szervezetek között növekedtek az ellentétek. A kommunista belügyi szervek már a Rákosi korszakban is kísérleteztek az emigráns szervezetekbe való beépülésre, s bár a forradalom szétzilálta a magyar hírszerzést, 1956 után azonban hamarosan újjászervezték a szolgálatot. A nagyszámú országot elhagyó emigráns között a Kádár-rendszer által megbízott kémek vagy provokátorok is kijutottak, és nem egy esetben előfordult, hogy e megbízottak beépültek az emigráns .

A magyar emigrációs szervezetekben és pártokban több olyan beépített ember dolgozott, akik rendszeresen beszámoltak a magyarországi belügyi szerveknek az adott emigrációs szervezet munkájáról, terveiről, elképzeléseiről. Ennek megfelelően viszonylag pontos képe volt a magyar belügyi hatóságoknak az emigrációs szervezetek működéséről, s meg is tettek mindent azok gyengítésére. Egyértelmű volt tehát, hogy a régebben kint lévő emigrációs csoportok már kezdettől fogva igyekeztek kiszűrni kisebb-nagyobb sikerrel azokat a személyeket, akik munkára, netán segítségért jelentkeztek náluk. Ezért történhetett meg, hogy Habsburg Ottó trónörökös is titokban próbált értesüléseket és információkat szerezni a hozzá segítségért fordulóktól.

Lengyel Alfonz

 Habsburg Ottó

Lengyel Alfonz már Ausztriában, majd Amerikában is tájékozódott a magyar emigránsok helyzetéről. Megállapította, hogy az „igen siralmas képet nyújt", s megértette, hogy a nyugati világ miért nem adott támogatást akkor, amikor az államok életében „szokatlan módon próbálta kivívni a magyar nép szabadságát". Leírja, hogy az 1956 után emigráltak számára „az egyedüli megoldás a magyar emigráció újjászervezésére csak az emigrációs parlament megalkotása lenne", melyben helyet kapnának a magyar nép által megválasztott országgyűlési képviselők emigráns része és valamennyi emigrációs képviselet vezetője. A parlament a lehető legszélesebb magyar képviselet lenne, és az a fórum, mely mindenkit magában foglalna, hiszen itt „jól megférne minden irányzat", már csak azért is, mert a parlamentnek az a célja és rendeltetése, hogy „a társadalom minden rétegének szócsöve legyen". Ezzel ki lehetne vonni a szelet a vitorlákból, és nem egymás „marásából elégülnek ki". Véleménye szerint „nagyon sok vitatható pont van", melyeket az ország teljes felszabadulása utáni időszakra kellene tenni, és ezeket a kérdéseket „otthon kell megvitatni, de ott is a demokrácia adta játékszabályok keretén belül". Megállapítja, hogy „Bűnös mindenki, aki most ebben a történelmi sorsdöntő helyzetben nem ezt keresi, hogy kizárólag csak olyan kérdéseket vessen fel, mely az ország felszabadítását célozza". Levelének első részében kéri Habsburg Ottót, hogy vizsgálja meg ezeket a kérdéseket, és ha alkalmasnak találja a magyar emigrációt az újjáalakulásra, akkor támogassa azt.

Levelének második részében leírja, hogy jelenleg a Politikai Foglyok Világközpontjának megalakításával foglalkozik. Jelzi az anyagi gondokat, s leszögezi, hogy „még annyi pénzünk sincsen, hogy bélyeget vegyünk a leveleinkre". Lengyel Alfonz fontosnak tartja ezt a szövetséget, mert ezen keresztül vehetik fel a kapcsolatot a világ különböző, politikailag üldözött szervezeteivel. Ugyanilyen fontosnak tartja a kapcsolatok felvételét a távol- és közel-keleti államok hasonló szervezeteivel, mert „meg kell értetnünk ezekkel a népekkel, hogy helytelenül cselekedtek, amikor a szovjet gyarmatosítás ellen küzdő magyarság ellen szavaztak az ENSZ-ben. Kiemeli, hogy fel kell világosítani ezeket a népeket „a most még előttük más köntösben járó szovjet igazi arcáról". Minderre pénzt kellene szerezni az amerikaiaktól, hiszen „abból Amerikának is haszna van, mert amilyen mértékben elfordulnak ezek a népek a Szovjetuniótól, pontosan olyan mértékben lehet őket megnyerni Amerika számára". Rendkívül fontosnak tartja mindezek megoldását, mint „olyan kérdések feszegetését, mely csak arra alkalmas jelenleg, hogy megossza a magyarságot".

Levelének befejező részében kéri Habsburg Ottót, hogy barátai és ismerősei körében szervezzen tiltakozási akciót

zirci apát ismételt bebörtönzése ellen, akit Grősz kalocsai érsek elleni perben egyszer már bebörtönöztek, és csak a forradalom és szabadságharc alatt helyezték feltételesen szabadlábra. Beszámol a Grősz kalocsai érsek elleni per egyes részleteiről, majd leszögezi, hogy az koholt vádak alapján történt. Ismételten védelmébe veszi az apátot, akit „a Kádár banditák ismét visszahurcoltak a börtönbe".

A levél olvasása során felmerül bennünk a kérdés: vajon miért érdekes ez a Habsburg Ottó trónörökösnek írt levél? Véleményünk szerint azért, mert rávilágít egy olyan kérdésre, amely az 1956-os forradalom és szabadságharc után az emigrációban élők számára központi problémának számított, nevezetesen az, hogy kiben bízhatnak meg a régebben kint élő magyar emigránsok.

Forrásközlésünk célja, hogy köszöntsük a XX. század egyik jelentős régészét, aki az üldöztetések alatt többször is újra felállt, új életet kezdett, és hosszú élete során olyan életművet tett le, ami példaként áll a későbbi generációk számára.

A fenti képet Szenti Tibor: Lengyel Alfonz. A Világpolgár című írásából vettük át. (http://www.szenti.com/lengyel.shtml Letöltés ideje: 2013. október 24.)

Ezen a napon történt február 28.

1957

Az Úttörő Központ kommunista frakciójával folytatott megbeszélésen kiderült: a többség nem híve az egységes szervezetnek, félnek a KISZ-...Tovább

1994

Az ENSZ által Bosznia-Hercegovina fölött elrendelt tiltott repülési zónában a Szövetség repülői lelőnek – a tilalmat megsértő – négy harci...Tovább

1997

Budapesten kitör a „Postabank-pánik”.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – II.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg egy másik művében –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának fő témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 6. szám első írásának szerzője, Tóth Judit azt mutatja be Tótkomlós példáján keresztül, hogy miként zajlottak le a Rákosi-korszakban a mezőgazdasági versenyek, és azok milyen szerepet töltöttek be az 1950-es években. Katona Klára rendőrségi iratok segítségével illusztrálja, hogyan élte meg a parasztság a konszolidálódó Kádár-rendszerben a téeszesítés befejezését. Tóth-Bartos András a magyar kormány 1940–1944 közötti észak-erdélyi birtokpolitikáját jellemzi, kiemelve, hogy a fő cél az erdélyi magyarság gazdasági pozíciójának megerősítése volt. Az ArchívNet alapvetően 20. századi, ritkább esetben a 19. század második feléből származó forrásokat közöl, ezúttal azonban kivételt teszünk Hegedűs István 18–19. századi forrásokat feldolgozó írásával. E dokumentumközlés ugyanis rávilágít a 20. századi magyar agrárkérdés történeti előzményeire. Nem kapcsolódik a tematikához, de érdekfeszítő a szám utolsó két írása is: Cseh Valentin a csepeli kikötőkomplexum működésének első időszakát vizsgálja, míg B. Stenge Csaba a Németországot megszálló amerikai csapatok és a menekült magyar nők kapcsolatának 1945 nyarán keletkezett verses emlékét idézi fel.

Budapest, 2019. december 20.

A szerkesztők