"Aki nincs ellenünk, az velünk van"

Emigráns magyarok levelei 1962-ből

A pártközpont rendszeresen küldött az emigráció tagjainak különféle brosúrákat, szóróanyagokat. A külföldre szóló propagandához a Magyar Rádió Szülőföldünk című, rövidhullámon sugárzott adása is hozzájárult. Az itt közölt dokumentumoknak az adja az egyik érdekességét, hogy mindenki személyre szóló kísérőlevelet kapott a Szülőföldünk levélpapírján. Az MSZMP VIII. kongresszusának (1962. november 20–24.) irányelveit küldték meg 285, emigrációban élő magyarnak, kérve véleményüket, de csak 23 személy válaszolt. A válaszok sokfélesége jelzi a megszólítottak anyaországhoz való viszonyát.

Havas Gábor  

Havas Gábor MSzPE ellenes szoc. Dem.
Csoport egyik vezetője, az IBFG bécsi
Irodájának alkalmazottaja

Igen tisztelt Főszerkesztő Úr!                Wien, 1962. október 18.

Köszönettel vettem f. hó 2-i b. levelét és annak mellékletét. Noha a magyar sajtó útján részletesen értesültem az MSZMP kongresszusi irányelveiről, nem különben a "személyi kultusz éveiben a munkásmozgalmi emberek ellen indított törvénysértő perek lezárásáról", a küldött füzet ismereteimet e téren kiegészítette.

Főszerkesztő úr arra kér, hogy közöljem Önnel evvel kapcsolatos észrevételeimet és elgondolásaimat. Feltételezem, hogy itt a súlyt a "törvénysértő" perek liquidálásának kérdésére szíveskedik helyezni, hiszen az otthoni "káderlapjaimból" kitűnik, hogy jómagam is 37 hónapig élveztem az u. n. személyi kultusz áldásait lealázó és embertelen körülmények között a kistarcsai internálótáborban.

Nem is hiszem, hogy Főszerkesztő úr azt várná el tőlem, hogy fenti határozat meghozataláért meghajtsam az elismerés zászlóját a Központi Bizottság előtt, amit annál kevésbé tudok megtenni, hiszen kevés kivétellel ma ugyanazok hozták ezt a döntést, akik annak idején, ha más pozícióból is, feltétel nélkül tömjénezték "hazánk szeretett vezérét és bölcs tanítómesterét" Rákosit és társait

Mindenek ellenére azonban nagy haladás a szocialista humánum útján, hogy ilyen határozat egyáltalában megszülethetett. Még nagyobb volna azonban magyar szempontból ennek az értéke, ha nem kellett volna e téren előbb a szovjet pártnak jó példával elől járnia, hanem a magyar kommunisták saját emberségükből és szocialista igazságérzetükből kifolyólag jöttek volna rá arra, hogy mozgalmukat szadisták és tömeggyilkosok kompromittálják.

Minket, 56-os emigránsokat, akik a munkásmozgalomban éltünk, harcoltunk a fasizmus ellen és saját, de tisztességes elképzelésünk szerint igyekeztünk a dolgozó népért és az országért dolgozni, szeretnek ma otthon hazaárulóknak és osztályellenségnek beállítani. Talán éppen Ön, aki mint a Szülőföldünk főszerkesztője számtalan levelet kap külföldön élő magyaroktól, fog nekem igazat adni, amikor kijelentem, hogy mi sem hazánknak, sem pedig a magyar munkásosztálynak, melynek része vagyunk, nem vagyunk az ellensége vagy éppen árulója. Ellenkezőleg mi vagyunk azok, akik várva-várjuk azt az időt, amikor félelem és bizalmatlanság nélkül hazamehetünk egy olyan hazába, ahol kimondhatjuk véleményünket akkor is, ha az történetesen a Pártéval homlokegyenest ellenkezik, ha publikálhatjuk demokratikus elgondolásainkat akkor is, ha azok a leninista dogmáktól eltérnek. Ezt itt nyugaton leegyszerűsítve úgy hívják, hogy szólás- és gondolatszabadság.

Hosszú volna az Ón által inspirált gondolatmenetemet részletekre kiterjeszteni már csak azért is, mert azokkal Ön, igen tisztelt Főszerkesztő Úr, ex officio nem érthetne egyet. Ön kommunista és én tisztelem meggyőződéséért. Én szociáldemokrata vagyok és én is szeretném, ha az Önénél nem kevésbé tisztességes meggyőződésemért otthon nem tartanának "munkásárulónak", "hazaárulónak", vagy épen mint Kistarcsán "fasiszta disznónak".

Kádár János egyik beszédében azt mondta: "Aki nincs ellenünk, az velünk van." Miért nem mondta ezt már 14 évvel ezelőtt? Igaz, hogy ahhoz jó adag bátorság kellett volna, de milyen sok katasztrófától kímélte volna meg az országot! A rekriminációk azonban értelmetlenek. Mi mindenesetre örömmel és megelégedéssel látjuk, hogy otthon a megnyugvás és belső megbékélés hajnala dereng. Az ország függő helyzetét tekintve mi nem is várhatunk többet. Teljes szívvel reméljük azonban, hogy ha világpolitikai síkon is bekövetkezik a békés egymás mellett élés lehetősége, és azok a nagy hatalmak, melynek hazánk csak egy kis, de sokat szenvedő függvénye, közös nevezőre jutnak a világot állandó remegésben tartó kérdésekben, úgy le fognak omlani azok a mesterségesen emelt falak, melyek ma még elválasztják a magyart a magyartól, a szocialistát a szocialistától és hazánkat a világ másik - nem jobb és nem rosszabb - felétől.

Addig is azonban szívből kívánjuk, hogy folytatódjék az a fejlődés határainkon belül, melyet szociális, kulturális és emberi relációkban innét kívülről már most is megfigyelhetünk. Ehhez természetesen elengedhetetlenül hozzátartozna az a gesztus is, melyet a kormány a forradalmi eseményekért még mindig börtönben tartott úgynevezett ellenforradalmárok, munkások, írók stb. szemben gyakorolni hivatott volna. Engedjék végre szabadon ezeket a reményeikben csalódott, sokat szenvedett és megtört embereket!

Szeretném remélni, hogy legalább ebben a kérdésben nem divorgálnak nagyon véleményeink! Nem contradictio in terminum azonban az, hogy nekünk, akik végeredményben azért kerültünk börtönbe, mert nem értettünk egyet és harcoltunk a stalinizmus és annak a hazai satrafái és politikája ellen, ma megbocsátanak, sőt rehabitálnak és azokat, akik ugyancsak az embertelenség, elnyomatás és nyomor ellen álltak ki, börtönben tartják?

De úgy is tehetném fel a kérdést, hogy cui prodest? Egy kormány, egy politikai rendszer és egy ország jó hírnevének sohasem használt még a politikai foglyok serege. Arra gondolni pedig, hogy ez a párszáz megviselt, megtört ember szabadlábon veszélyt jelentene a rendszerre - azt hiszem, a legnagyobb badarság lenne.

Elnézését kérem, igen tisztelt Főszerkesztő úr, hogy ennyire elszaladt velem az írógép, pedig eredetileg csak a küldött füzetet kívántam megköszönni.

Befejezésül egyetlen kérésem volna, éspedig hogy soraimat sem a Szülőföldem adásaiban, sem máshol ne publikálja és engedje meg, hogy e szerény kérésem teljesítéséért cserébe az én őszinteségemért eleve is természetesnek vegyem.

Remélve, hogy adandó alkalommal igen tisztelt Főszerkesztő urat Bécsben személyesen is megismerhetem, kérem, fogadja megkülönböztetett tiszteletem kifejezését.

Havas Gábor 

 

Ezen a napon történt november 28.

1909

Ünnepélyesen felavatták a budapesti József Nádor Műegyetem épüle-teit.Tovább

1924

A Ruhr-vidéket elhagyják az utolsó megszálló francia és belga csapatok is.Tovább

1943

Teheránban találkozik Franklin D. Roosevelt, Winston Churchill és Joszif Sztálin.Tovább

1960

Mauritánia deklarálja függetlenségét Franciaországtól.Tovább

1971

Az anglikán egyház történetében először avatnak nőket pappá.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

 

Diaszpórák, személyes sorsok

 

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.

A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.

Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést

 

Budapest, 2020. szeptember 14.

 

A szerkesztők