Egy „MUK-kanás”

Kődobálás Münnich Ferenc házánál 1957. március 15-én

„Jelentem, hogy folyó hó 15-én 17 órakor Münnich elvtárs lakásánál – II. Barsi u. 10. – kb. 12 8-14 éves korban lévő gyerekek [!] megdobálták a házat kővel. Véleményem szerint helyesen járt el az őr, hogy nem lőtt, mivel az utcában sok békés járókelő sétált. Én úgy értékelem, hogy gyerekes csíny volt, amit alátámaszt az is, hogy a riadócsoport 3 perc alatt megérkezett, a gyerekek az utcában voltak még, s akkor futottak el, amikor a riadócsoport odaérkezett.”

Bevezetés

Az 1956-os forradalmat követő első március 15-ét a "Márciusban Újra Kezdjük!" - közkeletű rövidítéssel MUK - jelszavával felszított feszült hangulat jellemezte. 1957 elején a forradalmat eltipró hatalom politikai győzelmének kihasználásával a kemény politikai fellépés fokozására készült. Ehhez jó ürügynek kínálkozott a forradalmi erők vélt aktivizálódása. Nagy "mukkanásoktól" ugyan nem tartott a hatalom, de a MUK valós veszélyként történő feltüntetése lehetőséget teremtett a nyílt fellépésre, a terror fokozására, s a későbbiekben a forradalom miatti megtorlás intézményessé és tömegessé tételére.

A fegyveres testületek részére parancsok sokasága szabályozta a szükséges intézkedéseket. A belügy megelőző támadásokkal készült a "várható" eseményekre. A MUK-kal kapcsolatos rendelkezések közé tartozik Münnich Ferencnek - mint fegyveres erők minisztere egyik utolsó intézkedéseként - a Belügyminisztérium szervei részére 1957. február 28-án kiadott parancsa, amellyel a márciusi "harcban" a proletárdiktatúra védelmében minden eszköz használatát megengedettnek nyilvánította. A bizonyítási kényszertől túlfűtött belügyi apparátus megelőző intézkedései, monstre razziái eredményeként Budapesten 2676 személyt vettek őrizetbe és országosan 2652 főt internáltak. Az őrizetbe vételek és kihallgatások során oly mértékű túlkapásokra, visszaélésekre került sor, amelyeket még az eseményeket értékelő belügyi vezetői értekezleten is szóvá tettek. A durva erőszak és a nagyfokú készültség azonban hatásosnak bizonyult, s a március 15-e körüli napok a belügyi összefoglaló jelentések szerint különösebb esemény nélkül zajlottak le.

A Kormányőrség parancsnokának most közreadott 1957. március 16-i jelentése egy, a belügyi összefoglalókban nem említett előző napi eseményről született. Az irat szerint egy tucatnyi kamasz 1957. március 15-én délután öt órakor kővel megdobálta Münnich Ferenc lakását.

A jelentés készítője a korábban az államvédelmi apparátus részeként működött Párt- és Kormányőrség utódaként a forradalmat követően létrehozott, s az időszakban a Belügyminisztériumon belül önálló szervként tevékenykedett Kormányőrség 1956 decemberében kinevezett parancsnoka. A fegyveres testület ekkoriban 350 fős állománya látta el a párt és állami vezetők védelmét, személyi- és lakásbiztosítását. A kényelem mellett a könnyebb védhetőség is fontos szempontot jelentett a vezetők önálló, villajellegű épületekben történt elhelyezésében. Így költözött Münnich Ferenc is kezdeti parlamenti bentlakásos időszakot követően a Rózsadombra. Személyét és lakását állandó őr vigyázta.

A "támadás" célpontjául szolgáló ház birtokosa 1957. február 28-ig a fegyveres erők és közbiztonság ügyeit vitte Kádár János ideiglenes kormányában, ezt követően a miniszterelnök első helyettese lett. Neve a fegyveres erők minisztereként ismert volt a nyilvánosság előtt - s Kádár Jánoséval együtt - 1957 márciusában a közvélemény nagy része számára egyet jelentett a forradalom leverésével és a kibontakozó megtorlással, a fegyveres erőszakszervezetekkel, a karhatalommal és a rendőrséggel, s ezek eljárásaival, a letartóztatásokkal, a közbiztonsági őrizettel (internálás), s mindazzal, ami ezeket jellemezte.

Münnich házának megdobálása normál körülmények között sem tekinthető pusztán meggondolatlan csínytevésnek. Az adott helyzetben a hatalom különösen nem tekintette annak, amit - a jelentés készítőjének szavaival szemben - az esetet követően meghozott intézkedések sora is bizonyít. A géppisztolyos riadócsoport azonnali kivezénylése a rózsadombi villához, s ennek a jelentés szerint három perc alatt történt megérkezése, a túlzott buzgalomból adódott sebesülés, az esemény hatására az összes vezetői lakásokon lévő őrség megerősítése, a járőrök sűrítése, a lakások környékének fokozottabb ellenőrzése, folyamatosan portyázó civil ruhás őrség kivezénylése, majd minderről közvetlenül a belügyminiszternek készített jelentés nem egy csínytevés, hanem egy politikai akciótól való félelem következményei. Az intézkedések sokasága a felfokozott várakozásról, a legapróbb politikai színezetű fellépésre is lesújtani szándékozó feszültségről árulkodik. A kormányőrség parancsnoka némileg ellentmondásba is keveredik önmagával, amikor a tettet utóbb gyerekes csínynek minősíti, míg egy bekezdéssel korábban az őr eljárását (hogy ti. nem lőtt) azért ítélte helyesnek, "mivel az utcában sok békés járókelő sétált", s nem azért, mert azt gyerekek követték el. A szöveg logikája szerint a fegyverhasználat elmaradására az esetleges vétlen áldozatok szolgáltak indokul, ad abszurdum, ha nincsenek járókelők az őrnek lőnie kellett volna a kődobálókra, függetlenül az elkövetők korától és szándékától. Az iratból nem kapunk választ arra a különösen érdekes kérdésre, hogy a villákból álló kis rózsadombi utcácskába, hogy kerülhetett "sok békés járókelő", s mit csináltak azok legkevesebb három percen keresztül, amikor a gyerekek a szemük előtt, épp a hatalom második emberének lakását dobálták, miként arra sem, hogy a gyerekek okoztak-e kárt a lakásban. Az önigazolási szándékkal írt jelentés szerzője a járókelők számát illető állítását eltúlozhatta, mentve az őrt, indokolva a riadóztatást, míg az utóbbi esetben vagy megfeledkezett a kárról, ami kevésbé valószínű, hisz ez csak erősítené a beavatkozás szükségességét, vagy ténylegesen nem esett kár, ami viszont szintén az incidensre adott eltúlzott válaszlépések közvetett igazolása számunkra.

A jelentés még aznap Münnich belügyi utódja, Biszku Béla belügyminiszter elé került, aki valószínűleg elégedett volt az eseményt követően tett intézkedésekkel, mert az iraton csak a láttamozása olvasható, egyéb intézkedésre utaló feljegyzés nem. Az egy lapnyi terjedelmű írógéppel írt jelentés irattárba helyezésre vonatkozó utasítás már más személy tollából származik.

A Münnich Ferenc rózsadombi villájánál történt 1957. március 15-ei kődobálás az azt követő intézkedések sorozata ellenére sem tekinthető komoly politikai megmozdulásnak, inkább a forradalom utóvédharcának külön fejezetét képező, kamaszok által elkövetett, naiv spontán cselekedetek (fal- és plakátfirkálások, vöröszászló-gyalázások stb.) sorába tartozik. Ezek a korántsem veszélytelen akciók azonban, miként az ismertetett esetből is kitűnik, jóval többet jelent(h)ettek egy-egy gyerekcsínynél: környezetük gondolat- és érzelemvilágát, erőszakkal elfojtott politikai véleményét is kifejezésre juttat(hat)ták, félelmet és nem kis bosszúságot okozva a hatalomnak.

Ezen a napon történt augusztus 02.

1914

Német csapatok jelennek meg Luxemburgban, válaszul Franciaország mozgósítja haderejét.Tovább

1934

Hindenburg német elnök halála után Adolf Hitler megszerzi az elnöki és a kancellári hatalmat is (vezér és nemzeti kancellár lesz).Tovább

1945

Véget ér a potsdami konferencia, többek közt megállapodás születik a mai lengyel-német határról (Odera-Neisse határvonal) és Berlin négy...Tovább

1945

A Beneš-dekrétumok megfosztják állampolgárságuktól a szlovákiai magyarokat.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők