„Szívvel, lélekkel és ésszel”

Volt államvédelmi beosztottak levele Kádár Jánoshoz 1956 decemberében

„Elvtársaink döntő többsége október 23-tól kezdve végig részt vett az ellenforradalom elleni harcban. […] nem akadt olyan „ávós” család, amelyet az ellenforradalmárok ne kutattak volna fel. Állományunk nagy többsége november 4 óta is éjjel-nappal harcol az ellenforradalom nyílt és titkos erőinek megsemmisítéséért, a szocialista demokráciáért és a proletárdiktatúráért. Mindezek ellenére sokan köztük még mindig törvényen kívül állónak érzik magukat, félteniük kell családtagjaik életét és otthonaik biztonságát, és állandó támadásoknak vannak kitéve.”

Bevezetés

1956 decemberének közepén korábbi államvédelmi beosztottak - a teljes terjedelmében most először közreadott - levélben fordultak az új hatalom első emberéhez, Kádár Jánoshoz. A levél születésének elsődleges indokául szervezetük, az 1953 óta ilyen névvel ugyan önállóan már nem létező, de a közvélemény által és a hivatali zsargonban is ezen a néven ismert Államvédelmi Hatóság megszüntetése körüli bizonytalanság, az állomány további sorsának rendezetlensége szolgált.

Az 1956-os forradalom átmenetileg elsöpörte a Rákosi-korszak jelképének is tekinthető Államvédelmi Hatóságot. A hírhedt államvédelmi apparátus jogi megszüntetésére azonban - a történelem furcsa fintoraként - csak a Kádár-kormány idején került sor. Az 1956 októberét követő újabb "feloszlatás" szövevényes históriájának részletes ismertetésére itt nem térünk ki. (Erre vonatkozóan bővebben lásd a szerző A megszüntetve megőrzött Államvédelmi Hatóság című tanulmányát. In Államvédelem a Rákosi-korszakban. Tanulmányok és dokumentumok a politikai rendőrség második világháború utáni tevékenységéről. Szerk. Gyarmati György Bp., 2000, Történeti Hivatal, 211-237. o.), csak a közzétett forrás születési körülményeinek bemutatásához szükséges legfontosabb intézkedéseket idézzük fel.

A szovjet hadsereg által hatalomba emelt Kádár-kormány első, 1956. november 7-i ülésén határozott - az újjászerveződő és a szovjetek oldalán tevékenykedő (!) - államvédelmi alakulatok megszüntetéséről. A határozat alapján a kormány fegyveres erők és közbiztonsági ügyek vezetésével megbízott tagjaként Münnich Ferenc rendeletben is megerősítette a szervezet feloszlatását . A jogszabály kihirdetéséről és végrehajtásáról az Országos Rendőrkapitányság gondoskodott. Ez eltérő módon ugyan, de november 14-ig a Belügyminisztérium fővárosi és összes vidéki főosztályán megtörtént. A minisztériumon belül, a nyilvánosság kizárásával hajtották végre ezeket az intézkedéseket. Kádár, Münnich és Pőcze Tibor, a rendőrséget irányító belügyminiszter helyettes a sajtóban azonban többször is nyilatkozott a szerv megszüntetéséről, sőt az utóbbi - állítólag - még az állománynak a rendőrség épületeiből történő kitiltásáról is.

A feloszlatás elrendelése az országban tartózkodó szovjet katonai és állambiztonsági vezetők éles reakcióját váltotta ki, a végrehajtatása során november második felére pedig bebizonyosodott, hogy a saját fegyveres erő létrehozásán fáradozó új hatalom épp egyetlen lehetséges belső fegyveres támaszától fosztotta meg önmagát. Így nem meglepő, hogy az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának november 21-i ülése éles fordulatot hozott az egykori államvédelmi alkalmazottak korábbi megítélésében. A testület tagjai egyetértésre jutottak a párt mellett "tűzön vízen át" kiálló volt államvédelmisek további felhasználásának szükségességében. Ennek szervezeti keretéül elsődlegesen a karhatalmat jelölték meg, de a rendőrségen belül szerveződő ÁVH jogutód szervezet, a Politikai Nyomozó Főosztály állománya is a soraikból kerülhetett ki. A politikai testület ülése után a kormány elnökhelyettese és a legfőbb ügyész 1956. november 27-én együttes rendeletet adott ki a volt államvédelmi szervek beosztottainak elbocsátásáról és tevékenységük felülvizsgálatáról, amellyel a felülvizsgált és igazolt volt államvédelmi beosztottak számára "tabula rasa"-t teremtettek, így azok bárhol alkalmazhatóvá váltak.

A közölt dokumentum az utóbbi jogszabály végrehajtása idején született. A közlés alapjául szolgáló szöveg írógéppel írt, eredetileg öt oldalas irat indigós másodlata. Keltezés és aláírás nélkül készült, ezért pontos keletkezési idejét nem ismerjük, azonban tartalmi utalásai alapján - "csak most, hat hét után szervezzük meg azt az állományt, amelyet november 4. után kellett volna" - december közepére, második felére tehető.

A levél szerzői névtelenségbe burkolóznak. A szövegbeli utalások alapján csak annyi derül ki, hogy az irat a "politikai nyomozó testület", azaz a Politikai Nyomozó Főosztály "MSZMP tagsága" illetve "pártszervezetei" nevében készült. A szerzők 1953 előtt is az állomány soraiba tartoztak, vagyis az önálló Államvédelmi Hatóságnál is szolgáltak, s a "szakma" tényleges képviselőinek tekintik magukat. Megvetéssel írnak az 1953-as változások, vagyis Péter Gábor letartóztatása után az egységes Belügyminisztériumba visszatagolt hatóság élére helyezett új vezetőikről, akik szakképzetlenségükön túl a "nehéz időkben" cserben is hagyták őket.

A levél címzettje az új hatalom első számú vezetője. Kádár Jánoshoz a levél készítői elsősorban mint politikai vezetőhöz, pártjuk vezetőjéhez fordulnak, azonban a kormányzati intézkedések felemlegetésével minduntalan előbukkannak a kormányfőnek szóló - hol nyílt, hol rejtett - bírálatok, tanácsok, ajánlatok is. A korszak "erős emberének", s nem közvetlen feletteseiknek írt levél taktikusságra vall, s egyben indokául szolgálhat Kádár János "pártvonalon" történt megkeresésének: készítői egy fegyveres testület beosztottjaiként, csak a hivatali út megkerülésével, "függelemsértést" elkövetve írhattak volna levelet közvetlenül a miniszterelnöknek. A kiszámíthatatlan következmények miatt még így is ragaszkodtak névtelenségükhöz. A levélnek a címzetthez érkezéséről, s a másodlat belügyminiszteri titkárságra kerüléséről, azaz az irat történetéről nem állnak rendelkezésünkre adatok.

A dokumentum jelzett "hiányosságai" kétséget ébreszthetnek a hitelességét illetően, ezért fontos bemutatnunk azokat az ismérveket is, amelyek autentikussága mellett szólnak. Ezek közül az első a kézzel rávezetett nyilvántartási szám. 1957-ben az iktatószám előtti "G" megkülönböztető betűjelzést a Politikai Nyomozó Főosztály helyettes vezetőjének, G. József alezredesnek a titkárságán alkalmazták. A valamilyen ok folytán 1957-ben újra elővett iratnak a Politikai Nyomozó Főosztályon utólag adtak iktatószámot, amelyet kézzel írtak rá, majd továbbították a belügyminiszter titkársága részére, amelynek iratai között - kísérőlevél és egyéb intézkedésre utaló feljegyzés nélkül - napjainkig megőrződött. Névtelensége - a már említetteken túl - szintén inkább hitelességének groteszk bizonyítéka. Az 1956-os forradalmat követő átmeneti időszak, a néhány hónapig tartó bizonytalan politikai és hatalmi helyzet kedvezett ennek a "műfajnak", a korszak a névtelen levelek születésének - a döntéshozó központok regisztraturáiban jól megfigyelhető - fénykora. Döntő érvként az irat hitelessége mellett szól, hogy tartalmilag a szöveg nagyon szoros kapcsolatot mutat az 1956. november-decemberi napi eseményekkel, szinte az azokra adott közvetlen reflexiónak tekinthető.

Jelen dolgozatnak nem célja a levél tartalmának részletes vizsgálata. Úgy gondoljuk, ehhez a szervezetről megjelent kiterjedt memoár- és szakirodalom kellő ismeretanyagot szolgáltathat az érdeklődő olvasó számára, ezért mindössze néhány, az irat forrásértékét bizonyító, figyelemfelkeltő gondolatot ragadnánk ki az abban leírtakból.

A levél a kádári hatalom szolgálatába lépett volt ávéhások hűségnyilatkozatának tekinthető. A bevezetésében és befejezésében, a levelet mintegy keretbe foglalva, egyértelműen hűségükről biztosítják az új "gazdát": szívüket, lelküket és eszüket felajánlva az irányítása alatt álló párt és kormány támogatására és segítésére a "társadalmi és kulturális életben való térfoglalásban".

A levél első részében jelen helyzetük okaként a volt ÁVH szerepének tisztázatlanságát meghatározva, a szervezet múltbeli és "ellenforradalom" alatti szerepét kívánják tisztázni.

Visszatekintésüket egy sommás kijelentéssel kezdik: "Az államvédelmi szerv 1945-től fogva a proletárdiktatúra szerve volt." A dolog mikéntjére, az 1945-ös demokratikus államberendezkedési kísérlet eleve kudarcra ítéltségére a levél egy későbbi utalása szolgálhat közvetett magyarázatul: "az áv. szervek 1953 óta több súlyos jelzést hoztak az ellenség taktikájára vonatkozóan. Az egyik amerikai dokumentumra, amely szerint a párton belüli ellentétekre kell építeni, maga Vorosilov elvtárs írta rá: fontos!". Az 1953-ban (is) instrukciókat adó, akkor a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnöki tisztét betöltő Vorosilov 1945-ben a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetőjeként tevékenykedett Magyarországon.

A levél írói a koncepciós perekért teljes egészében az MDP vezetőire hárítják a felelőséget, akik - szerintük - mindössze néhány tucat embert használtak fel céljaik érdekében. Ezek "aljas" tevékenységének "káros és bűnös" általánosítása eredményezte a proletárdiktatúra fegyveres szervének tönkretételét. Az általánosítás az MDP régi vezetőségéből indult ki, "amely saját felelőssége és bűnei elkenése végett 1953 óta fokozatosan koncként dobta oda az áv. szerveket". A levélírók szerint az állomány az MDP vezetőségétől a szélsőjobboldalig terjedő "ÁVH ellenes egységfront" ellenére is előre jelezte az "ellenforradalmat", amellyel legdicsőbb fegyvertényét végrehajtva, ingadozás nélkül szembe is szállt.

A múlt sérelmeinek felidézése közben eljutnak a jelenéihez, amelyek már a levél címzettjének szóló bírálatnak is tekinthetők. A november 4-e utáni feloszlatást a korábbinál is károsabbnak ítélték, mert "a súlyos időkben a központi főosztályok, többnyire vezetőikkel az élükön, zömükben együtt tudtak harcolni." Az ezt követő felülvizsgálatot rendkívül sértőnek tartják, mivel "Magyarországon eddig csak a fasiszta szervezeteket vonták kollektív felelősség alá". Egyértelmű állásfoglalást kérnek a pártvezetőtől: ha a kormány belső fegyveres támaszaként a karhatalomban és az új politikai nyomozó testületben szükség van a szolgálataikra, akkor szüntessék meg a velük szemben tanúsított kettős magatartást, mely szerint "kívülről támadnak, belülről pedig dicsérnek."

A levél további - jelennel és jövővel foglalkozó - részei már a hűségükért benyújtott számlát is tartalmazzák: az "ellenforradalom" megsemmisítéséhez sem az új tervezett létszámot, sem az operatív technikát nem tartják kielégítőnek. Új vezetőiket maguk közül akarják, egyedül a főosztályvezetőt és helyetteseit fogadják el "politikai személyeknek". Szót emelnek a korábbi államvédelmi szervezetbe tartozott karhatalmi tisztek rendőrségi karhatalmi újra alkalmazása mellett, s az "ellenforradalmárokat" védő ügyészek eltávolításáért is.

A levél címzetthez érkezéséről, fogadtatásáról és következményeiről, miként arról már szóltunk, nem rendelkezünk információkkal. Mindenesetre a Belügyminisztériumban 1956. december 28-án tartott országos vezetői értekezleten Tömpe István, a belügyminiszter első helyettese az ÁVH harcosainak fokozott megbecsülésére hívta fel a belügyi vezetés figyelmét. Ez tekinthető az 1956. november 21-e utáni politikai irányvonal képviselete mellett a levélben írtak - közvetett vagy közvetlen - hatásának is, miként az is, hogy a felülvizsgálattá elkeresztelt szerecsenmosdatásról készült 1957. január 16-i tájékoztató jelentés szerint az igazoló bizottságok 4986 államvédelmisből mindössze 15 főt nem találtak igazolhatónak.

* * *

A szövegközlés során (a kapcsolódó szövegek esetében is) az alábbi elvek szerint jártunk el. Az eredeti szövegekben kézzel írt utólagos feljegyzéseknél kurziválást alkalmaztunk. A ritkítással és aláhúzással jelölt kiemeléseket félkövérrel szedtük. A forrásokat mai helyesírással közöljük. A közreadó általi, nyelvi értelmezést segítő kiegészítéseket, illetve nagyobb nyelvi hibákra történő utalásokat (pl. hibás egyeztetés) szögletes zárójelek között szerepeltetjük. Az előforduló rövidítéseket nem oldottuk fel, jelentésüket az alábbiakban közöljük.

áv.: államvédelmi
ÁVH: Államvédelmi Hatóság
BKH: belső karhatalom
KEB: Központi Ellenőrző Bizottság
KEOKH: Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal
MDP Magyar Dolgozók Pártja
PB: Politikai Bizottság

Ezen a napon történt július 09.

1922

A MCSSZ elfogadta Gerely Jolán tervezetét a leánycserkészetről, és kebelén belül Ideiglenes Leánycserkész Intéző Bizottságot hozott létre...Tovább

1970

Az ENSZ világifjúsági közgyűlése.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők