„Szívvel, lélekkel és ésszel”

Volt államvédelmi beosztottak levele Kádár Jánoshoz 1956 decemberében

„Elvtársaink döntő többsége október 23-tól kezdve végig részt vett az ellenforradalom elleni harcban. […] nem akadt olyan „ávós” család, amelyet az ellenforradalmárok ne kutattak volna fel. Állományunk nagy többsége november 4 óta is éjjel-nappal harcol az ellenforradalom nyílt és titkos erőinek megsemmisítéséért, a szocialista demokráciáért és a proletárdiktatúráért. Mindezek ellenére sokan köztük még mindig törvényen kívül állónak érzik magukat, félteniük kell családtagjaik életét és otthonaik biztonságát, és állandó támadásoknak vannak kitéve.”

Bevezetés

1956 decemberének közepén korábbi államvédelmi beosztottak - a teljes terjedelmében most először közreadott - levélben fordultak az új hatalom első emberéhez, Kádár Jánoshoz. A levél születésének elsődleges indokául szervezetük, az 1953 óta ilyen névvel ugyan önállóan már nem létező, de a közvélemény által és a hivatali zsargonban is ezen a néven ismert Államvédelmi Hatóság megszüntetése körüli bizonytalanság, az állomány további sorsának rendezetlensége szolgált.

Az 1956-os forradalom átmenetileg elsöpörte a Rákosi-korszak jelképének is tekinthető Államvédelmi Hatóságot. A hírhedt államvédelmi apparátus jogi megszüntetésére azonban - a történelem furcsa fintoraként - csak a Kádár-kormány idején került sor. Az 1956 októberét követő újabb "feloszlatás" szövevényes históriájának részletes ismertetésére itt nem térünk ki. (Erre vonatkozóan bővebben lásd a szerző A megszüntetve megőrzött Államvédelmi Hatóság című tanulmányát. In Államvédelem a Rákosi-korszakban. Tanulmányok és dokumentumok a politikai rendőrség második világháború utáni tevékenységéről. Szerk. Gyarmati György Bp., 2000, Történeti Hivatal, 211-237. o.), csak a közzétett forrás születési körülményeinek bemutatásához szükséges legfontosabb intézkedéseket idézzük fel.

A szovjet hadsereg által hatalomba emelt Kádár-kormány első, 1956. november 7-i ülésén határozott - az újjászerveződő és a szovjetek oldalán tevékenykedő (!) - államvédelmi alakulatok megszüntetéséről. A határozat alapján a kormány fegyveres erők és közbiztonsági ügyek vezetésével megbízott tagjaként Münnich Ferenc rendeletben is megerősítette a szervezet feloszlatását . A jogszabály kihirdetéséről és végrehajtásáról az Országos Rendőrkapitányság gondoskodott. Ez eltérő módon ugyan, de november 14-ig a Belügyminisztérium fővárosi és összes vidéki főosztályán megtörtént. A minisztériumon belül, a nyilvánosság kizárásával hajtották végre ezeket az intézkedéseket. Kádár, Münnich és Pőcze Tibor, a rendőrséget irányító belügyminiszter helyettes a sajtóban azonban többször is nyilatkozott a szerv megszüntetéséről, sőt az utóbbi - állítólag - még az állománynak a rendőrség épületeiből történő kitiltásáról is.

A feloszlatás elrendelése az országban tartózkodó szovjet katonai és állambiztonsági vezetők éles reakcióját váltotta ki, a végrehajtatása során november második felére pedig bebizonyosodott, hogy a saját fegyveres erő létrehozásán fáradozó új hatalom épp egyetlen lehetséges belső fegyveres támaszától fosztotta meg önmagát. Így nem meglepő, hogy az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának november 21-i ülése éles fordulatot hozott az egykori államvédelmi alkalmazottak korábbi megítélésében. A testület tagjai egyetértésre jutottak a párt mellett "tűzön vízen át" kiálló volt államvédelmisek további felhasználásának szükségességében. Ennek szervezeti keretéül elsődlegesen a karhatalmat jelölték meg, de a rendőrségen belül szerveződő ÁVH jogutód szervezet, a Politikai Nyomozó Főosztály állománya is a soraikból kerülhetett ki. A politikai testület ülése után a kormány elnökhelyettese és a legfőbb ügyész 1956. november 27-én együttes rendeletet adott ki a volt államvédelmi szervek beosztottainak elbocsátásáról és tevékenységük felülvizsgálatáról, amellyel a felülvizsgált és igazolt volt államvédelmi beosztottak számára "tabula rasa"-t teremtettek, így azok bárhol alkalmazhatóvá váltak.

A közölt dokumentum az utóbbi jogszabály végrehajtása idején született. A közlés alapjául szolgáló szöveg írógéppel írt, eredetileg öt oldalas irat indigós másodlata. Keltezés és aláírás nélkül készült, ezért pontos keletkezési idejét nem ismerjük, azonban tartalmi utalásai alapján - "csak most, hat hét után szervezzük meg azt az állományt, amelyet november 4. után kellett volna" - december közepére, második felére tehető.

A levél szerzői névtelenségbe burkolóznak. A szövegbeli utalások alapján csak annyi derül ki, hogy az irat a "politikai nyomozó testület", azaz a Politikai Nyomozó Főosztály "MSZMP tagsága" illetve "pártszervezetei" nevében készült. A szerzők 1953 előtt is az állomány soraiba tartoztak, vagyis az önálló Államvédelmi Hatóságnál is szolgáltak, s a "szakma" tényleges képviselőinek tekintik magukat. Megvetéssel írnak az 1953-as változások, vagyis Péter Gábor letartóztatása után az egységes Belügyminisztériumba visszatagolt hatóság élére helyezett új vezetőikről, akik szakképzetlenségükön túl a "nehéz időkben" cserben is hagyták őket.

A levél címzettje az új hatalom első számú vezetője. Kádár Jánoshoz a levél készítői elsősorban mint politikai vezetőhöz, pártjuk vezetőjéhez fordulnak, azonban a kormányzati intézkedések felemlegetésével minduntalan előbukkannak a kormányfőnek szóló - hol nyílt, hol rejtett - bírálatok, tanácsok, ajánlatok is. A korszak "erős emberének", s nem közvetlen feletteseiknek írt levél taktikusságra vall, s egyben indokául szolgálhat Kádár János "pártvonalon" történt megkeresésének: készítői egy fegyveres testület beosztottjaiként, csak a hivatali út megkerülésével, "függelemsértést" elkövetve írhattak volna levelet közvetlenül a miniszterelnöknek. A kiszámíthatatlan következmények miatt még így is ragaszkodtak névtelenségükhöz. A levélnek a címzetthez érkezéséről, s a másodlat belügyminiszteri titkárságra kerüléséről, azaz az irat történetéről nem állnak rendelkezésünkre adatok.

A dokumentum jelzett "hiányosságai" kétséget ébreszthetnek a hitelességét illetően, ezért fontos bemutatnunk azokat az ismérveket is, amelyek autentikussága mellett szólnak. Ezek közül az első a kézzel rávezetett nyilvántartási szám. 1957-ben az iktatószám előtti "G" megkülönböztető betűjelzést a Politikai Nyomozó Főosztály helyettes vezetőjének, G. József alezredesnek a titkárságán alkalmazták. A valamilyen ok folytán 1957-ben újra elővett iratnak a Politikai Nyomozó Főosztályon utólag adtak iktatószámot, amelyet kézzel írtak rá, majd továbbították a belügyminiszter titkársága részére, amelynek iratai között - kísérőlevél és egyéb intézkedésre utaló feljegyzés nélkül - napjainkig megőrződött. Névtelensége - a már említetteken túl - szintén inkább hitelességének groteszk bizonyítéka. Az 1956-os forradalmat követő átmeneti időszak, a néhány hónapig tartó bizonytalan politikai és hatalmi helyzet kedvezett ennek a "műfajnak", a korszak a névtelen levelek születésének - a döntéshozó központok regisztraturáiban jól megfigyelhető - fénykora. Döntő érvként az irat hitelessége mellett szól, hogy tartalmilag a szöveg nagyon szoros kapcsolatot mutat az 1956. november-decemberi napi eseményekkel, szinte az azokra adott közvetlen reflexiónak tekinthető.

Jelen dolgozatnak nem célja a levél tartalmának részletes vizsgálata. Úgy gondoljuk, ehhez a szervezetről megjelent kiterjedt memoár- és szakirodalom kellő ismeretanyagot szolgáltathat az érdeklődő olvasó számára, ezért mindössze néhány, az irat forrásértékét bizonyító, figyelemfelkeltő gondolatot ragadnánk ki az abban leírtakból.

A levél a kádári hatalom szolgálatába lépett volt ávéhások hűségnyilatkozatának tekinthető. A bevezetésében és befejezésében, a levelet mintegy keretbe foglalva, egyértelműen hűségükről biztosítják az új "gazdát": szívüket, lelküket és eszüket felajánlva az irányítása alatt álló párt és kormány támogatására és segítésére a "társadalmi és kulturális életben való térfoglalásban".

A levél első részében jelen helyzetük okaként a volt ÁVH szerepének tisztázatlanságát meghatározva, a szervezet múltbeli és "ellenforradalom" alatti szerepét kívánják tisztázni.

Visszatekintésüket egy sommás kijelentéssel kezdik: "Az államvédelmi szerv 1945-től fogva a proletárdiktatúra szerve volt." A dolog mikéntjére, az 1945-ös demokratikus államberendezkedési kísérlet eleve kudarcra ítéltségére a levél egy későbbi utalása szolgálhat közvetett magyarázatul: "az áv. szervek 1953 óta több súlyos jelzést hoztak az ellenség taktikájára vonatkozóan. Az egyik amerikai dokumentumra, amely szerint a párton belüli ellentétekre kell építeni, maga Vorosilov elvtárs írta rá: fontos!". Az 1953-ban (is) instrukciókat adó, akkor a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnöki tisztét betöltő Vorosilov 1945-ben a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetőjeként tevékenykedett Magyarországon.

A levél írói a koncepciós perekért teljes egészében az MDP vezetőire hárítják a felelőséget, akik - szerintük - mindössze néhány tucat embert használtak fel céljaik érdekében. Ezek "aljas" tevékenységének "káros és bűnös" általánosítása eredményezte a proletárdiktatúra fegyveres szervének tönkretételét. Az általánosítás az MDP régi vezetőségéből indult ki, "amely saját felelőssége és bűnei elkenése végett 1953 óta fokozatosan koncként dobta oda az áv. szerveket". A levélírók szerint az állomány az MDP vezetőségétől a szélsőjobboldalig terjedő "ÁVH ellenes egységfront" ellenére is előre jelezte az "ellenforradalmat", amellyel legdicsőbb fegyvertényét végrehajtva, ingadozás nélkül szembe is szállt.

A múlt sérelmeinek felidézése közben eljutnak a jelenéihez, amelyek már a levél címzettjének szóló bírálatnak is tekinthetők. A november 4-e utáni feloszlatást a korábbinál is károsabbnak ítélték, mert "a súlyos időkben a központi főosztályok, többnyire vezetőikkel az élükön, zömükben együtt tudtak harcolni." Az ezt követő felülvizsgálatot rendkívül sértőnek tartják, mivel "Magyarországon eddig csak a fasiszta szervezeteket vonták kollektív felelősség alá". Egyértelmű állásfoglalást kérnek a pártvezetőtől: ha a kormány belső fegyveres támaszaként a karhatalomban és az új politikai nyomozó testületben szükség van a szolgálataikra, akkor szüntessék meg a velük szemben tanúsított kettős magatartást, mely szerint "kívülről támadnak, belülről pedig dicsérnek."

A levél további - jelennel és jövővel foglalkozó - részei már a hűségükért benyújtott számlát is tartalmazzák: az "ellenforradalom" megsemmisítéséhez sem az új tervezett létszámot, sem az operatív technikát nem tartják kielégítőnek. Új vezetőiket maguk közül akarják, egyedül a főosztályvezetőt és helyetteseit fogadják el "politikai személyeknek". Szót emelnek a korábbi államvédelmi szervezetbe tartozott karhatalmi tisztek rendőrségi karhatalmi újra alkalmazása mellett, s az "ellenforradalmárokat" védő ügyészek eltávolításáért is.

A levél címzetthez érkezéséről, fogadtatásáról és következményeiről, miként arról már szóltunk, nem rendelkezünk információkkal. Mindenesetre a Belügyminisztériumban 1956. december 28-án tartott országos vezetői értekezleten Tömpe István, a belügyminiszter első helyettese az ÁVH harcosainak fokozott megbecsülésére hívta fel a belügyi vezetés figyelmét. Ez tekinthető az 1956. november 21-e utáni politikai irányvonal képviselete mellett a levélben írtak - közvetett vagy közvetlen - hatásának is, miként az is, hogy a felülvizsgálattá elkeresztelt szerecsenmosdatásról készült 1957. január 16-i tájékoztató jelentés szerint az igazoló bizottságok 4986 államvédelmisből mindössze 15 főt nem találtak igazolhatónak.

* * *

A szövegközlés során (a kapcsolódó szövegek esetében is) az alábbi elvek szerint jártunk el. Az eredeti szövegekben kézzel írt utólagos feljegyzéseknél kurziválást alkalmaztunk. A ritkítással és aláhúzással jelölt kiemeléseket félkövérrel szedtük. A forrásokat mai helyesírással közöljük. A közreadó általi, nyelvi értelmezést segítő kiegészítéseket, illetve nagyobb nyelvi hibákra történő utalásokat (pl. hibás egyeztetés) szögletes zárójelek között szerepeltetjük. Az előforduló rövidítéseket nem oldottuk fel, jelentésüket az alábbiakban közöljük.

áv.: államvédelmi
ÁVH: Államvédelmi Hatóság
BKH: belső karhatalom
KEB: Központi Ellenőrző Bizottság
KEOKH: Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal
MDP Magyar Dolgozók Pártja
PB: Politikai Bizottság

Ezen a napon történt május 11.

1904

Salvador Dalí, katalán-spanyol szürrealista festőművész († 1989)Tovább

1915

Gorlicei áttörés.Tovább

1931

A bécsi Creditanstalt bejelenti a csődöt – az európai pénzügyi válság kezdete.Tovább

1945

A magyar Aranyvonatot Salzburgban lefoglalja az amerikai hadsereg.Tovább

1948

Az 1902-ben alakult és 1944 áprilisáig folyamatosan működő Magyar Zsidó Ifjak Egyesülete, súlyos anyagi helyzetére és a munka...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők