François Mitterrand elnök második budapesti útja – 1990. január 18–19.

„Túlzás nélkül merem állítani, hogy a sajtóértekezleten „diplomáciai bomba” robbant. A Francia Köztársaság elnöke „Magyarország számára különösen fájdalmasnak” nevezte a nemzeti kisebbség kérdését, mivel az országot, tette hozzá, „mindkét világháború után megfosztották területének kétharmadától”. Francia államfő szájából hasonló kijelentés még sohasem hangzott el. Mitterrand szavai világszerte nagy feltűnést keltettek.”

Bevezetés 

1989-1990 folyamán a kelet-közép-európai országokban lezajlott átalakulások a nyugati hatalmak számára is bizonyos fokig zavaróan hatottak, hiszen nem lehetett tudni, mennyire lehet megőrizni a politikai stabilitást nem csupán a 'szocialista' országokon belül, hanem a kelet-nyugati kapcsolatokban is. A francia külpolitika irányítói számára a stabilitás és a biztonság voltak a legfontosabb tényezők, s ennek érdekében folytatták 

 1989 végére a felgyorsult események közepette egyértelműbbé vált, hogy a magyar ellenzéki vezetők közül elsősorban Antall Józsefre, mint a leginkább felkészült személyre lehet építeni, vagyis a „jövő Embere" szerepre őt tartották elsősorban méltónak. (Lásd a 2. számú dokumentumot!)

A francia-magyar kapcsolatok javulása, s nem mellékesen az intenzív német-magyar kormányfői kapcsolatok, amelyek a magyar gazdaság pénzigényével is összefüggtek, szükségessé tették, hogy a francia vezetés ne engedje át teljesen Magyarországot a német egység érdekében is igen erőteljesen politizáló 

Nem volt tehát kétséges, hogy a megváltozott körülmények között Mitterrand elnök ismét Magyarországra látogat. Abban a történelmi helyzetben ugyanis, amikor még nem látta senki az út végét, egy biztos és stabil kelet-európai partner nagyon kellett a francia diplomácia számára. Európa jövőjének kérdésében ráadásul a rendszerváltozás „lázában" égő és az európai gyökereit nyíltan hangoztató Magyarország megfelelő partnernek tűnt az európai intézmények megerősítését és egy konföderatív alapon működő új Európát célul tűző mitterrandi diplomácia számára. A francia köztársasági elnököt ugyan még Grósz Károlyminiszterelnök hívta meg magyarországi látogatásra, de ez az út már egy teljesen más nemzetközi és magyar belpolitikai körülmények között valósult meg. A magyar kormány célja Mitterrand elnök magyarországi látogatásával kapcsolatban elsősorban a legfelsőbb szintű párbeszéd folytatása és a franciák támogatásának biztosítása, ill. a nemzetközi helyzetre vonatkozó francia vélemények megismerése voltak. Egyúttal egyértelműen be akarták mutatni Magyarország külpolitikáját, és gazdaságilag is ki akarták használni a franciák részéről Magyarország irányába

A francia diplomácia 1990 elején a magyarországi belpolitikai helyzetet továbbra is teljesen bizonytalannak értékelte, amit a gazdasági nehézségek, vagyis eladósodottság, munkanélküliség és infláció terhelt. Azonban egyértelműen a kommunizmus visszautasításában látták azt a motívumot, ami leginkább jellemezte a politikai, társadalmi hangulatot, és már egyáltalán nem tartották kizártnak a kommunista utódpárt hamarosan bekövetkező választási vereségét. Pozsgay Imre köztársasági elnökké történő megválasztása esélyét - az 1989. november 26-ai népszavazás eredményei ismeretében - egyre csökkenőnek tartották. (Lásd az 1. számú dokumentumot!) Magyarország nemzetközi helyzetét az év elején már egyértelműen kedvezőnek ítélték, és úgy értékelték, hogy az 1989-ben végbement politikai változások következtében a szocialista táboron belüli elszigeteltség is megszűnt. Ugyanakkor világosan látták, hogy a korábban meglévő problémákat, ill. az újonnan jelentkező anomáliákat (a romániai magyar kisebbség helyzete, a bős-nagymarosi gát miatti vita Prágával, a megerősödött rivalizálás Lengyelországgal a PHARE programban való részvétel kérdésében), de a Varsói Szerződés és a KGST jövője kérdésben is teljes volt még a bizonytalanság. A magyar diplomácia tevékenységét azonban egyértelműen pozitívnak, önállónak és sikeresnek 

Kádár János 1978-as franciaországi útját a francia vezetés egyértelmű fordulatnak tartotta, amely tíz éves, kiegyensúlyozott politikai együttműködés kezdetét jelezte. Mindez továbbra is alacsony színvonalú gazdasági kapcsolatokat jelentett, de kulturális téren bíztató volt a fejlődés. A magyarok legnagyobb félelmének azonban azt tartották, hogy Budapest ismét leértékelődhet Varsóhoz és Bukaresthez képest. Franciaország célja elsősorban az volt, hogy Magyarország európai integrációs politikáját támogassa, és a magyarországi befektetéseket növelje (ennek aránya 1990-ben a külföldi befektetők között 10% volt), és továbbfejlessze a kulturális együttműködést. Mitterrandot felkészítették arra, hogy Budapesten a romániai magyar kisebbségekre vonatkozóan kérdéseket kaphat, és a Quai d'Orsay-n felhívták az elnök figyelmét arra, hogy Magyarország megkülönböztetett figyelmet szentel az erdélyi magyar kisebbség iránt, és azok helyzetét európai keretekben kívánja rendezni. A francia diplomácia e tárgyban elsősorban a kockázatokat hangsúlyozta, és elsősorban a Helsinki-folyamatra épülő további tárgyalások felvetését javasolta.

A francia elnök szájából Budapesten elhangzott kijelentések, abban a felfokozott, érzelmektől sem mentes légkörben komoly politikai üzenetet hordoztak. A románok ugyan tiltakoztak, de a francia kormány érdemben nem foglalkozott ezzel. A látogatás rövid ideje ellenére francia részről sikerült olyan kapcsolatokat kiépíteni a kormányzó erőkkel és az ellenzékkel egyaránt, amit a francia nagykövet pozitívan értékelt. Ugyancsak nagyra értékelték azt, hogy a magyar fél Magyarország jövőjét egész Európa jövője kontextusába helyezték, ami teljes mértékben egybeesett a francia érdekekkel, és ez meglepte Mitterrand elnököt és kíséretét. Az összes magyar tárgyalópartner egységesnek mutatkozott abban, hogy Magyarország kitörjön a geopolitikai elszigeteltségből, rendeződjön a magyar kisebbség sorsa. Ehhez járult a Kádár-rendszer teljes elutasítása, a magyar úttörő és magányos szerep hangsúlyozása az 1956-os és az 1988-1989-es eseményekben, a változások békés jellegének hangsúlyozása.

Összességében tehát francia politika meghatározó képviselői Magyarországot egy büszke, békés, emelkedő nemzetnek látták, amely az ezeréves európaiság alapján tér vissza a demokráciába, és úgy értékelték, hogy Magyarország lehetséges partner és így biztos pont lehet a túlzottan gyorsan változó Európában. Ennek a folyamatnak az erősítését, és a germán világ mellett - elkerülvén annak újbóli hegemóniáját - a francofón (latin) világ újrafelfedezését, és a megfelelő és egészséges egyensúly megtalálását a magyar politika fő céljaként értékelték.

Ezen a napon történt augusztus 14.

1901

A lotaringiai csatában a francia hadsereg sikertelenül támadja a németeket.Tovább

1920

Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) magyarellenes szövetségre lépnek, ez lesz a kisantant első...Tovább

1945

Japán kapitulációjával véget ér a második világháborúTovább

1952

Rákosi Mátyás lesz Magyarország miniszterelnöke.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők