A francia–magyar politikai és diplomáciai kapcsolatok alakulása a Quai d'Orsay szemével

„A magyar vezetők elkötelezték magukat egy olyan úton, amelyről eddig alig szereztek tapasztalatot, egy olyan úton, ahol bármelyikük hazárdjátékossá válhat, miközben mások türelmetlenek lehetnek a lassúság miatt; egy olyan úton, amelynek a szabályait a hangoztatott kijelentések ellenére alig ismerik, és amelyhez saját maguk is alapvetően ellentmondásosan viszonyulnak”

Bevezetés 

Az 1988-as év eseményei

1987-1988 folyamán Párizsban szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy Nyugat-Németország aktivitása megnövekedett Kelet-Európában, és a német-szovjet kapcsolatok szerepe Moszkva számára is egyre fontosabbá vált a hagyományos szövetségesi viszonyhoz képest, ami ismét felerősítette a franciák hagyományos aggodalmait Nyugat-Németország túlzott kelet-európai szerepvállalását, és egy esetleges új német-szovjet Rapalló-szerződés megkötését 

Párizs - elkerülendő teljes kiszorulását a térségből - minden eszközzel a korábban kialakult kapcsolatok további fejlesztésére és az együttműködés fenntartására törekedett, és a németekkel is szorosabb kapcsolatok kialakításával kívánta a német-francia együttműködést kiszélesíteni. 1987-ben Bécsben összeült az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia, de Párizs továbbra is a gaulle-ista hagyományokat követte, és a multilaterális kapcsolatok helyett elsősorban a bilaterális kapcsolatok fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, vagyis a lényeget tekintve továbbra is óvatos nyitási politikát folytatott a keleti országok 

A francia-magyar kapcsolatok terén francia részről még 1987-1988 folyamán is nagy figyelemmel tekintettek az ország első vezetőjének számító Kádár János személyére és rendszerének sajátosságaira. Az 1978-as és az 1984-es párizsi Kádár-látogatások, ill. az 1982-es budapesti Mitterrand-út kapcsán a magyar vezető személye többször is a francia elemzések fókuszába került. 1987. március 12-én a francia nagykövet asszony - 

 - az utolsó beszélgetést folytatta Kádár Jánossal, aki a magyar-francia kapcsolatok további fejlesztéséről és a mérsékelt magyar reformok fontosságáról  1987 végére 1988 elejére azonban Párizsban is egyértelművé vált, hogy a régi rendszer nem marad fenn eredeti formájában, de csupán fokozatos - a kommunista párt által kézben tartott - reformokat vártak. Úgy látták, hogy a kádári örökséggel, vagyis Kádár János személyének és rendszerének megítélésével az országnak egyszer még szembe kell  (Lásd az 1. és a 3. számú dokumentumot!)

A franciák komolyan arra törekedtek, hogy megértsék és támogassák a rendszer reformjára törekvő magyar vezetőket, de láthatjuk, hogy 1988-ban (egészen 1989 végéig, 1990 elejéig) még fel sem merült bennük egy esetleges későbbi radikális változás lehetősége. A francia nagykövetség folyamatosan készítette a feljegyzéseket, az elemzéseket, és értelemszerűen a párizsi Külügyminisztériumban is ebből, ill. ezek alapján dolgoztak. A francia diplomaták ugyanakkor folyamatosan szembekerültek azzal a ténnyel, hogy a német és osztrák kollégáikhoz képest csak korlátozottabb kommunikációs lehetőséggel rendelkeztek, így a magyar folyamatokat illetően - tekintettel arra, hogy azok önmagukban is ellenmondásosak voltak - egészen 1989 végéig „sötétben" tapogatództak, és alapvetően csak feltételezésre szorítkozhattak.

Az események gyorsaságát mutatja azonban, hogy amikor Jean-Bernard Raimondkülügyminiszter 1988. március 24-25-án Magyarországra 

a hivatalos magyar vezetők mellett - Várkonyi Péter külügyminiszter és Marjai József miniszterelnök-helyettes - Paskai László bíborossal is találkozott, és első alkalommal magyar ellenzékieket is fogadott a Csaba utcai francia  A francia külügyminiszter érzékelte a magyar partnerek franciabarát [popup title="szemléletét," format="Default click" activate="click" close text="A francia külügyminiszter ünnepi beszédében Thomas Schreiber javaslatára Batsányi János „A franciaországi változásokra” című versét idézte („Nemzetek, országok! kik rút kelepcében/ Nyögtök a rabságnak kínos kötelében, [...]/ Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”"] és látogatása meggyőzte arról, hogy „utódját már egy születőben lévő új, demokratikus Magyarország vezetői  (Lásd a 2. számú dokumentumot!)

Párizsban a magyarországi változások kapcsán az alábbi ellentmondásos tényezőket 

1. A gazdasági nehézségek instabilizáló tényezővé válhatnak, és a békés átmenet ellen hathatnak.
2. Az 1956-os forradalom öröksége, amely időzített bombaként húzódott meg az események hátterében. 
3. A Szovjetunióhoz fűződő viszony újragondolása, amely a magyar nemzeti érzések újraéledését eredményezte.

Mitterrand elnököt 1988. május 16-án újraválasztották, és ez egy új szakasz kezdetét jelentette a francia keleti nyitási 

Franciaország újra késznek mutatkozott arra, hogy aktívabb szerepet játsszon Kelet-Európában. Párizsban ugyanis egyre inkább azt kezdték érezni, hogy egy új „munkamegosztás" alakul ki Bonnal a kelet-közép-európai érdekszféra felosztásában. Francia részről úgy látták, hogy a németek elsősorban a gyenge, fizetésképtelen, gazdasági bajoktól szenvedő országokat (Lengyelország, Bulgária, Románia) kívánják „átengedni" a franciák számára, és a jobb teljesítményt mutató országokat (Magyarország, Csehszlovákia, NDK) a saját „hátországuknak" tekintik. Ez a „felosztás" természetesen elfogadhatatlan volt Párizs számára, mivel francia részről is inkább a reálpolitikát, vagyis a gazdasági-társadalmi változásokhoz való alkalmazkodást, és nem a történelmi hagyományok hangoztatását tartották elsődlegesnek. 1988 nyarán az Élysée-palotában egy szűk körű beszélgetésen elhatározták, hogy a második Mitterrand-elnökség első éveiben a francia államfő valamennyi kelet-európai államba - kivéve az akkor már szalonképtelennek tartott Romániát - ellátogat. Lényeges változást jelentett, hogy a francia stratégia részévé tették azt, hogy a kelet-európai ellenzéki mozgalmak vezetőivel a hivatalos elnöki látogatások keretében találkozzanak. 1988 nyarára ugyanakkor a keleti blokkon belül már mindenki számára világossá vált az, hogy a Szovjetunió és a szocialista országok nem tudják tartani a fegyverkezési versenyt, és ez a magyar kommunista vezetőket is egyre nagyobb rugalmasságra és óvatosságra 

A francia-magyar kapcsolatok területén kiemelt eseményt jelentett a Nagy Imre-emlékmű felavatása 1988. június 17-én. Az ünnep alkalmából - hallatva a „hivatalos" Franciaország hangját - François Mitterrand elnök is szolidaritási üzenetet küldött. Ez a megemlékezés egyértelműen összekapcsolta az 1956-os és az 1988-as magyarországi eseményeket, és komoly visszhangot kapott a francia értelmiségi körökben. A francia nagykövet 1988 októberében értékelte a magyarországi történéseket. Jól jellemzi a franciák aggodalmait, hogy a nagykövet bizonytalannak látta a helyzetet, és bár a magyarországi reformokat (idézőjelben használta a szót) pozitívan értékelte, mögötte egyértelműen a moszkvai támogatás legitimáló erejét látta, ami viszont - meglátása szerint - nem feltétlenül egyezett a formálódó ellenzék elképzeléseivel. A lakosság apatikus és rendszerellenes hozzáállását szintén lényeges instabilizáló tényezőnek 

1988 végén tehát már egyértelműen zavarosnak és ellentmondásosnak látták a Kádár utáni Magyarország helyzetét. Így nem volt véletlen, hogy az új magyar első titkárt és miniszterelnököt megkülönböztetett figyelemmel fogadták Párizsban, mivel úgy értékelték, hogy személyisége, tapasztalata és politikája a franciák által nagyra értékelt Gorbacsovéhoz  Grósz Károly 1988. november 17-19-én látogatott Franciaországba (ehhez az úthoz kapcsolódott madridi látogatása is), és a kétoldalú politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok fejlesztését, a magyar sajátosságok valamint a magyar reformok támogatását kérte francia tárgyalópartnereitől.(Lásd a 4. és az 5. számú dokumentumot!)

Összegezve megállapítható, hogy 1988 folyamán a francia politika és diplomácia érzékelte a magyar változásokat, de a nemzetközi helyzet stabilitását elsődleges tényezőként tekintve egyértelműen a status quo fenntartására törekedett.

Ebben a helyzetben francia köztársaság vezetői a nemzetközi kapcsolatok bevett szabályait követve egyenrangú partnert találtak az ország gazdasági válságba jutása miatt nyitási kényszerbe kerülő magyar reformkommunista vezetőkben. A „hivatalos" Magyarország képviselői (elsősorban Grósz Károly, majd Németh Miklós miniszterelnök) tehát potenciális partnert jelentettek számunkra. Lényeges változást jelentett viszont az a tény, hogy ellentétben a korábbi politikával, nyíltan felvették a kapcsolatot a formálódó magyar ellenzéki mozgalmak képviselővel. Ez lépés - ismerve azt a korábbi politikát, hogy nem támogatják nyíltan a kelet-európai ellenzéki mozgalmak képviselőit - érdemi, de még továbbra is inkább erkölcsi jelentőségű lépést jelentett. E tekintetben a változást François Mitterrand elnök 1990. januári látogatása jelentette...

Ezen a napon történt szeptember 20.

1929

Budapesten levetítik az első hangosfilmet („Az éneklő bolond”).Tovább

1956

Kétnapos tartózkodásra Budapestre érkezett Luther Evans, az UNESCO főigazgatója. A látogatás eredményeképpen Magyarország fokozatosan...Tovább

1990

Ratifikálják a két Németország újraegyesítését.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő