A francia–magyar politikai és diplomáciai kapcsolatok alakulása a Quai d'Orsay szemével

„A magyar vezetők elkötelezték magukat egy olyan úton, amelyről eddig alig szereztek tapasztalatot, egy olyan úton, ahol bármelyikük hazárdjátékossá válhat, miközben mások türelmetlenek lehetnek a lassúság miatt; egy olyan úton, amelynek a szabályait a hangoztatott kijelentések ellenére alig ismerik, és amelyhez saját maguk is alapvetően ellentmondásosan viszonyulnak”

Bevezetés 

Az 1988-as év eseményei

1987-1988 folyamán Párizsban szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy Nyugat-Németország aktivitása megnövekedett Kelet-Európában, és a német-szovjet kapcsolatok szerepe Moszkva számára is egyre fontosabbá vált a hagyományos szövetségesi viszonyhoz képest, ami ismét felerősítette a franciák hagyományos aggodalmait Nyugat-Németország túlzott kelet-európai szerepvállalását, és egy esetleges új német-szovjet Rapalló-szerződés megkötését 

Párizs - elkerülendő teljes kiszorulását a térségből - minden eszközzel a korábban kialakult kapcsolatok további fejlesztésére és az együttműködés fenntartására törekedett, és a németekkel is szorosabb kapcsolatok kialakításával kívánta a német-francia együttműködést kiszélesíteni. 1987-ben Bécsben összeült az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia, de Párizs továbbra is a gaulle-ista hagyományokat követte, és a multilaterális kapcsolatok helyett elsősorban a bilaterális kapcsolatok fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, vagyis a lényeget tekintve továbbra is óvatos nyitási politikát folytatott a keleti országok 

A francia-magyar kapcsolatok terén francia részről még 1987-1988 folyamán is nagy figyelemmel tekintettek az ország első vezetőjének számító Kádár János személyére és rendszerének sajátosságaira. Az 1978-as és az 1984-es párizsi Kádár-látogatások, ill. az 1982-es budapesti Mitterrand-út kapcsán a magyar vezető személye többször is a francia elemzések fókuszába került. 1987. március 12-én a francia nagykövet asszony - 

 - az utolsó beszélgetést folytatta Kádár Jánossal, aki a magyar-francia kapcsolatok további fejlesztéséről és a mérsékelt magyar reformok fontosságáról  1987 végére 1988 elejére azonban Párizsban is egyértelművé vált, hogy a régi rendszer nem marad fenn eredeti formájában, de csupán fokozatos - a kommunista párt által kézben tartott - reformokat vártak. Úgy látták, hogy a kádári örökséggel, vagyis Kádár János személyének és rendszerének megítélésével az országnak egyszer még szembe kell  (Lásd az 1. és a 3. számú dokumentumot!)

A franciák komolyan arra törekedtek, hogy megértsék és támogassák a rendszer reformjára törekvő magyar vezetőket, de láthatjuk, hogy 1988-ban (egészen 1989 végéig, 1990 elejéig) még fel sem merült bennük egy esetleges későbbi radikális változás lehetősége. A francia nagykövetség folyamatosan készítette a feljegyzéseket, az elemzéseket, és értelemszerűen a párizsi Külügyminisztériumban is ebből, ill. ezek alapján dolgoztak. A francia diplomaták ugyanakkor folyamatosan szembekerültek azzal a ténnyel, hogy a német és osztrák kollégáikhoz képest csak korlátozottabb kommunikációs lehetőséggel rendelkeztek, így a magyar folyamatokat illetően - tekintettel arra, hogy azok önmagukban is ellenmondásosak voltak - egészen 1989 végéig „sötétben" tapogatództak, és alapvetően csak feltételezésre szorítkozhattak.

Az események gyorsaságát mutatja azonban, hogy amikor Jean-Bernard Raimondkülügyminiszter 1988. március 24-25-án Magyarországra 

a hivatalos magyar vezetők mellett - Várkonyi Péter külügyminiszter és Marjai József miniszterelnök-helyettes - Paskai László bíborossal is találkozott, és első alkalommal magyar ellenzékieket is fogadott a Csaba utcai francia  A francia külügyminiszter érzékelte a magyar partnerek franciabarát [popup title="szemléletét," format="Default click" activate="click" close text="A francia külügyminiszter ünnepi beszédében Thomas Schreiber javaslatára Batsányi János „A franciaországi változásokra” című versét idézte („Nemzetek, országok! kik rút kelepcében/ Nyögtök a rabságnak kínos kötelében, [...]/ Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”"] és látogatása meggyőzte arról, hogy „utódját már egy születőben lévő új, demokratikus Magyarország vezetői  (Lásd a 2. számú dokumentumot!)

Párizsban a magyarországi változások kapcsán az alábbi ellentmondásos tényezőket 

1. A gazdasági nehézségek instabilizáló tényezővé válhatnak, és a békés átmenet ellen hathatnak.
2. Az 1956-os forradalom öröksége, amely időzített bombaként húzódott meg az események hátterében. 
3. A Szovjetunióhoz fűződő viszony újragondolása, amely a magyar nemzeti érzések újraéledését eredményezte.

Mitterrand elnököt 1988. május 16-án újraválasztották, és ez egy új szakasz kezdetét jelentette a francia keleti nyitási 

Franciaország újra késznek mutatkozott arra, hogy aktívabb szerepet játsszon Kelet-Európában. Párizsban ugyanis egyre inkább azt kezdték érezni, hogy egy új „munkamegosztás" alakul ki Bonnal a kelet-közép-európai érdekszféra felosztásában. Francia részről úgy látták, hogy a németek elsősorban a gyenge, fizetésképtelen, gazdasági bajoktól szenvedő országokat (Lengyelország, Bulgária, Románia) kívánják „átengedni" a franciák számára, és a jobb teljesítményt mutató országokat (Magyarország, Csehszlovákia, NDK) a saját „hátországuknak" tekintik. Ez a „felosztás" természetesen elfogadhatatlan volt Párizs számára, mivel francia részről is inkább a reálpolitikát, vagyis a gazdasági-társadalmi változásokhoz való alkalmazkodást, és nem a történelmi hagyományok hangoztatását tartották elsődlegesnek. 1988 nyarán az Élysée-palotában egy szűk körű beszélgetésen elhatározták, hogy a második Mitterrand-elnökség első éveiben a francia államfő valamennyi kelet-európai államba - kivéve az akkor már szalonképtelennek tartott Romániát - ellátogat. Lényeges változást jelentett, hogy a francia stratégia részévé tették azt, hogy a kelet-európai ellenzéki mozgalmak vezetőivel a hivatalos elnöki látogatások keretében találkozzanak. 1988 nyarára ugyanakkor a keleti blokkon belül már mindenki számára világossá vált az, hogy a Szovjetunió és a szocialista országok nem tudják tartani a fegyverkezési versenyt, és ez a magyar kommunista vezetőket is egyre nagyobb rugalmasságra és óvatosságra 

A francia-magyar kapcsolatok területén kiemelt eseményt jelentett a Nagy Imre-emlékmű felavatása 1988. június 17-én. Az ünnep alkalmából - hallatva a „hivatalos" Franciaország hangját - François Mitterrand elnök is szolidaritási üzenetet küldött. Ez a megemlékezés egyértelműen összekapcsolta az 1956-os és az 1988-as magyarországi eseményeket, és komoly visszhangot kapott a francia értelmiségi körökben. A francia nagykövet 1988 októberében értékelte a magyarországi történéseket. Jól jellemzi a franciák aggodalmait, hogy a nagykövet bizonytalannak látta a helyzetet, és bár a magyarországi reformokat (idézőjelben használta a szót) pozitívan értékelte, mögötte egyértelműen a moszkvai támogatás legitimáló erejét látta, ami viszont - meglátása szerint - nem feltétlenül egyezett a formálódó ellenzék elképzeléseivel. A lakosság apatikus és rendszerellenes hozzáállását szintén lényeges instabilizáló tényezőnek 

1988 végén tehát már egyértelműen zavarosnak és ellentmondásosnak látták a Kádár utáni Magyarország helyzetét. Így nem volt véletlen, hogy az új magyar első titkárt és miniszterelnököt megkülönböztetett figyelemmel fogadták Párizsban, mivel úgy értékelték, hogy személyisége, tapasztalata és politikája a franciák által nagyra értékelt Gorbacsovéhoz  Grósz Károly 1988. november 17-19-én látogatott Franciaországba (ehhez az úthoz kapcsolódott madridi látogatása is), és a kétoldalú politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok fejlesztését, a magyar sajátosságok valamint a magyar reformok támogatását kérte francia tárgyalópartnereitől.(Lásd a 4. és az 5. számú dokumentumot!)

Összegezve megállapítható, hogy 1988 folyamán a francia politika és diplomácia érzékelte a magyar változásokat, de a nemzetközi helyzet stabilitását elsődleges tényezőként tekintve egyértelműen a status quo fenntartására törekedett.

Ebben a helyzetben francia köztársaság vezetői a nemzetközi kapcsolatok bevett szabályait követve egyenrangú partnert találtak az ország gazdasági válságba jutása miatt nyitási kényszerbe kerülő magyar reformkommunista vezetőkben. A „hivatalos" Magyarország képviselői (elsősorban Grósz Károly, majd Németh Miklós miniszterelnök) tehát potenciális partnert jelentettek számunkra. Lényeges változást jelentett viszont az a tény, hogy ellentétben a korábbi politikával, nyíltan felvették a kapcsolatot a formálódó magyar ellenzéki mozgalmak képviselővel. Ez lépés - ismerve azt a korábbi politikát, hogy nem támogatják nyíltan a kelet-európai ellenzéki mozgalmak képviselőit - érdemi, de még továbbra is inkább erkölcsi jelentőségű lépést jelentett. E tekintetben a változást François Mitterrand elnök 1990. januári látogatása jelentette...

Ezen a napon történt június 19.

1953

Az Amerikai Egyesült Államokban kémkedésért kivégzik Ethel és Julius Rosenberget.Tovább

1991

Elhagyja Magyarországot az utolsó megszálló szovjet katona is, Silov altábornagy személyében.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők